Ott van a szemében. A mozdulataiban, ahogy a cigit szívja. Ahogy olykor beszéd közben széttárja a karjait és üres tenyerét mutatja.
Hogy nem fog menni. Hogy hiába van még másfél éve a diplomáig, akkor se fog menni. Pedig ő menne már, menekülne el innen, a társakkal bérelt lakásból, szaladna, futna bele a jövőbe. Hogy megütközzenek. Mert ideges, fiatal harci ló ez inkább, csak sovány, nem inas. Csak kívül-belül sovány. És pánikszaga van, és az istennek se tudja megállítani a szemeit. Csak rebbennek ide és oda, egyetértésben a tehetetlenül széttárt karjaival.
Nem fog ez neki menni, mondja a kezeivel és a szemeivel, mondja, de akkor legalább már ott lenne. Ott, ahol a próbát osztogatják, a lehetőségét az állásnak. Mert másfél év múlva bizonyítania kell, de ő már most szeretne, mert nem tudja, megy-e majd. De felmutatni, valamit felmutatni biztosan kell majd neki. Megmutatni az otthoniaknak, hogy nem volt hiába az ő tartása, az ő jóléte a fővárosban, az anyagi támogatás. Hisz’ még cigarettázhat is, s ráadásul még fiatalok között is lehet. Bulizhat, csajozhat kedvére a hétvégeken, hogy nagyobb kedve legyen aztán a tanuláshoz. De ez a gyerek nem bulizik és csaja sincs. Se hétvégén, se hét közben. Csak ideges, zajos acsargása van, csak zaklató, felzaklató kekeckedése, fikázása folyton. Mert miközben ha innen nézem, jóformán könyörög, hogy legyen meg, legyen meg végre az indulás, lökje már valaki végre a rajtvonal elé.
Viszont ha onnan nézem, nem is kishitű ez, hanem egy semmiben se hívő ember. Egy magában se, másban se hívő, sokat próbált, megfáradt öreg. Rossz öreg, aki irigyel minden fiatal futást, mert neki már nem megy. De emlékezni se tud vagy nem is akar, hogy milyen volt, milyen jó, amikor ő volt fiatal. De ez tényleg fiatal, és mégis tele a szíve keserűséggel, tele a csak elképzelt, de ki mégse állt próbák keserű levével. A képzelt, a jövőbeni megméretések sikertelenségével. Az elképzelt jövővel, ami már most keserű ízt ad a szájának, szívének.
És nem érti senki, mitől ilyen kekec, ilyen borúlátó, ilyen élhetetlen. Miért nem tudja élvezni legalább egyetlen percét a diákéletnek. Hiszen eltartják, hiszen az otthoniak reménye van őbenne. Küldött ő, a vidéki család küldte őt tanulni, s talán áldozatot is hoznak, lemondanak, amiről csak tudnak, hogy ő tanulhasson. Hogy neki a drága cigiről se kelljen lemondania. Vagy az is lehet, hogy azt mondta, leszokott, s minden pénzt az étkezésre költ.
Pedig dehogy költ. Elszabadult lufi ez. Jövőbe fújdokolt sovány madárka ez. Csontsovány madár, akire csak úgy hirtelen rátört a tavasz. De hiába, de későn, mert annyi ereje sincs, hogy legalább egy napos, meleg ágra vackolódjon. Hogy pár madárlépést tegyen, önmaga jólétét kutatva. Nem tud ez már a jelenben élni. Még hobbija sincs, amivel elverné az időt, amibe belesimítaná ideges rángását az izmainak, a szemének.
Amiben ott van, hogy nem megy. Nem fog menni. Nem fog ő állást kapni, se a jég hátán megélni, ha kell. S egyedül, ha úgy kell. És nem tudom, hogy bírja ki másfél évig még. És hogy bírják ki vele a többiek. Hogy ezt a korai, ezt az előrehozott marcangolást. Önjövő faggatást és szétmarcangolást? És hogy a társak keresését és megtalálását, a vele egykorú, sikertelen társakét?
Mert ez, ha innen nézem, még a kicsi, fiatal törpenyúlba is beleköt. Az egyetlen nőnemű lakótárs ölében békésen nézelődő nyúlba. Hogy nem elég kicsi, nem is törpe, átvágás volt az egész. De ha onnan nézem, csak társkeresés ez. Társkeresés a jövőből, hogy látjátok, ugye ti is látjátok, hogy neki se sikerült. Nem tudott törpe maradni, törpenyuszika, pedig hát annak szánták, annak adták el. Onnan, a jövőből nézve csak egy társ ez a nyúl, társ a sikertelenségben. S ha ez a fiú már most ennyire borúlátó, hát jobb lesz neki, ha nem marad egyedül, ha már előre társakat szerez magának.
Ha már ennyire nem érti senki, talán még ő se saját magát. De a kislány már biztosan nem, mert visszavág. Lehet, lehet, hogy nem törpe, de lógófülű. És a biztonság kedvéért még fel is emeli a lógó fület, majd elengedi. Hogy nem csalás, nem ámítás, az a fül magától esik, magától essen vissza.
Magától, tökegyedül.
Juhász Zsuzsanna prózája legutóbb a Szöveten:
Vélemény, hozzászólás?