2024.02.25.

SzövetIrodalom

A Szövet irodalmi, művészeti és közéleti magazin  legfontosabb célja, hogy teret és lehetőséget adjon íróknak, költőknek, alkotóknak: kezdőknek és ismerteknek, kívülállóknak és fő ízlésformálóknak, fiataloknak és időseknek

Kezdőlap » Juhász Zsuzsanna: Hálanapló

Juhász Zsuzsanna: Hálanapló

5 min read
Nem rossz, nem rossz ez a hálaírás naponta. Biztosan jót tesz, ha számba vesszük, mi is az, amit kapunk. Vagy amink van, csak úgy. Bár régente nem kellett hálaimákat zengeni azért, mert például süt a nap. Sütött az magától is, hála nélkül is.

Nem rossz, nem rossz ez a hálaírás naponta. Biztosan jót tesz, ha számba vesszük, mi is az, amit kapunk.

Vagy amink van, csak úgy. Bár régente nem kellett hálaimákat zengeni azért, mert például süt a nap. Sütött az magától is, hála nélkül is.

         És akkor úgy látszik, erre a csendes, magányos hálarebegésre nekünk van szükségünk. Erre a birtoklásaink szemrevételezésére. Hogy no lám, nekünk is van mit sorra venni, még akkor is, ha különben semmink sincsen.

         A baj meg biztosan velem van, hogy nem arra gondolok, amire kell. Mert nekem például az egészségről nem a hála jut az eszembe, hogy ezért hálás legyek, hanem az, hogy dolgozhatok rogyásig. És szégyellhetném magam, tudom, de a békéért való hála helyett nekem meg az jut eszembe (egy kolléganőmmel egyetemben), hogy háborúban legalább ki tudnám pihenni magam. Egy hét elég is volna belőle.

         De az egészség, a fájdalommentes test nekem még mindig az evolúciós szorongást juttatja eszembe. Azt a stresszt, amit még őseinktől örököltünk, hogy figyeljünk mindig, legyünk éberek, nehogy levadásszanak bennünket. A vadállatok, persze. És akkor tényleg jobb nekem, remélem, ezt is örököltük, hogy egészségtelen legyek, amorf vagy torz, vagy ilyesmi, hogy ne tudjanak beazonosítani a vadak, hogy meghökkentsem őket. Legalábbis egy pillanatra. Ami vagy elég lesz, vagy nem, hogy ugorjak. El. Előle. Egy vad elől, mert azért az nem lenne igazságos, ha egy egész falka támadna rám. Szóval lehet, hogy a betegség a nyerőbb, ha nagyon szorul a kapca. Vagy annak imitálása. Ahogy böhöm nagy kutyánk is úgy jön olykor hozzánk, három lábon, egyik mellső lábát magasan tartva, hogy lássuk, ó, ő csak egy szegény három lábú kiskutya. Beteg mancsára figyeljünk, és szánjuk őt, és vigasztaljuk pár jó falattal. No de a bohóchal is meghökkentő lehet első ránézésre. Olyan, mint egy darabka tengerfenék, ami életre kelt, úszik, és ugyan kinek lenne kedve bekapni színes kavicsot meg miegyebet az aljzatból. És úgy látszik, ez is öröklődik, mert még politikusok is csinálják, hogy véresen komoly dolgokra azt mondák, ez nem lehet más, mint tréfa. És bohócmód válaszolnak is rájuk, elbohóckodják a választ, hogy időt nyerjenek. Hogy meghökkentsenek. Igen, hogy elugorhassanak a támadások elől. És jut eszembe, az öngyilkosság előtt állók is sok bohócot látnak a tesztekben, és nem értettem, miért. De most igen, hisz tényleg elkeserítő, ha arra, amik vagyunk, bohóckodva válaszol a világ, ha bárki is azt mondja, pocsékul vagy? Na, ne már, ugyan szedd már össze magad, ugyan mi bajod is lehet teneked. Süt a nap, egészséges vagy, ideje elkezdeni hálanaplót írni.

         És akkor ott van még a félelmek sorában a bűnözőktől való félelem. Akik ugye az egészségünket, életünket veszélyeztetik. És hiába, hogy valójában csökken a számuk, mi egyre jobban félünk tőlük a statisztikák szerint. És azt egy okos rendőrnő el is magyarázta, hogy miért van így. Azért mert a tényleges félelmeinket rájuk vetítjük. Így félünk utcai bűnözőktől és menedéket kutató bevándorlóktól, mindentől, ami idegen. Mert tkp., valójában attól félünk, hogy elvesztjük az állásunkat, és vele a lakásunkat is.(És akkor az utcán kötünk ki vagy egy menekülttáborban.) Mert az ember van annyira okos, hogy kívül keresse az okát félelmeinek, vagyis hogy elterelje a figyelmet a valódi, nagy félelmeiről. Mert azt mégse mondhatja ki magáról, halálra ítélve önmagát, hogy kripli vagyok, életre nem való vagyok, ügyetlen vagyok. Bár ott van bennünk, ezek az apró tüskék mégis jelen vannak bennünk, jelen a herénkben, puncinkban. Mert soha ennyi impotens férfi és meddő nő!

         És hogy jobb-e a keleti, szamuráj önszelekció, egy csapásra, vagy ez, ez a nyugati típusú, mindennapos létszorongás jobb-e, azt majd az idő dönti el. Az EU-s munkavállalók negyede regisztrált stresszbeteg, az biztos. Székrekedése van, és nehezen áll fel neki, ha férfi, és fáj a feje, ha nő.

         De az utcai bűnözőktől én nem félek. Én az utcán csak megyek és jövök, és közben tervezgetem, hogy mit fogok csinálni, ha odaérek, ahova indultam. Például azt tervezgetem, hogy mit fogok főzni, úgyhogy engem bárki, bármikor lecsaphatna, nem venném észre. És úgy mennék át oda, hogy palacsintát sütök boldogan a családnak.

         És a bevándorlóktól se félek, de mert akkora a hiszti körülöttük, hogy most már szeretnék megismerni egy élőt, egy valódit, hadd döntsem el én, hogy van-e félnivalóm tőlük. Mert anyám megtanított mérlegelni. Számba venni minden lehetséges tényezőt a döntéshez. S ő különben se döntött, vagy csak úgy kimondott valamit, hanem történetet mondott. Olykor Ádámtól-Évától kezdte, ha úgy kellett, de feltárt szépen mindent. Minden okot, mozgatórugót, és rám hagyta, én mit gondolok. Hogy van-e ok, egyetlen ok, vagy csak mozgás van, áramlása ide-oda az embernek. És ezért a szemléletmódért hálás vagyok neki, bár igaz, kissé időigényes. Viszont biztos, hogy örökölt. A hallgatás, és vele a kissé felhúzott egyik szemöldök az információkérés jele, a mondjad még jele. Hogy beszélj még, hogy tudjam, ki vagy.

         Szóval hálás vagyok én, hogy egészséges vagyok, de az is érdekel, mi van akkor, ha nem, vagy mi lesz. Mert az ember, ha nagyon megijed, bevizel, beszékel. Ez öröklött és jó is, hogy bűzével tétovázásra bírja a vadakat, hogy befalják-e. Hisz a beteg hús betegséget okozhat, de ha beteg. Ha az ember csak beteg, az nem vált ki ösztönösen semmi bíztatót. Már az olyan fajoknál is, mint a csimpánzok, csak egyszerű és egyre halványodó, lanyhuló érdeklődést vált ki belőlük a megbetegedett társuk. Köré gyűlnek, bökdösgetik, hogy olyan legyen, mint régen. Hogy lássák, tényleg olyan-e, mint régen. Játszani hívják, enni hívják, és lassan beletörődnek, hogy nem megy. Hogy nem olyan, vagyis nem az, aki régen volt. Hanem valaki más, valami érthetetlen valami. Hogy a játék, az étel se kell neki. A szelídebbje még meg is ijed a betegtől, a beteg társtól, a másmilyen, beteg, azaz olykor groteszk mozdulatot tevő társtól, és messzire fut. És feléje se néz többé.

         Innen hát a larvált depresszió, az eltitkolt letörtség, hogy igen, az vagyok, aki régen, pedig dehogy! Az az ösztönös titkolása az életbe vetett hitetlenségnek. Az a finoman, okosan sejtett valóságnak, hogy ha megváltozol, kirekesztenek, magadra hagynak. Mert a kerekded gyermeki arc ösztönösen váltja ki belőlünk a gyöngédséget, a ráncos arc, ősz haj megfékezi bennünk az agressziót, de a betegséget, gyengeséget, jövőtlenséget ösztönösen titkoljuk. Mert örököltük, hogy az kirekesztéssel jár. Hát úgy csinálunk, mintha minden rendben volna velünk. Mintha csak játszani hívnának bennünket a családunk tagjai vagy a munkatársaink. És mi megyünk, bár egy zabszem se férne a fenekünkbe olykor.

         De azért hálás vagyok, hogy egészséges vagyok, és csak olykor vacakol itt-ott ez-az.

Juhász Zsuzsanna legutóbb a Szöveten:

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

© 2021–2023 | SzövetIrodalom | Minden jog fenntartva | Newsphere by AF themes.