Home / Juhász Zsuzsnna: Búcsú a hajcsatoktól

De lassú vagy! Pedig tegnap még úgy csörtettél befelé, tele friss, üde energiával, hisz’ alig múltál harminc.
És mindig tele volt a kezed innivalóval és az unokahúgod játékállataival. Mert a kislány irigyelt téged, amiért te jöhetsz, míg ő nem. Úgy látszik, felnézett rád, bár csak tegnapig, és olyan akart lenni, mint te.
De ma már csak becsúsztál, tényleg. Mint egy fáradt, öreg csiga. Csak a szád eleven. És mondod is már, hogy nem érdekel már itt semmi, csak megcsinálod a melót meg az éjszakát, és már tűzöl is haza. Pedig, pedig még a hajad se nőtt ki. De tudtam én, baj lesz, hogy te olyan hirtelen vágattad le a hajadat, és olyan búcsú nélkül. Olyan kéretlen hirtelen. Csak a csatok, azok emlékeztettek még egy ideig, de talán csak engem már, hogy volt, hogy egyszer volt egy hosszú hajad, amit kontyba csatoltál munka előtt. De nem fegyelmezett, klasszikus, szigorú kontyba, nem. Hanem csak feltűzted innen-onnan, kétoldalt, és az elszabaduló fürtökre egyszerűen csak ráfújtál munka közben.
És szeretted is a nagy, színes csatjaidat. És mi is így ismertünk meg, ilyennek fogadtunk el. Energiaital a hónod alatt, a táskádban derékfájdalom-csillapító, a hajadban pedig csatok. Ilyen voltál, így voltál te. Amíg azt hitted, csak ennyi kell, ez kell, hogy ide beválj és maradhass is. De aztán, mikor talán elbizonytalanodtál kicsit magadban és körülnéztél, bár ne tetted volna! Láttad, hogy itt majdnem mindenki rövid és festett hajat hord. Rövidet, mert sokat izzadunk, kell a naponkénti hajmosás, és festettet. Letagadni az őszülést vagy csak rikítani? Ki tudja. Ösztönösen kiválni a szürke tömegből? Nem tudom. De azt igen, hogy hirtelen vágattad le a hajadat. Nekem váratlanul, de úgy látszik, másnak is, mert azt mondták, kár volt. S mintha te se készültél volna fel rá, mert sokáig hordtad még a csatokat. Hiába, üresben. A táskádban, zsebedben, itt-ott el-elhagyogatva. Mintha bennünket kértél volna meg, hogy helyetted gyászoljuk el a szép nagy hajadat.
Végül is értünk tetted, hozzánk akartál hasonulni. Azt hitted tán, hogy csak erősnek, gyermektelennek, mindig rendelkezésre állónak kell lenned itt. Hogy maradhass és aztán valahogy előbbre juss a megbecsülésben. Hogy egyszer már megkérdezzenek, te hogy akarod? Neked jó-e a munkarend,.a beosztás vagy az, hogy újabb és újabb dolgokkal kell összemérnünk magunkat. Te azt hitted, elég az idomulás hozzánk, elég, ha mint egy munkás-katonalány te is rövidre vágatod a hajad. Pedig mi tényleg és csak az izzadás miatt vágatunk, ha vágatunk. Míg te sajnos hitből vágattál. A katonanő imidzsétől indíttatva, kiképzőterepnek gondolva ezt a munkahelyet itt. De tévedtél, mert nekem inkább ökölvívásra hasonlít. Naponkénti ringbe-vettetésre. Nem merem azt írni, kickbox, nem, mert övön alul azért talán mégsem rúgunk, csípünk harapunk. Talán még hiszünk a szavakban, a jó szóban, a szép, felfelé emelő szavakban, és hát nők vagyunk. Főleg nők, nekünk kellene valami emberségfélét felmutatni. Még az emancipált, a nemtelen munka világában is. Vagy főleg most ott. De igazából azt szeretném írni, hogy el nem tudom képzelni, hogy nemiszerven ütök egy nőt. Se igaziból, fizikailag, se szavakkal. Így is annyit bánkódtam a hajadon, a hosszún. Hogy gyászolatlan hagytad. Hisz’ szeretted és szerettük mi is veled együtt. És sajnáljuk, hogy csalódtál, csalódtál az itteni létben, az itteni munkában és vele bennünk is csalódtál.
És én tényleg sajnálom, hogy hiába lettél kopasz. Hiába álltál önnön akaratodból a sor legvégére. Hogy aztán feljebb, előrébb juthass. Itt nincs sor, nincs csípésrend, nincs dominancia-hierarchia. Itt mindannyian ki vagyunk téve a tulaj kénye-kedvének. S legfőképp a kenyér elvesztésének réme tart itt bennünket, nem a reménye a maradásnak, a marasztalásnak. Sajnálom, hogy nem vetted észre, itt senkit se marasztalnak, még mi se nagyon egymást. Mert ha valaki jobbat talál, hadd menjen, ha van még ilyen hely. Egyáltalán.
De az is lehet, hogy már csak ilyenek vannak. De téged, téged akkor is sajnállak egy pillanatra még. Sajnállak, amiért elvesztetted a csípésrendbe, vagyis a katonai hivatali rendbe vetett hitedet. A hitet, hogy érdemes, érdemes beállni a sorba, kivárni az időt. A hitet, hogy egyszer eljön itt a te időd is. Itt, közöttünk, a mi marasztaló, női egységünkben. Sajnálom, hogy ez nem egy katonai egység. És így, látod, a hajadat is hiába vágattad le, még ki se nőtt, már tovább akarsz állni. És hiába dolgoztál hónapokig éhesen, vagy csak két liter energiaitallal a gyomrodban, beleidben, hogy jobban bírd a munkát. Hogy az étel súlyával is könnyebb legyél. Ne nyomjon el, ne punnyasszon el a kaja. A beleidtől vetted el az energiát a munkához, te szegény. És lásd, itt ez se volt elég. Értem én, értem a csalódásod. De te meg azt értsd, hogy örök kopaszságra vagyunk kárhoztatva itt, mert sokan vagyunk. Sok az ember és kevés a munka. S ezért jönnek és bebocsátást is nyernek az újak. Akik majd még kopaszabbra vágják a hajukat, vagyis a fejüket, akik még erősebb fájdalomcsillapítókat szednek és hordanak a kezük ügyében, s akik majd megisznak bármit, bevesznek bármit, hogy még gyorsabbak és erősebbek legyenek.
Akiknek már eszük is lesz, és csak belülről lesznek katonák, vagyis inkább magányos dzsungelharcosok. Mert kívülről magas, karcsú hosszú hajú lányok lesznek. Kezesbárányai a főnöknek.
És ha párharcra kényszerülnek, öv alatt is ütnek, de azonnal letagadják, még önmaguk előtt is. Vagy azt mondják, muszáj volt. A főnök is ezt tette volna.
Sőt, a főnökük helyett, a főnök titkos kívánságára tették. Csak ne ő végezze el a szelektálást közöttünk. A munkát.
A piszkosat.

Juhász Zsuzsanna prózája legutóbb a Szöveten:

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük