Balla Lajos-Laci: „Somnia somniavit per somnia” vagy „Conscientia post mortem”[1]

Valahonnan a plafonról tekintettem le önmagamra, de mindez nem igaz, mert a testem nincs velem, így a szemeim sem lehetnek, azaz csak annyit állíthatok, észlelem élettelen önmagamat, amint a testem mellett álló doktornő kimondja a szentenciát, az őt kísérő ápolónő pedig bejegyzi a nála levő egészségügyi kartonba: a személy (azaz én) ma, április 15-én délután, pontosan 17 órakor szívleállás miatt természetes úton elhunyt. Látom (és ez is egy téves megállapítás megint, hiszen a valóság: valahogyan érzékelem), amint porhüvelyemet fehér lepedővel letakarják, majd mindketten elhagyják nemcsak a termet, az egész épületet, miközben leányomnak részvétet kívánnak.

Nem szokatlan ez az állapot, mivel valami hasonlót eddigi életemben már kétszer is átéltem. Azért nem állíthatom, hogy ugyanezt, mert azokban az esetekben visszamaradt önmagamról (a testemről) tudomást sem véve szinte pillanatok alatt olyan messzire kerültem, hogy egyedül a sok színben – de azért tudni kell, a kék igen sok árnyalata volt az uralkodó – pompázó távoli Föld látványa (mivel más szóval nem tudom leírni a tapasztalatomat, ezt használom, mert úgy tűnt, szinte látom a bolygónkat), azonban nem ez volt a végállomás, hiszen amilyen gyorsan odaértem valahova, ugyanolyan gyorsan visszaértem földi valóságomba.

A lányom – aki nem biológiai, hanem nevelt, de ugyanúgy kedvelem (eközben döbbenek rá, hogy sem neki és testvérének, sem pedig „valódi” gyermekeimnek soha nem mondtam ki, hogy szeretem őket – telefonál a saját, majd a nyugaton élő lányomnak, tőle kéri, szóljon az unokáimnak, a fiútestvérének, valamint az ő lányának is. A következő hívással az Újvilágban élő fiútestvérét és családját keresi, majd a végén a még élő rokonaink kerülnek sorra. Mindenkit értesít arról, mi történt velem. Eközben – attól a pillanattól kezdve, amióta valamilyen okok miatt elhagytam a testemet – úgy érzem, valamilyen láthatatlan erő el szeretné érni, hogy elinduljak, de egy másik, ugyanolyan erősségű pedig visszatart.

Észlelem, hogy este van már, meg azt is, a rám ható erők mintha eltűntek volna. Késztetést érzek, hogy elinduljak. Szinte ugyanabban a pillanatban lányomék lakásába jutok, ahol ismerem a járást, hiszen többször is meglátogattam őket. Tapasztalom, minden rendben van, távozásom híre nem zaklatott fel senkit, mindenki nyugodtan alszik, készülnek a következő napon az iskolában, az egyetemen, illetve a felnőttek esetében a munkahelyeken rájuk váró megpróbáltatásokra.

Meglepődöm, mert „sorba járom” a tőlem távol élő fiam lakását és a Magyarországon egyetemistáskodó leánya szobáját, ezt követően pedig a szomszédos városban nemrégen házat építtető unokám és férje, valamint gyermekei épületét. Mivel nálunk már hajnalodik, így a legvégére hagyom az Újvilágban szerencsét próbáló és találó család, valamint egyetlen fiuk lakhelyeit, valószínűen azért most, mert már ott is álomba merültek. Legtöbb helyen a valóságban még nem jártam, a videótelefon segítségével belém rögzült képek segítségével kellene tájékozódnom, mégis teljesen otthonosan következnek be „sétáim”, mintha már ki tudja hányszor megtettem volna az e helyeken reám váró utakat. Megállapítom, mindenki tudomásul vette a kapott híreket, nem történt meglepetés, ez a természet rendje, ezért visszatérek, eközben pedig lehunyom szemeimet.

Furcsa érzés kerít hatalmába, de hiába keresem a válaszokat az állapotomra, de még azt sem tudom, hallom vagy hallani vélem, hogy valaki jó reggelt kíván, így várat magára a válaszadás, na meg még a szemem kinyitásai is. Habár nem tudom mire, de várok…

_________________________

1. Latin szövegek: a) Álomban álmodott álom, b) Halál utáni tudatosság.

Balla Lajos-Laci legutóbb a Szöveten: