Útszéli bádogkrisztus ámul,
hajnalban kéken vacog az ajka,
mint aki mindent megbocsátott:
fejét megadón félrehajtja.
A kerten vörösbarna árnyak surrannak
át loppal – vedlett szőrű macskák,
üres mákfejeket csörget a szél, fésülgeti
a téglarakás mögötti tüskésdrót gubancát.
A várrom tövében kökénybokor virít,
villan a rókáknak kitett csapóvas,
orvvadász ballag a fenyves szélinél,
csillagos-holdas lábnyomokból olvas.
Vadszőlő pironkodó levele piroslik,
elcsöndesül a csalfa szüreti ének,
ólmos ég fele kanyarog céltalan,
fanyar füstje a nedves venyigének.
Köves István verse legutóbb a Szöveten:
Vélemény, hozzászólás?