Juhász Zsuzsanna: Szívbomba

Hát jól félreértettelek, az biztos. De hát te mondtad, hogy nem is akartál gyerekeket. Mégis van három.
És azt is te mondtad, hogy nem bírod elviselni a nyüzsgésüket, lármájukat. Hát akkor mire is gondolhattam ezekből. Nem arra, hogy nem szereted a gyerekeket. Ahogy van, aki nyálasságukat nem szereti, van, aki a mellére nem venne egyet se, egy babát se. A sajáthát se. Van, akinek rögtön felkavarodik a gyomra minden undormánytól, és el se meri képzelni, hogy kibont egy pelenkát. És van, aki a rendetlenségüket nem szereti a gyerekeknek, vagy hogy nagy koszt hagynak maguk után. Igen, van, aki a gyerekek káoszteremtő képességétől van megijedve, hogy képesek mindent mindennel összehozni. Nem nézik, mi a szokás, mi az évezredes elképzelés arról, hogy mi mire való.
Pedig hát csak a káoszból születhet újra egy újabb rend, talán egy jobb, emberibb. És van, akit a kamaszkor rendítene meg, a hormonok fürkésző, vesébe látó szeme, és mivel fél, hogy nem állná ki a próbát, esze ágában sincs egy bírót, vérbírót nevelni magának.
Szóval nincs ebben semmi. De te, mint mondtad, szereted a gyerekeidet, sőt. Remegsz értük. Meg se nézed a híreket, úgy félsz, hogy kirobban a világháború, és lebombázzák őket, és akkor mi lesz veled. Vagy téged bombáznak le, és akkor velük mi lesz tenélküled. És fél éjszakát töprengsz ezen, és megy a szívedre a félelem. Szívbeteg vagy amúgy is. Kontrollra kellene menned. De nem mész, mert ahogy minden anya, rendben akarod reggel elhagyni az otthonodat. Ezért veszekszel a férjeddel este, hogy keressen már munkát, bármilyet. Még a föld alól is találjon egyet, mert egy kereset nem elég a három gyerekhez. S aztán töprengsz órákig, hogy mitévő légy, hogyan gyorsulj fel vagy sokszorozd meg magad, hogy elegendő pénzhez juss.
Kialvatlanul, kábultan mész a másodállásodba, mert mielőtt elalszol, te is sorra kerülsz. Hogy neked mit tartogat a jövő. És hiába mondogatod magadnak, hogy nem szabad gondolkozni, csak csinálni kell, csak eszedbe jut, hogy neked nem kell. No meg tán nem is fogod bírni még legalább tíz évig.
Ezt. Ezt a társtalan, gyermektelen férfit, aki csak papíron társad és a gyermekeid anyja. Aki valaha szuperférfi volt, de elkezdett félni, elkezdett nyonyózni a jövőn, s míg szedte a gyógyszereit, jó volt, de aztán feladta. Fel, a gyógyszer szedését is. Tán hozzájuk szokott vagy tán csak a gyógyszerek mellett is visszajöttek a rémképek. Képek a jövőről. Hogy elveszik tőletek a gyerekeiteket, és akkor te se leszel senki. Mert milyen apa az, aki hagyja. De ti legalább vagytok neki, így legalább megvagytok neki mind a négyen. Így, hogy nem csinál semmit. Így, megdermedten, mint nyúl az országúton, reflektortól vakítottan. Így még vagytok, lehettek neki.
Csak te aggódsz, te dermeszted le magad olykor munka közben, hogy mi lesz, ha bekattan, mikor te távol vagy és ő van a gyerekekkel. És hiába mondod nekünk ezt, ugyan hogy tudnánk segíteni. Van, aki gyereket nem mer akarni közöttünk, és van, aki csak kibírni akarja a nyugdíjig, és van, aki csak készre, felnőttre akarja nevelni a gyerekét, és örül, ha van munkahelye. Hát igazán nem jó társaság vagyunk neked, sehogy se tudnánk megoldani a gyerekeid őrzését. Félő, hogy nekünk is idegeinkre mennének, mert mi is innen haza főleg pihenni megyünk. Lassulni, lelassulni, és pörgésből csigatempóra váltani.
És ne félj, helyén valónak gondolom, hogy nem szereted a gyerekeid zsivajgását, ha hazamész. Lehet, hogy megszeppentek,a mikor az apjukkal vannak, s ha megjössz, végre azok lehetnek, akik. Gyerekek. És kiengedik ők is a gőzt.
Vagy az is lehet, hogy fáradtak, mint te. Belefáradtak abba, hogy kifelé éljenek. Hogy eljátsszák, pedig otthon vannak, hogy minden rendben van. Pedig dehogy. Hogy belefáradtak, ahogy te, hogy előbb bíztassák az apjukat, hogy menni fog neki, aztán pedig abba, hogy azt mutassák gyerekhez méltatlan, már-már lehetetlen önfegyelemmel, hogy így van jól.
Hogy az apjuk mindig otthon, te pedig jóformán soha.
Csak ne gondolkozz, ne, se kint, se bent. Se kint a világban, se otthon. Csak csináld. És légy kíváncsi. Ahogy én szoktam, ha valami rossz történik velem. Le, letörök persze én is, de aztán kíváncsi leszek. Hogy mi lesz a vége, mert én ebben hiszek.
Abban, hogy az ember legfőképp kíváncsi lény, tudásra szomjas lény.
Ahogy a macska is, ha hosszú fogságból szabadul éhesen, szomjasan, nem az etetőedényhez szalad rögtön, mint a többi kísérleti állat. Nem, hanem előbb körülnéz, körbeszaglászik óvatosan, és csak aztán eszik és iszik.
Lásd, még a macska is újraértelmezi a világot, még ha rosszból szabadul, akkor is. Akkor is úgy csinál, mintha taposóaknákkal, rossz, kínzó-éheztető emberekkel lenne tele.
Úgyhogy te ne gondolkozz, ne nyonyózz, mert így csak bombát csinálsz a szívedből, és bekövetkezik, amitől félsz.
Te magad fogod lebombázni a gyerekeidet, a szétrobbanó szíveddel, és magukra hagyni őket egy most családból, mindenből kirúgásra váró apával, egy szívtelenségbe rohanó világban.
Mert miért? Az infarktus ugyan micsoda, ha nem robbanás? Kiterjesztett, totális öngyilok. (Már ha gyerekeid vannak és szereted is őket.)

Juhász Zsuzsanna prózája legutóbb a Szöveten: