Juhász Zsuzsanna: Olvasói levél

egy könyvtárosnak, aki
már nem is fog létezni

Lehet, hogy én vagyok az utolsó, aki ezt a könyvet olvassa.

A táskám lesz a koporsója.

Ahogy meg nekem a könyv lesz a koporsóm. Meg mindannak, ami idejét múlt bennem.

            Mert érzem én, nem trendi drogosokról szóló könyvet olvasni. A drogosok lassan kihullanak a szociális háló lukain. Vagy a háló nem elég erős, hogy megtartsa őket. Valódi betegekre sincs már elég pénz, vagyis azokra, akik nem maguk betegítették meg magukat.

            A valódi, az ártatlan függők is sokba kerülnek. A cukorbetegek, az ebből vagy abból a hormonból vagy átvivő anyagból hiányosak. És azok gyógyszere is sokba kerül, akik csak úgy, orvosi receptre szoktak rá észrevétlen az altatókra, izgatókra és nyugtatókra.

            Csak azért, hogy parancsra tudjanak ébren lenni, rögtön a topon lenni vagy aludni, de mélyen, úgy istenigazából. Akik azért lettek függők, hogy bent maradhassanak, bent tartsák magukat a társadalomban.

            De drogosokról olvasni akkor se trendi többé. Mert a drogos lét nem szánalmas, nem együttérzést, inkább dühöt keltő. Egy olyan világban, ami a szelekcióra épül amúgy is, ugyan hogy lehet valaki olyan hülye, hogy tesz rá még egy lapáttal. A szelekcióra. Miért nem a józanság egyre halványulóbb és egyre körvonalazatlanabb pillanatait keresi inkább? Ha nem akar beállni a sorba?

            Ahogy a hippik se, mert nekik állít emléket a könyv. A drogba ragadt hippiknek. Annak a néhánynak, akinek nem sikerült leszokni a drogról, vagy már nem is akartak. Mert az egész, az egész nemzedék aztán nekilódult ismét. Miután kifejezte ellenérzését a vietnámi háború és a nyárspolgárság ellen. De aztán nyárspolgár lett, kockafejű. Tülekedni kezdett a megélhetésért, tudásért, feljebb jutásért. Gyerekcipőért és zenélő teáskannáért. De ennek most vége. A jóléti, a fogyasztásra épülő társadalmak kezdenek kissé meginogni. Holott az emberek még futnak, viszi őket a lendület, hogy csak kockának kell lenni, egyre kockábbnak, igazi kockának, és jó lesz minden. A self made man hagyományától, hitétől átitatva egyre kockásítják magukat. És hiszik, hogy így kell, ez kell, csak még egy kicsit kell itt-ott lenyisszantani a fejükről ezt-azt, és igazi kockák lesznek. Igaz építőkövei egy igaz társadalomnak. És a kockává válásukhoz elfogadnak bármilyen eszközt. El a gyorsítókat és lassítókat, orvosi rendelvényre.

            És hülyének nézik az igazi függőket. Olajat öntőknek a tűzre, amiben úgyis, máris égnek. Lúzereknek, igazi lúzereknek, akik gyorsítják azt, ami eleve gyors. Gyors, követhetetlen, és már-már kiszámíthatatlan, mint egy láncreakció. Mert az igazi függők a szelekciót gyorsítják. Az élhetetlenek, a társadalomba beilleszkedni nem akarók vagy már nem tudók kiválását, kiszorulását a nagy egészből. A hálóból, a szociális, azaz társas, és valahogy még emberséges hálóból. Mert tényleg hülye az, aki kitaszítottságában még maga is taszít egyet magán. Önkezűleg.

            Mi lesz velük, ha becsukom a könyvet? Mi lesz az emlékállítással?  Mert a szerző a volt hippiknek állít emléket, és főleg azoknak, akik a hidegháborús fenyegetettséget nem bírva, vagy átlátva művi jellegén, kiszálltak egy pillanatra a társadalomból. És nem tudtak visszakecmeregni a függés miatt. Akiknek elveszett a szabad akaratuk, mert már csak drogot akartak, akiknek elveszett a memóriájuk, mert kitörölt mindent az agyuk permanens anyagba n áztatása. Akik tényleg roncsok lettek, akik nem akartak a végén mást, csak azt a pár tablettát. Különben eljön az a pillanat, mikor minden sejtjük csak a drogért kiált. S ők nem tudják, kik, és hol és mikor vannak. Csak pár milliárdos sejthalmazok, kínban fetrengve, kínban az anyagért.

S vajon mi,  mi egyszer majd megemlékezünk róluk? Azokról, akik most és itt, önkezűleg gyorsítják fel a kilépésüket innen, közülünk. Akik titokban és rejtve rövidítik meg az életüket, vagy juttatják el az agyukat a nemlétig, az agyhullaságig? Vajon lesz pofánk hozzá? Szégyenteli, szégyenteljes arcunk, hogy egyszer megemlékezzünk róluk? Hisz a hippik azért akartak is valamit, akartak, és hitték is, hogy más, jobb emberként állnak vissza a sorba, oda, ahol a társadalmiságot, a szabad társas létet osztogatják. És a mieink? A mostaniak? Akarnak-e valamit? Akarnak-e valamit mondani nekünk, akik félrenézve, fejünket félrefordítva szeretnénk elmenni mellettük. Csakhogy nem jönnek elő. Se tiltakozni, se felmutatni valamit. Se beszélni, hogy miféle kockaságból mentek el, vonultak ki. Mi nem volt jó, mi nem jó, hogy inkább a rejtett, önkezű gyorsítását vállalták az életnek?

            De a szégyen, és a szégyen? Azzal mi lesz, hogy még csak meg se kérdeztük tőlük, ugyan mi a fene bajuk van velünk? Hogy így elbújtak előlünk, így elvándoroltak tőlünk, a közelünkből?

            Vagy inkább azt mondjuk, megnyugtatva háborgó lelkiismeretünket, hogy csak a férgese hullott? Az meg jobb, ha kedvére hullik?

            S akkor vajon észrevesszük-e, ha másokat is áttuszkolunk a szocháló lyukán? Ha a cukorbetegnek is azt mondjuk, csak önmagát hibáztathatja a betegségéért. Mert nem mozgott eleget, és két pofára zabálta az édességet.

            És a sápadt, kövér, szív- és izom- és immungyenge, minőségileg alultáplált európaiak tömegével mi lesz? Őket melyik szögletébe deportáljuk szép, józan, szikár agyunknak?

            Szép, szikár, józan? Az még? Ha eleve úgy játszik a túlélésre, hogy mások eltűnésére játszik?

            És ezt, ezt a játékot követni tudjuk majd? Vagy kicsúszik a kezünkből? Az érdeklődési körünkből?

            Ahogy ez a könyv, ami ötven évvel ezelőtti, pár drogosnak próbál itt emléket állítani, hiába.

Juhász Zsuzsanna prózája legutóbb a Szöveten:

Juhász Zsuzsanna: Törpejúdás