B. fiamékkal sokáig beszélgettünk, mivel későre járt, úgy döntöttek, hogy nálam alszanak. Nyugovóra tért mindenki, de villanyoltás után Olivér unokám megszólalt, hogy valami mozog az ágyában. Villanyt gyújtottam, hát egy csomó svábbogár mászott az ágyában, a pizsamájáról igyekeztem leseperni a bogarakat, menyem is felébredt és próbáltuk eltaposni a férgeket, de nem pusztultak el. Szóltam a fiamnak, hogy nagy baj van, csináljon valamit – azt válaszolta, hogy próbáljuk meg húsklopfolóval és a nagyobb kalapáccsal agyonütni őket. Nagyon ellenállak voltak az állatok, az invázió egyre erősödött, már a fiam ágyába is felmásztak a dögök, erre bedühödött és teljes erőből ütötte a férgeket, ám különös dolog történt, az erősebb ütés hatására megvadultak, és óriás csikóhallá változva ugráltak a gyerekre és a szobában.
Orbán Ottó ereje teljében egészségesen jelenik meg és mosolyog egy metrókocsi ablakából, jobbra-balra legyező, valószerűtlenül nagy tenyérrel integet, robotszerű mozgással. Körülnézek a peronon, vajon ki az a szerencsés, akit O.O. így megtisztel: mivel egyedül állok az alagútban csak nekem szólt az integetés.
Idegen iskolában vagyok, idegen felső tagozatos gyerekeket tanítanék. Belépek az osztályba, visszafogottnak tűnnek a tanulók, de érezni a levegőben, hogy valamire készülnek, óvatosnak és nagyon következetesnek kell lennem a tanórán. Még a tanítás megkezdése előtt egyenként szivárognak be a tanterembe egykori tanítótársaim és foglalnak helyet a hátsó szabad padokban. Arcukon gúnyos, kihívó mosoly, mintha csak azt üzennék: no, most mutasd meg, mit tudsz te nagyokos.
– Legyen a barátnőm! – lépett mellém egy tisztes korú úr a járdán, már régóta követem magácskát még a közértbe is, folytatta – gondoltam egyedülálló lehet, mert sohasem láttam férfitársaságban, mindig sebtében és keveset vásárol, aztán siet haza… Még nem is reagálhattam a férfi törleszkedő szavaira, máris a régi házunkban folytatódott a történet: fiaim előkerültek, panaszkodtak, hogy mennyire éhesek. Roland megpróbált tejbegrízt főzni, de közben tévét nézett, a tej kifutott, a maradék a sárga tejes lábos aljára égett. Nyugtattam őt, nincs semmi baj, hoztam tejet, mindjárt főzök nektek másikat – a fiúk békésen húzódtak valami priccs félére, ügyet sem vetettek az idegenre, aki látva a nyomorúságos helyzetet, angolosan távozott…
Vaszaron voltam a szülői házban, nagyanyám Szabó Rozália élt, soványan kuporgott a szoba sarkában felállított ágyán furcsa félhomályban valamit mondott, de nem értettem a szavait. Olivér és Emília unokáim csodálkozva nézték ükanyjukat egy darabig, miután Emily és ölem fedezékéből odaszólt a nagyanyjának: te már nagyon öreg és csúnya vagy – nagyanyám békésen megmosolyogta a kislányt, de nem szólította magához, hogy megölelje. Olivér kisomfordált a konyhába, de visszajött, mert észrevette a küszöbön hasaló Bobi kutyát.
Nagyon sötét a vaszari ház, nagy a rendetlenség a szobákban, konyhában egyaránt. Anyám halála után minden elektromos háztartási gépet, még a tv-t is elvitte öcsém. Ott vannak a fiamék is. Erika menyem mosni készül, mert a koszos ruhák halomban állnak, készségesen keresgélek lavórt a régi teknőt, mire vizet melegítünk, hatalmas vihar keletkezik, sötétben ülünk, csak a villámfényben látjuk egymást egy-egy pillanatra. A gyerekek a szülők ölében ülnek, félnek a dörgéstől-villámlástól, így várunk, várjuk a vihar megszűnését
Folyóirat bemutatóra igyekszem, valószínű közlik írásaimat. Álmosan fáradtan ülök a buszra, döcögök majd egy órát, mert a jármű minden piros lámpába beleszalad. A belső órám is megszólal, egy gimnazista fiútól kérdezem, mikor következik a művelődési központ – épp jókor tetszett kérdezni, most tessék leszállni!
Bolyongok valami feltúrt sötét utcán, úgy tűnik, mintha a főútról a mögötte lévő mellékutcába költöztették volna a művelődési házat. Szerkesztőm széles mosollyal, tárt karokkal fogad, jónéhány középkorú őszes hajú asszony várakozik a színhelyen, meglepődöm, hogy mennyire fesztelenek és ledérek viselkedésükben és öltözködésükben egyaránt, mintha nem is kultúrlények, írók költők lennének, hanem „utcalányok”. A galérián már kézről kézre jár az új folyóirat, az említett nők kedvtelve nézegetik és hangosan vihorásznak közben. A szerkesztő megjegyzi, hogy egy földim is szerepel a folyóiratban, erre előrelép kezét nyújtva egy korosabb nő és idétlen mosollyal közli, hogy ő Komlóról jött, Komló nyolc km-re van a szülőfalumtól. Valahogy nyomaszt a sok idegen asszony, egyik iránt sem érzek semmi szimpátiát, még beszélgetni sem tudunk egymással. Időközben a színes folyóirat a kezembe kerül, döbbenettel nézem, hogy ez nem irodalmi, hanem pornó újság a javából, ezek a nők a szereplői.
A szerkesztőm látja mérhetetlen csalódásomat, azt mondja csak erre kapott és kap majd a jövőben is anyagi támogatást, mert a szélesebb olvasóréteg ezt igényli. Azért – folytatja – lesz ennek jó oldala is, mert néha-néha erotikus tartalmú, nívós irodalmi alkotást is be tud csempészni, akkor még tiszteltdíjra is futja majd vállalom-e – hallom, de már rettentő csalódással szédelgek ki a sötét utcára, ez is kiveszik hát a lehetőségeim közül.
Ismét idegenben, idegen emberek között vagyok, lehet valamilyen szanatóriumban, mely leginkább hasonlít egy üdülőhöz, mint egy gyógyító centrumhoz. Kommunikációs képességemnek köszönhetően beszélgető partnerekre is találok szobatársaimban, akik erősen ösztökélnek közös fürdőzésre a zárt kertben levő mély vizű strandon. Nem győzök védekezni, hogy én nem tudok sokaságban fürödni, hogy életemben kétszer merészkedtem nyilvános fürdőkbe, ám ezeknek megittam a keserű levét, mindkét esetben hosszú fertőző betegség lett a vége, az első esetben két évig, másodszorra négy évig jártam orvosokhoz, a harmadikat, ami számításaim szerint nyolc év lehetett volna, már fiatalabb koromban kihagytam, nem merültem emberekkel közös vízbe – mire elmondtam a történetet, tele lett a szoba más idegenekkel.
Kirándulok egy idegen csoporttal a baranyai erdőkben. Lelkesen beszélek nekik szűkebb hazámról, természeti szépségeiről, megemlítem, hogy ide nem messze kezdtem tanítói munkámat, Felsőkövesden, hogy mennyire szerettem ott élni, dolgozni, milyen kitűnő viszonyt ápoltam a szülőkkel, a puszta lakóival. Ahogy így áradozok, az idegen emberek fellelkesülnek, és azt mondják, szívesen tesznek egy kis kitérőt a kedvemért és elkísérnek a pusztára, hogy meggyőződjenek saját szemükkel a hallottakról, lássák egykori iskolámat, hogy élvezzék egy rövid órácskára a pusztaiak híres vendégszeretetét. Boldoggá tesz, hogy ennyien kísérnek, alig várom, hogy az iskolámhoz érjünk és megmutathassam a tágas tantermet, a gázolajos deszkapadlót meg a füstölő régi fekete vaskályhát. Libasorban megyünk az egyszemélyes szürke betonlapokon az iskola ajtajáig, nagy meglepetésemre és bánatomra, frissen ácsolt deszkalapokkal szögezték be a kopott zöld ajtót – képtelenség lett volna bejutni azon. Nem tudom, mit mondjak kísérőimnek ilyen kezdet után.
Csák Gyöngyi legutóbb a Szöveten:
Vélemény, hozzászólás?