Kabdebon János: Fában az erdő

Ezt a történetet egy erdei séta szülte. Egy mag, amit az ötéves lányom dugott a zsebembe.
– Apa! – nézett rám lelkesen – Őt hazavisszük, jó? Elülteted nekem?
– Persze – feleltem és lehúztam a kabátzsebem cipzárját. – Tegyük bele, hogy meg ne fázzon.
Aztán persze elfelejtettem. Mikor a tavaszi hidegben, abban a kabátban mentem ki a kertbe dolgozni a kezembe akadt a mag. A kerítés mellett találtam egy ócska téglit, és csak úgy, beledugtam. Aztán ez a történet lett belőle.

Az én hitem te vagy. Az én hitem a te hited. Számomra pontosan annyira létezel, amennyire elhiteteted velem, hogy létezel. Pontosan annyira hiszek magamban, amennyire elhiszem magamról, létezem. Mások számára pontosan annyira létezem, amennyire elhitetem velük a létezésem. Aki nem tud, rólam annak nem létezem, ez ennyire egyszerű. Ez pont olyan mikor találsz az erdőben egy magot, ami egy fa alatt hever. Hazaviszed. Nem csak fizikálisan, hanem a lelkedben, tudatodban is magaddal viszed. Úgy gondolod, ez annak a fának a magja, amelyik alól felszedted, és hiszel benne: hazaviszed magadnak a fát. Ha mersz nagyot álmodni, akkor azt gondolod, hazaviszed az egész erdőt ezzel a maggal és hiszel abban, valahányszor ránézel erre a fára, ami ebből a magból kelt ki, látni fogod azt az erdőt, ami most már a tiéd is. Elülteted. Kimész az udvarra, ásol egy kisebb gödröt, és belehelyezed a magot. Lelki szemeidben ezt sokkal hamarabb elülteted, mert ebben a magban benne van hited és az akaratod. Teremteni akarsz. Többet, mint ez a mag.

Napra nap rágondolsz milyen erdő lesz belőle és egyre szebb és nagyobb sugárzóbb erdő jelenik meg a tudatodban. Illatok, hangok kapnak testet benned, ami majd ezzel a fával együtt megszületik. Mikor megjelennek az első hajtások, erősödik a hited és a felelősséged egyszerre. Már nem várakozol, hanem vágyakozol. Nem csodálod, hanem elvárod tőle, hogy küzdjön meg a betegségekkel és az idegen föld minden kihívásával.

Teszel is érte. Locsolod, vigyázod, és minden reggel kimész hozzá. A barátaiddal is megosztod az élményt, a hited átszivárog beléjük és hétvégenként ők is megnézik, egy – egy találkozónál megkérdik, hogy van az erdőd, hiszel e még benne?
Aztán egy nap az egyikük azt kéri, adj neki egy magot, ha majd gyümölcsöt terem. Nem fát szeretne tőled, hanem a hited szeretné. Persze hogy adsz! Szereted ezt az érzést, egyrészt hogy adhatsz másrészt, amit teszel az jó, hiszen mások is szeretnének abból, amiben te hiszel. A magból lassan csemete lesz, és az öröm a vágyakozás némi dicsőséggel párosul, hiszen egyre közelebb vagy a hited megvalósulásához. A hitből tudás, az álomból valóság kezd testet ölteni. Többen is kérnek magot, mert a barátaid elmondják milyen szépet láttál, mennyire erősen hiszel a létezésében. Aztán egyszerre csak észreveszed, hogy a csemete nem felfelé nő, hanem inkább terebélyesedik. Nem törzsből vastagszik, hanem oldalirányban hoz újabb, és újabb hajtásokat. Még hiszed, hogy lehet ebből erdő, hiszen láttad a fát és az alatta ezt a magot: nem lehet más! Aztán mikor az egyik barátod megjegyzi milyen érdekes lesz ez a fa, és hogy fák egészen másképp nőnek az ő tudomása szerint, dilemmába kerülsz.
Mit is mondhatnál? Talán kiállsz a fád mellett és bizonygatod neki: – Nem… ez biztos, hogy egy erdő lesz, mert te láttad a fát és az maga volt az erdő. Ez alatt a fa alatt találtad a magot. Majd meglátja a barátod, a dolgok a helyére kerülnek, de akkor már érzed: az erdőbe vetett hite megrendült s vele együtt a tiéd is.
Magyarázkodni kezdesz, de végül hosszas vajúdás után magad is azonosulsz azzal a tudattal, hogy ez nem az, amiben hittél. A barátaid, akik magot kértek kínosan magyarázkodnak: ne haragudj, de ebből ők nem kérnek. Nem lehetne, hogy hozz egy másik magot, ami tényleg attól a fától van? De te már nem tudod melyik fa volt az, amelyik alatt ezt a magot találtad. Bár hozhatnál bármilyen fa alól bármilyen magot, de érzed, soha nem bíznál benne, ez valóban az a mag, amiben benne van az erdőd? Az már egy másik erdő. Hited egyre bomlik napra nap, amikor tekinteted az udvar abban a sarkában áll meg pihenni, ahol a csenevész bokor kuporog magányosan. Néha legszívesebben kiirtanád ezt a nyamvadt kis semmit, ami nem volt képes fává nőni.
– Na jó! Ne legyen erdő, csak egy kis fa, vagy legalább lenne benne valami fás! De nincs.
Aztán a második tavasszal virágokat hoz. Gyönyörű aranysárga virágokat, sőt ősszel is megjelenik rajta valami barkaszerűség. Alulról sarjak nőnek, amik makacsul kapaszkodnak a földbe, hiába vágod ketté a gyökérnél, a másik évben bár pár méterre az elsőtől már egy másik bokor terjeng. Valahogy nincs szíved kivágni. Ősszel is tavasszal is szép. A barátaid óvatos kíváncsisággal figyelik, vajon mit kezdesz ezzel a becsapott állapottal. Már nem bánod mit gondolnak, újra a bokor felé fordulsz és csöndben várod az első termést, hiszen emlékszel milyen volt a mag, amit a földbe ültettél.
Aztán ősszel, egy összejövetel alkalmával az asztalra teszel egy tál mogyorót, amit a bokor adott neked. Büszke vagy, és elégedett. Jövőre ebből lesz a sövényed, ami elválasztja az udvart. Sőt öreg korodra ebből fogsz majd magadnak görbebotot faragni.
Ez a hit. Így nevelünk gyereket. Így megyünk csatába, így fekszünk és kelünk. Így tanulunk abból, ami körülvesz. Így tervezünk és halunk.
Mindenki az erdőben hisz és keresi a fában az erdőt, de vajon meglátja egy bokorban?
A hit ott lebeg minden élőben, és holtban. Ha nem így lenne, nem létezne ez a világ.
Ahogyan nem is létezik. Ezt az egészet én találtam ki. Ez az én mogyoróbokrom. De ha akarod, adok neked magot. Vigyázz, mert ebben benne van az erdő!

Kabdebon János legutóbb a Szöveten: