Czini Zoltán felvétele
A magasság, egészen pontosan a bizonyos magasságból való rápillantás egy alacsonyabban elhelyezkedő pontra vidámmá tesz. Mindennek pszichológiai vetülete van, ugyanis ha lefelé tekintek, úgy érzem, hogy a lenti dolgok felett állok, az irányításom alatt tudom tartani mindazt, amit fentről látok. Ettől a perspektívától hatalmasabbnak, erősebbnek, szabadabbnak, megállíthatatlannak érzem magam.
A magasság-élmény mindig mosolyt csalt az arcomra. Amikor Nagybecskereken beköltöztem a negyedik emeleti lakásba, ráláttam az autóbusz-pályaudvarra, a bevásárlóközpontokra, az új építésű ortodox templomra, a tűzoltóság épületére, s az ablakból kinézve, belegondolva abba, hogy folyamatosan milyen sok ember keresi fel az imént felsorolt tereket, nyugalmat éreztem. Éjszaka pedig a fényekre láttam rá, a fények felett kukucskáltam ki az ablakomból a kandeláberekre, s úgy tűnt, mintha megszámlálhatatlan gyertya ragyogta volna be az alattam elterülő tágasságot.
Mérhetetlen nyugalmat éreztem akkor is, amikor először léptem ki a zentai lakás Tisza-part felőli erkélyére. A magasból ráláttam az ütött-kopott hídra, de nem az idő vasfoga által megcsúfított híd látványa, hanem a hozzá viszonyított pozícióm varázsolt el. Feljebb voltam a hídnál, s alattam suhantak el az autók, a teherautók, de átsiklott a hídon a vonat is, az egymáshoz kapcsolódó teherszállító vagonok hossza pedig gyakran hosszabb volt a híd hosszánál, s mindezt fentről csodáltam. Beláttam a Halászcsárda irányából kanyart leíró Tiszát, s a folyó tágasságától aprónak éreztem magam. Csobogott a víz, nyaldosta a rakpartot, s én fentről hallgattam a folyó hangját, s úgy éreztem, hogy a világnak egy olyan szegletén állok, amelyre csak nekem van rálátásom. Amikor először álltam a zentai lakás Tisza-part felőli erkélyén, úgy éreztem, hogy a Varázshegy Hans Castorpjának tüdőszanatóriumában vagyok, s hogy a testi és a lelki egészségem ennél szebb kilátást nem is kívánhatna.
Ezen a nyáron több magasság-élményem is volt. Most jártam először a felsőhegyi temetőben. Az egyik ismerősömmel mentem, s amikor közeledtünk a temető felé, akkor döbbentem rá, hogy egy domboldalon fekvő temetőre tartunk. A temető kálváriájáról be lehetett látni a néhány kilométerre elterülő Zentát: a városházát, a Jézus szíve templomot, de még az ismerősöm Tornyosi úti házából magasodó diófákat is látni véltük. A lábunk alatt volt a város, s ettől erősnek éreztük magunkat, úgy hittük, könnyen leküzdjük a ránk váró hét kihívásait. A felsőhegyinél szebb fekvésű temetőt csak Alsóörsön láttam, ahonnan látni lehetett a Balaton mindkét partját. Ott nem a tornyok és a fák, hanem a vitorlák hívták fel magukra a fentről lenéző tekintet figyelmét.
Amikor augusztus elején a Pongrác-tetőn jártam, s alattam kékes színben, hullámzóan sorjáztak egymás mellett a Gyergyószentmiklóst körbe bástyázó hegységek, úgy éreztem, hogy az enyém az egész univerzum. Az egekben jártam, s az égből láttam a fellegeket, amelyek fehér lepelként takarták be a Gyergyói-medencét. Csak álltam ott, s néztem a különféle irányba vonuló hegységeket beborító örökzöld fenyveseket, amelyek a sötétzöld eltérő árnyalataival rabul ejtették a tekintetemet. Hozzám legközelebb a fenyőerdő előtt húzódó füves terület állt, amely a zöld és a sárga harmóniájában kiegészítette a fenyvesek végeláthatatlan sorát. Ezt a színkavalkádot fokozták a fűszálak közül a fejüket kidugó fehér és lila virágot hozó növények. A tengerszint feletti magasság változásával módosultak a színek nüánszai oly módon, ahogyan azt csak a természet vagy pedig a jóisten képes vászonra festeni.
Az alant elterülő táj látványa felvértez energiával, viszont ha lent vagyok, elvegyülve az emberek között, ezek a pozitív energiák könnyebben elillannak. Évekkel ezelőtt néhány óra hosszát várnom kellett az egyik barátomra Budapesten, s ahogy az V. kerületben, a Zoltán utca közelében egyedül ültem egy padon, arra lettem figyelmes, hogy a többi emberhez viszonyítva én vagyok a legalacsonyabb helyzetben. Hiába voltam a főváros szívében, s hiába tornyosult ott a sok szép épület, úgy éreztem, mindenki lefelé néz rám, mindenki határozottabb, mint én. A többiekhez és az épületekhez viszonyítva én voltam a legalacsonyabb pozícióban, mindennek és mindenkinek alá voltam rendelve.
Tapasztalatom szerint a magasság hatalmat jelent, s nemcsak a bizonyos tengerszint feletti magasságról való szemlélődésre gondolok, hanem az eltérő magasságú emberek egymás közötti viszonyára. A nálam alacsonyabb emberek társaságában általában én vagyok az, aki irányt mutat, de amikor a közel kétméteres barátommal sétálunk, úgy érzem, egészen kicsi vagyok, elveszek mellette, s általában ő veszi a kezébe a dolgok irányítását. Iskolás koromban, amikor a magasságunk szerint sorakoztunk fel tornaórán, mindig a legmagasabb társaim közé kellett állnom. Manapság viszont a középiskolai diákjaim, főleg a fiúk döntő többsége magasabb nálam, s időnként furcsa érzés, hogy ők tekintenek le rám, nem pedig fordítva.
Az, hogy fentről irányításom alatt tudom tartani a lenti dolgokat, nyilvánvalóan tévedés. Fentről csak szemlélője, kívülállója lehetek a lent zajló eseményeknek, amelyekre fentről vajmi kevés befolyást gyakorolhatok. A magasság által kiváltott illúzió viszont képessé tesz arra, hogy szembe nézzek a kihívásokkal, s a magasságból fakadó élményeknek köszönhetően még most is megállíthatatlannak képzelhetem magam.
Czini Zoltán legutóbb a Szöveten:
Vélemény, hozzászólás?