Korán ébredek. Májusban már igen hamar pirkad, s a napsugarak által átpingált, különféle színekben úszó felhők rálátnak a negyedik emeleti szobámra. Ilyenkor már gyakran egész éjjel nyitott ablak mellett alszom, s időnként arra ébredek, hogy az arcomat mintha simogatnák vagy mintha felsértenék a különféle fuvallatok, kint pedig egymáshoz dörgölőznek a fák levelei: olykor gyengéden, máskor durván, mintha időnként szeretnék egymást, máskor pedig mintha pofozkodnának.
Alig valamivel múlt öt óra, de már ébren vagyok. Fél hat körül már egyébként is a szó szoros értelmében a hasamra sütne a nap. Ebben az időszakban felhúzott redőnyök mellett nem is lehetne tovább szunyókálni. A korán kelés azzal a csodával ajándékoz meg, hogy részese lehetek a természet ébredésének: nemcsak a levegő mozgását követő hangoknak, hanem a madárcsivitelésnek, a kutyaugatásnak, a kakasok kukorékolásának, az első emberi hangfoszlányoknak. Ilyenkor mintha minden egyértelműen élni akarna: az ösztön mindent növekedésre, fejlődésre késztet, nincs megállás, előre tör minden, legyen az növény, állat, vagy éppen az ember.
Ilyenkor szinte naponta esik az eső. Az egyik pillanatban hét ágra süt a nap, a másikban pedig már tornyosulnak az egyre csak markánsabb, sötétebbnél sötétebb fellegek, s naponként eltérő a lehulló csapadék mennyisége: olykor mintha éppen csak megnyitnák a csapot, máskor pedig mintha dézsából öntenék a vizet. A közelben egyre csak kaszálják a füvet, de ilyenkor nemcsak a fű, hanem a gyom is nő: kíméletlenül teret szeretne hódítani magának. Az ember a saját ízléséhez idomítja a földből már-már kíméletlenül sarjadó növényeket: kaszál, kapál, gyomirtózik.
Tavasztól ősz végéig már hét órától látogathatók a város temetői. Mivel csendes a reggel, friss a levegő, a nap ereje még nem elég nagy ahhoz, hogy a tegnapi eső nyomán megkezdődjön a nap folyamán egyre csak fokozódó kipárolgás, úgy érzem, hogy nem is lehetne megfelelőbb alkalom arra, hogy kimenjek a temetőbe. Nem tétovázom. Le is megyek a bicikliért a pincébe, s útnak eredek. Általában gyalogszerrel közlekedem, nekivágok az útnak, tempósan megyek, nem érzem úgy, hogy bármi is messze lenne. Szeretem gyorsan szedni a lábam, hogy egy idő után érezzem az izmaimat. Sosem voltam kibékülve a testemmel, nyilván, mert nem is tettem érte, hogy harmóniába kerüljek önmagammal: a test csak a külső burok, a fokozatosan romló, egyre csak csúfuló anyag, gondoltam, én meg a belső vagyok, a lélek, ami visz előre, vagy éppen a mélybe ránt. Az évtizedes lépcsőzéstől, a naponta lerótt kilométerektől viszont a vádlimmal mindig ki voltam békülve, olykor még azt is gondoltam, hogy tetszetős. Most viszont mégis feltolom a lépcsőn a biciklit, egy tetszetős vádlival pedálozni is gyorsan lehet, a kiskapát meg a gereblyét a kosárba helyezem.
Sokakkal ellentétben, mindig szerettem temetőbe járni. Nem a vészt, vagy éppen a halált jelképező károgó varjak jutottak róla eszembe, sem a rémfilmekben vitustáncot járó csontvázak, hanem éppen ellenkezőleg: a hely, ahol csend és nyugalom honol. Sosem értettem azokat, akik nem engedik a gyerekeiket a temetőbe, azon pedig megdöbbentem, amikor az egyik kollégám arról beszélt, hogy még sosem volt temetésen, pedig már a harmincas évei közepét taposta. Az elmúlással előbb vagy utóbb, de szembe kell mindenkinek néznie, nincs olyan, hogy megfelelő pillanat, mindannyiunknak el kell fogadnunk, hogy az életünk véges: nincs menekvés, ha más nem is, de a halál mindenkit bizonyosan utolér.
Nem sokkal múlt hét óra. A kovácsoltvasból készült temetőkapu nyitva áll, s a biciklivel együtt belépek a gesztenyefasorra. A régi temetők legtöbbjébe gesztenyéket ültettek, ami nem véletlen, ugyanis a gesztenyefa sajátságos, öt ujjra emlékeztető levelei számos lehetőséget kínálnak fel a képzettársításra: az „öt ujj”, ha emberi kézre, a kitárt tenyérre gondolunk, jelentheti a törődést, de akár a megadás, a beletörődés érzését is. Annyi bizonyos, hogy a gesztenyefasor oldja a lelki feszültséget, s mintha bátorítana bennünket arra, hogy lépjünk csak be a temetőbe, még akkor is, ha valamilyen okból kifolyólag ellenállást érzünk ez iránt. A megfelelően fásított temetők, amelyeket célszerűbb sírkerteknek nevezni, mindig hozzájárulnak ahhoz, hogy enyhítsék a szomorúságomat, s ha olyankor érkezem, amikor még rajtam kívül senki sem lépett aznap a gesztenyefasorra, éppen azt a természet törvényeivel összhangban lévő harmóniát közvetítik felém, amelyet a negyedik emeleti szobában hajnalban ébredezve érzek: simogatja a lelkemet az „öt ujj” egymáshoz koccanása, árnyékuk védelmez engem, s azokat, akik örök álmukat alusszák.
Szinte mindig egyedül megyek. Nemcsak a temetőbe, hanem a város központjába vagy a piacra is, de sétálni és úszni is általában egyedül járok. A legtöbbször egyedül szeretem megcsinálni a dolgokat: nem figyel rám senki, nem is ítélkezik.
Ebben a városban egy rokonom se nyugszik, s mégis ki-kijövök a temetőbe, kapával és gereblyével a kezemben. Amikor Újvidéken jártam egyetemre, évekig gondoztam egy elhagyatott, német feliratos sírhelyet, amelyen egy kisebb obeliszk emelkedett. A Futaki utcai temetőben, közvetlenül a temetőkápolna mellett volt ez a fekete gránitkőből készült síremlék, még ma is tisztán emlékszem rá, s ott is fölém magasodtak a fák, s árnyékot vetettek rám. Bár azoknak a fáknak a többsége hársfa volt, nem pedig gesztenye, de erről jut eszembe, hogy egyszer ott, Újvidéken is május végén biciklivel mentem a temetőbe, mert ugyanúgy a kerítéshez támasztottam a biciklimet, mint ahogyan most is, s végig csiklandozta az orromat a hársillat, tehát csakis május vége lehetett. Ma már nem gondozok olyan sírokat, amelyekhez semmi közöm, de időnként fellazítom a cserepes földet az egyik barátom apjának a közvetlenül a temetőkerítés melletti nyugvóhelyén. Május van, utat követel magának az élet, mereven emelkedik ki a hantból a tarack, de van cirok és maszlag is. Sarjad a gyom, a dudva, a gaz, most jött el az ideje. Az emberi szépérzékhez alakítom az éppen gondozásba vett hantot, ezért igyekszem kitépni minden gyomot. Az ősszel elültetett árvácskák a végórájukat élik, de azokat még nem tépem ki, talán majd júniusban.
Visszateszem a kosárba a gereblyét, ránézek a kőkeresztre, s számolok. Tizenhét év. Vajon milyen lehet tizenhét évesen elveszíteni egy apát? Már elmúltam harminc, amikor apám meghalt. Talán éppen tizenhét évesen volt a legnagyobb szükségem rá.
Elveszem a kerítésnek támasztott biciklimet, s még egyszer szemügyre veszem a munkámat. Talán szebben is elgereblyézhettem volna, de alapjában véve elégedett vagyok. A kerítésen kívül, a benzinkútnál jönnek-mennek az autók. Bent csend, kívül zaj. Ez a különbség a holtak és az élők világa között.
Czini Zoltán legutóbb a Szöveten:
Vélemény, hozzászólás?