Távol a parttól, ahol a tenger acélos kéksége egybeolvadt az ég kékjével, csak egy apró, fehér pontnak látszott. Lehúzta a vitorlát, és hunyorogva nézte a magasban köröző sirályokat. A verejték már fényesen gyöngyözött a homlokán, amikor magára vette a búvárruhát és belecsobbant a vízbe. Gyakran megfordult ezen a helyen, de sosem tudott betelni a korallzátony szépségével. Újra, meg újra kisuhant a nyílt vízre, és lemerült ezért a káprázatért, ami a narancstól a vörösön át egészen ibolyakék színig pompázott a mélyben. Ahogy közeledett, egy csíkos halraj úszott el mellette. Lassan, elbámészkodva, megkerülte a zátonyt, és már indult volna fölfelé, amikor egy karnyújtásnyira tőle, kíváncsi szempár meredt rá. Összerezzent a meglepetéstől, és dermedten bámult vissza. A hosszú hajú nő rámosolygott, aztán hirtelen megfordult, ezüst-pikkelyes teste megcsillant, majd eltűnt egy szikla mögött.
Nicolas, nagy lendülettel úszott fölfelé, és egy-kettőre a vitorláson termett. Lecibálta magáról a búvárruhát, hanyatt vetette magát a keskeny padon, és úgy érezte kiugrik a szíve a helyéről.
– Nem! Ez nem lehet valóság! – motyogta maga elé.
Carlo a vacsoránál fürkészőn méricskélte: – Mi van veled? A fellegekben jársz? – kérdezte.
– Hagyj békén – dünnyögte Nicolas és némán evett tovább.
– Jól van…, de nagyon furcsa fejet vágsz. Valami történt, ebben biztos vagyok… Elmondod? – unszolta Carlo.
– Nem – mordult rá testvére.
Nicolas a következő hetekben minden nap kiment a korallzátonyhoz, és egyre hosszabb időt töltött odalenn. Már-már azt hitte csak egy látomás volt, vagy a képzelet játéka, az a szürreális kép, amikor újból megpillantotta a nőt. A nőt, akinek testét pikkelyek borították és halfarokban végződött. A haja mézszínű volt, és a szeme…, a szeme színe olyan volt, mint a háborgó tenger.
Néhány pillanatig farkasszemet néztek, aztán Nicolas követte őt, és lassan úsztak fölfelé a vitorláshoz. Amikor a felszínre értek, levette a búvármaszkot, és megkapaszkodott a csónak szélében. A nő is megkapaszkodott vele szemben, és most olyan közel voltak egymáshoz, hogy szinte érezték egymás leheletét. Nicolas elbűvölve nézte a különös teremtményt. A nő végigsimította homlokát, arcát, megérintette a kezét, apró tenyere belesimult a férfi tenyerébe, átkulcsolta ujjaival, mint aki soha többé nem akarja elereszteni…, aztán mégis elengedte és lassan távolodott tőle.
– Fogunk még találkozni? – szólt utána Nicolas.
– Persze – mondta a nő. – Majd egyszer…, valahol biztosan összetalálkozunk. – és egyre messzebb sodródott, végül elnyelte a tenger.
Nicolas, hosszú éveken keresztül, éjszakánként, ezüst-pikkelyes sellőlányokról álmodott. Hatalmas rajban úszkáltak körülötte, aztán egyikük kivált és odaúszott hozzá. Reggelenként, izzadtságtól csatakosan riadt fel, mint aki egy másik világból érkezett, egy olyan világból, ahol otthagyott valakit…
***
Az óceán mélyén hatalmas barlangnyílás tátongott. Furcsa dolgok történtek arrafelé. A hajósok jobbnak vélték elkerülni ezt a helyet, mert mindenféle mende-mondák terjengtek a matrózok között: andalító zenéről, látomásokról és odaveszett tengerészekről.
A fekete üreg körül, most is nagy volt a mozgolódás. Villódzó fények pulzáltak, és bizarr lények imbolyogtak a sötétben, mintha haláltáncot lejtenének.
– Elhagyom ezt a világot! – szólt az egyik, és üres szívvel nézett vissza otthonára.
– Elszomorít…, de nem akadályozhatom meg, mert ha megtenném, beleavatkoznék a sorsodba. – magyarázta egy óriás termetű. – Azt azért tudd, hogy minden döntés következményekkel jár. A csoda csak egyszer történik meg, és örökre elszakadsz tőlünk.
– Tudom apám, és kérlek, bocsáss meg.
***
Nicolas már az ötvenfelé közeledett, fekete hajában megcsillantak az első ősz szálak, de magas, izmos teste még mindig fiatalos volt. Régi vitorlás csónakját lecserélte egy nagyobbra, hogy kényelmes legyen a családnak, és nyaranta, már suhanc gyermekeivel búvárkodott. A fiúk imádták a vizet, meglovagolták a tenger hullámait és versenyt úsztak egymással.
Tiszta apja ez a két fiú, mondogatták a rokonok, barátok, és az anyjuk szelíden mosolygott. Gina volt az egyetlen a családban, aki nem tudott úszni. Nicolas többször is megkísérelte, hogy megtanítja, de minden próbálkozása kudarcba fulladt. Gina görcsösen kapaszkodott a nyakába és nem volt hajlandó elengedni. Rettegett a víz alá merüléstől. Egy nyomasztó, visszatérő álom gyötörte: látta magát, ahogy távolodik a parttól, a szél hullámokat korbácsol, a tenger dühöngő fenevaddá változik, magával ragadja, és soha többé nem ereszti a mélyből.
Hiába volt rajta mentőmellény, a vitorláson mindig hatalmába kerítette a szorongás, amit ügyesen palástolt a család jelenlétében, de most lehullt az álarc. A délutáni nap melege, ugyan átjárta minden porcikáját, de jótékony hatása nem tudta bódulatba ringatni, mert minden idegszála megfeszült, mereven bámulta a tengert, ujjpercei egészen elfehéredtek, úgy szorította a pad szélét, még a többiek búvárkodtak.
– A mélység és magasság közt félúton lebegek. Jó itt nekem. – suttogta magában százszor, ezerszer, még végre, a fiúk viháncolása törte meg a csendet, és a páni-félelem egy csapásra szertefoszlott. Teste, lelke ellazult és mérhetetlenül boldog volt.
– Anya! Ide nézz, mit kaptál! – kiáltott a fiatalabbik fia, és Nicolas odanyújtotta feleségének a legyezőszerű, vörös korallt.
– Gyönyörű! Köszönöm. – mosolygott az asszony. Egy puszit adott az arcára, és halványan elpirult. Mindig elpirult, mikor a szenvedélyes szerelem megérintette a férje közelségétől.
Nicolas is beleborzongott a vágyakozásba, amit Gina lobbantott fel benne. Nézte a tüneményes nő napbarnított, selymes bőrét, mézszínű haját és a gyönyörű szemét. A szemét…, ami olyan sötéten csillogott, mint a háborgó tenger.
Juhász Gabriella-Óczy legutóbb a Szöveten:
Vélemény, hozzászólás?