Juhász Zsuzsanna: Vigaszlopás

Te, csak semmi pánik. Ez még nem a bevándorlók inváziója. Szerintem minket a honfitársaink loptak meg.
És jó sokszor, mostanában. De azért ne menjünk egymás nyakának. A mi dolgunk, az írástudók dolga, hogy rögzítsünk mindent az utókornak. És értessük is meg valahogy, hogy mi miért történik, hogy tanulhassanak belőle.
Mert szerintem a lopkodásnak három variánsa ért el bennünket. Az első az utánam a vízözön lehetett, mikor az a jó nagy műanyag tartályomat vitték el. Én hülye, azt hittem, a vízszerelőknek kellett a másodikra, és majd visszahozzák. Azaz leteszik az udvaron a többi vödör közé. De nem, elvitték, vagy elvitték mások, nem tudom. De azt igen, hogy ahol nagy a jövés-menés, ott fellazulnak az erkölcsök. Ott megszűnik, hogy jaj, mit mondanak a szomszédok. Mert mindig mások, ismeretlenek, ugyan mire föl szólhatnának bele az életükbe. És mi még jól is jártunk, nem úgy az a rengeteg kisgyerek, most. Akiket ütnek, vernek a szüleik, de a szomszédok nem mernek lépni. Tudván, hogy az apukára, mint pénzkeresőre szükség van a családban. És legközelebb lehet, hogy ők is kaphatnak az apukától. Inkább egy fél nemzedék nőjön fel így, vertként, de eltartottként. Dugig lennének a gyerekotthonok. És anyák könyörögnének a börtönkapukban az apák kiadatásáért.
Legfeljebb a gyerekre fognák, hogy hazudik. Nem bántotta azt senki. Csak a cica elvitte a gyerekkorát. És akkor máris komolyabb lopás lesz, mint kategória, a megélhetési. Az üdülősoron azért vitték el a talicskánkat, de a szomszédét is. Én nem szerettem, mert nekem nehéz volt, de a fiam sokat dolgozott vele, szépen le is festette a kapaszkodóját. Vagy mijét. Hát most már nem nevelhetjük tovább a szerszámok szeretetére. Ha egyszer bármikor ellophatják. Sem semmilyen szeretetre se kellene nevelni. Ragaszkodásra, ott, ahol lassan az anyjukat is, bármennyiért eladnák az emberek.
Megélhetésből, persze. A szomszéd még tán élvezi is, mert mehet vidékre venni új talicskát. De tényleg, szerinted normális ez, hogy jóformán örül, hogy meglopták? Hogy végre akart tőle valamit valaki? Úgy szívből, igazán?
És persze itt van harmadik típusnak a szeretetlopás. Tudod, amit főleg gyerekek csinálnak. Csórnak csokit, rúzst, ezt-azt. Amikkel kifejezik önmaguk számára, hogy mennyire kedvesek és szerethetők. Mert a kicsi üvegtálacskámat csak így vihették el. Szintén az udvarról. Virágalátétnek akartam, de igaz, ahhoz túl jó lett volna. Önszeretet-lopásnak jobban megfelelt.
Hát nem tudom, mi lesz itt, ha elanyátlanodva, tömegesen nyívünk az anyánk után. Bele sem gondolva, hogy tán rossz helyen vagyunk. Tán épp a klímakatasztrófa epicentrumában. Haha, hisz’ morbid vicc, először az életben középpontban lenni. De valami nagyon ocsmányban. Mint hurrikánokéban, na. Mert amitől az ember fél, azt meghívja előbb-utóbb. Mert nem szeret hosszan félni. Klímaüldözöttet játszik, vagy mélyre csúszót. Keresgél a társadalom legalján, gyerek nélkül, társ nélkül.
Játssza, hogy már meg is történt vele minden. Minden rossz. És egyedül maradt teljesen. Lélekben már úgyis régóta. Hát játszva is. Eljátszva.
És akkor csoda, hogy lop? Hogy megvigasztalja szegény, magányos, elhízott gyermeki énecskéjét valahogy.
Dobj rá követ, ha te semmivel, de semmivel nem vigasztalódsz.

Juhász Zsuzsanna prózája legutóbb a Szöveten: