Egyetemi klubokba is hívták játszani és néha híres énekesek előtt is felléphetett.
– Jó vagy, öcsém!
– Jól tolod!
Ez volt a legnagyobb dicséret, amit ilyenkor kaphatott.
Kötelezően megtanulta az összes futó slágert, de nemcsak a magyarokat, hanem a nemzetközi top listás dalokat is. De csak rutinból. A saját dalait szerette inkább előadni, néha híres költőktől lopva sorokat, szavakat, gondolatokat. Szerette, ha a közönség nemcsak szórakozik, szenvedélyesen hitte, hogy az a jó hallgatóság, amely elgondolkozik a dalain.
Katával is egy ilyen fellépés alkalmával találkozott, vad és mély szerelem lett a kapcsolatukból, ami a kezdeti szenvedély után kihűlt, örök hűség helyett inkább örök barátságot fogadtak egymásnak.
A sorkatonai szolgálat alatt is Kata tartotta benne a lelket, s bár kiváló muzsikusként szinte azonnal az ezredzenekarba vezényelték, nem tudta megszeretni a katonaságot, irtózott a fegyelemtől és az ostobaságtól. A zenekarban csak a basszusgitáros Tibivel barátkozott össze, egy barna hajú, szemüveges, halk szavú, szintén egyetemi előfelvételis fiúval. Együtt röhögtek Majoros szakaszvezető Régi fasza dalok feliratú spirálfüzetén, amiben az, száznál is több angol sláger fonetikusan átírt magyar szövegét őrizte. „Hen záp, bébi hen záp”, kezdődött mindjárt az első oldalon. De nem volt más választás, meg kellett tanulni mindet, hogy a zenekari szolgálatokkal valahogy el lehessen viselni ezt az egy évet. Együtt nevettek mindenen és mindenkin. A túlélési stratégia része volt a koncertek alatti cinkos összekacsintás, az ordítva röhögés a fellépések után, s az angolra valamelyest hasonlító sorok betanítása a többieknek a próbákon. A helyesnek ítélt kiejtés aztán bekerülhetett a Régi fasza dalokba. De Fortunát számára csak Kata levelei és hívásai oldották és enyhítették a kínt, a szorongást, az értelmetlen üresség okozta feszültséget, a hátra lévő reménytelenül hosszú idő kilátástalanságát. Az elpazarolt hónapok sivárságát. Gyűlölte a kiszolgáltatottságot.
Aztán valahogy mégis letelt az egy év. S eltelt még pár, főiskolával, tanulással, koncertezéssel, önálló lemezzel, a felnőtté válással. De nem volt jó íze az életnek Magyarországon, lassan mindent átszőtt a politika, az acsarkodás, a félelem . Fortunát valami mást szeretett volna, valami különlegeset, valamit, amiben teljesen feloldódhatott volna. Nem ábrándozott családról, gyerekekről és meghitt otthonról, a szülei válásával minden ezzel kapcsolatos illúzióját elvesztette. Második lemeze és egy rövid, önálló televíziós bemutatkozás sikeressé és ismertté tette, az újságok elismeréssel írtak róla. Egy novemberi napon egy ismeretlen telefonáló politikusként mutatkozott be:
– Magának a jövőben nem lesznek fellépései, úgy tekintünk magára, mint a régi rendszer kiszolgálójára. Amíg mi leszünk hatalmon, ez így lesz.
Napokig nem tudott szabadulni a hívás nyomasztó emlékétől.
A gitár maradt a szenvedély, a menedék, a rendszer és a rendszeresség záloga az életében.
Hóna alá csapta és meg sem állt Londonig. Alkalmi szerződések után rendszeres meghívásokat kapott, Shepherd’s Bush-ban a The Old Bull Pub tulajdonosa ragaszkodott ahhoz, hogy kétszer is játsszon nála egy héten. Hogyan válik az ember egy pillanat alatt ismeretlen senkivé?- gondolta esténként, amikor sörszag és részeg angolok töltötték meg a kocsmát. Sok álmatlan éjszakájába került elfogadni az új életet.
Volt egy régi, közös tervük Katával. Elutazni Észak-Írországba a Giant’s Causeway-t megnézni. Kata bátyja egyszer járt ott és mesébe illő képeket készített a tengerről, a híres bazaltoszlopokról és az ír partokról.
– Egyszer majd elmegyünk!-mondták többször.
Fortunát csak zenélt, zenélt rendületlenül, mindent fellépést elvállalt, hogy ne legyen ideje az élete megoldatlanságaira és a magányos estéire gondolni, és ez részben sikerült is neki, a magányos esték elmaradtak, de helyüket elfoglalták a koncertek utáni magányos éjszakák.
Kata közben elvégezte a jogi egyetemet és ügyvédbojtár lett, de sehol nem találta a helyét, a lassan átpolitizálódó, férfiak uralta pályán nehezen mozgott. Szabad idejében cikkeket írt, fényképezett és festett, alkalmi és rövid kapcsolatokba bonyolódott. Nem volt boldog. Egyik este felhívta Fortunátot.
– Elmegyek Írországba. Egy barátnőm tud szállást és munkát.
– Aham. Milyen munka?
– Közértpénztáros.
– Aham. És mikor?
– Holnap.
Négy évig nem találkoztak.
Kata euróban kapta a fizetését, Fortunát angol fontban. Egy közértpénztáros és egy kocsmazenész. De végre, annyi év után eljött a várva-várt nap, mert mindketten ki tudtak venni pár nap szabadságot.
– Akkor megyünk?
– Aham.
Fortunát megvette a repülőjegyet Dublinba, izgatottan és boldogan ünnepelték a viszontlátást, a Temple Bar jobb kocsmáit végiglátogatták, s alaposan berúgtak.
Másnapos fejjel indultak Belfastba, majd onnan tovább a végső úticélhoz, Kata javaslatára busszal. Zúgó fejjel és enyhe hányingerrel élvezték a harsogóan zöld tájakat.
A Giant’s Causeway szebb volt a valóságban, mint a legjobban sikerült képeken. Elfogadható áron sikerült kivenniük egy szobát, közel a tengerhez.
– Menjünk azonnal a sziklákhoz! – javasolta Kata.
– Aham. Esik.
– Csak csöpög, ez nem eső.
– Aham.
Önfeledten szaladtak a fehér fodrokat vető vízhez, mint a gyerekek, mint akik most látják először-, lenyűgözte őket a látvány, a szabályos és szabálytalan bazaltoszlopokat a kék tenger és a zölddel borított ködös hegyek zárták körbe, a szürke felhők zordan takarták el a koraesti Napot, de ők az egyre erősödő szél és a sűrűsödő esőcseppek ellenére sem mozdultak.
– Itt vagyunk!-kiabált a kapucnija mögül Kata, kezét a a felhők felé nyújtva.
– Aham.
A visszavezető úton leszakadt az ég.
Bőrig áztak, ruhájukból csavarni lehetett a vizet.
Élvezték a meztelenséget, sokat nevettek.
A parányi motelszobát száradó ruhák borították, a széken, a fotelon, a radiátoron, a kinyitott szekrény ajtaján, s vállfán az ablakkilincsre akasztva. Kata egy törülközőt tekert maga köré és megállt az ajtónyílásban.
– Te, én kurva éhes vagyok.
– Én is, de mindenünk csurom víz. Mondjuk, jöhetsz akár így is!
– Te meg felveheted a másik törülközőt!
– Aham.
Kis tanakodás után a hajszárítóval sem sikerült teljesen megszárítani a ruhájukat, úgy döntöttek, hogy jó lesz az a törülköző a nedves ing és kardigán alá, ha szépen begombolkoznak, alig látszik majd.
A kocsmában derült ki, hogy csak teljesen elázott eurójuk van, fontjuk egy penny sem.
– Bazmeg, ez már egy másik Írország – mondta Fortunát.
– Én minden pénzemet kivettem, nincs a kártyámon semmi.
Fortunát észrevette, hogy a sarokban egy kis zenekari pódiumon hangszerek vannak letakarva. -Úgy látszik, a világon mindenhol ugyanazt a ronda barna neylont használják erre-gondolta.
– Nem váltunk pénzt – mondta a csapos.
– Ledolgozhatom a vacsorát?-mutatott vigyorogva a gitárra Fortunát.
Az ír gyanakodva nézte ezt az akcentussal beszélő furcsa figurát, aztán legyintett, és fejével a pódium felé bökött.
– Te csak játssz, én majd kalapozok!-nevetett Kata.
Fortunát kezébe vette a gitárt, szétnézett a kocsmában, meglepett és kíváncsi tekintetek szegeződtek rá. Sör, sült krumpli és hamburgerszag úszott a levegőben.
– Jó estét mindenkinek – mondta, és gyorsan állított a hangoláson.
Egy pillanat alatt lepergette magában az összes lehetséges dalt, amit ma este itt elénekelhet. A saját dalai és a magyar költők megzenésített versei nem jöhettek szóba. A vacsora járt az eszében. Katára nézett, ugyanaz a lelkes, barna szempár nézett vissza rá, ami a megismerkedésük estéjén az egyetemi klubban. Boldog volt.
Képzeletben felsétált a laktanya próbatermébe, kinyitotta Majoros szakaszvezető Régi fasza dalok füzetét az első oldalon, és mosolyogva belekezdett:
Hen Záp, Bébi hen záp. Gimmi jór hárt gimmi gimmi!
Zubornyák Zoltán prózája legutóbb a Szöveten:
Vélemény, hozzászólás?