amikor… messze egy kikapart domb mögött
a krumpliföldre ráhavazott a hajnalra kifehéredett
hegységben egy ember fagyott meg a csapdavadász
terepkabátból lőtt a melegbarna őzre és az odább
tolt szélvárosban egy ház tövében a sor sáltalan
vár az emberágyra a piac felé futnak kutyák…
utánam szólnak fegyverek… ekkor
narancshéjat égetek egérúton éhesen a sötét folyóhoz le
megyek ott a költő rakpartján vele egyezkedem vele lélegezem
ki be a víz fölött majd a teljes elsötétítés előtt hazámba a leg
szélső házba megyek dobozból papírt veszek és ami maradt
ebből: a ködöt a csöndet a kisértést a facsorbát a használt vért
a havon a határt a mérleg nyelvét - írom tovább ezt az egyetlen
életünket.
Kalász István verse legutóbb a Szöveten:
Vélemény, hozzászólás?