Mezei Attila: György

Megbeszélték már, hogy évről-évre több a munka, nem annyira a perek száma nőtt meg, inkább az adás-vételek és az új társaságok alapításával kapcsolatos jogi ügyletek szaporodtak. Itt Pécsett, a városban is, de vidéken is, ahonnan az egykori iskolatársa jött. Idősebb György István elégedetten állapította meg, hogy kollégája, barátja sem nélkülöz, nem kérni, inkább dicsekedni érkezett. A mágocsi ügyvédnek szemlátomást saját szabója, cipésze volt, és a vonatozás ellenére is jó illat lengett körülötte. Mesélt neki István fiáról, aki éles eszű, szorgalmas, de a szél elfújja, gyakran beteg, szédülős. Nyáron vidékre küldenék, lehetőleg valami hegyi levegőjű faluba, de ne túl messzire, és csak megbízható, tiszta emberekre bíznák. Egyedül lenne a gyerek, hogy szokja az önállóságot is egy kicsit. A vidéki barát szinte nem is gondolkodott, egy Kárász nevű faluban három éve intézte egy malom adás-vételét, az új molnárék alkalmasak lennének a fiúcska gardírozására. Hazafelé az állatorvos viszi hintón, szívesen benéz a malomba előkészíteni a dolgot. Voltak azért fenntartások, „Egy malom tele van patkánnyal, egérrel, a víz miatt még kígyók is lehetnek!”. A megnyugtató szavak, nem az őskorban élünk, 1912-t írunk, ott rend, tisztaság és biztonság van, elérték céljukat.

Ifjabb György István azon a nyáron három hetet töltött a malomban, és több minden történt vele, mint élete első nyolc évében. Egyszerű, friss ételeket evett egyre jobb étvággyal, házi kenyeret és még langyos tejet kapott, degeszre tömte magát a nyár gyümölcseivel, lisztben forgatott vargányát és sós túróval sütött keserűgombát falatozott. Klottgatyás barátokra tett szert, gombázott, kosárral halászott, mezítlábazott, kocsirúdon csimpaszkodott. Gyakran mentek a köblényi vasúti hídra, ahonnan lepisálták az alattuk csühögő gőzöst, amíg az öreg vonalbejáró meg nem ígérte nekik, hogy ha még egyszer meglátja, letépi a pöcsüket. Ezt nem kockáztatták, apjuk szerint: „Kellhet az még!”. István anyját az ájulás kerülgette, mikor viszontlátta lebarnult és kicsit megerősödött fiát, akin tizenegy horzsolás, csípés, vágás éktelenkedett, és szörnyű kifejezésekkel illette a család Frigyes nevű macskáját, aki vacsora előtt a fiú székén nyújtózkodott. 

István a következő nyáron leginkább a molnárlegénnyel, Andrással barátkozott, aki megmutatta neki a malom minden forgó, olajos, poros alkatrészét, csak hogy bosszantsa a gazda feleségét, aki esténként István csutakolására adta fejét. Végül úgy döntött, hogy az ügyvédfióka elég nagy már, mosdjon csak egyedül. Elég neki a sajátját kivakarni a koszból, vagy pucolja András, ha szándékosan összemaszatoltatja. A fiú olyan fontos dolgokat is látott, hogy mi módon kell cigarettát sodorni, öngyújtót benzinnel feltölteni. Néha ihatott egy nyelés bort András bögréjéből.

Azon a nyáron is ott volt, amikor az egyik őrlető szerint tegnap megírták a városi újságok, hogy meghalt a trónörökös, de nem is akárhogy, lelőtték Szerbiában. A gazda a malom miatt lett ideges, a legénynek meg azért nem fért volna még a zabszem sem a seggébe, mert tudta, hamarosan mennie kell katonának. Abban egyetértettek, hogy háború lesz. Lett is!

A háború alatt is járt a faluban, de már kevesebb nyári napot töltött ott. A molnáréknál megszületett a második gyerek, egy lány. Nem tudták István minden lépését felügyelni, András pedig az orosz frontról nem gondoskodhatott róla. Vele a háború végén, talán 1919-ben találkozott, az obsitos elmesélte, hogy majdnem kommunista lett. István nemigen tudta mi az, de örült, hogy ez mégsem következett be. Most tudta meg, Pesten is vannak komcsik. András azon tanakodott, hogy egykori orosz frontos szakasztársa, a Frankl Béla ott van-e most Pesten. Frankl mátészalkai volt, vörös lett, a mozgalmi neve meg Zalka Máté.

A háború utáni évek a tanulással és az ügyvédbojtárkodással teltek, ott pedig nem volt szünidő. Elmaradtak a több hetes nyaralások, de az Erzsébet napi búcsúi ebédre azért jutott idő. Az asztalhoz a rokonok mellett csak Györgyék fértek, a molnár mondott házi áldást, mindig azt, hogy „Jézus Krisztus ide hallgass, éhes vagyok, mint a farkas, ámen”. A felnőttek ittak egy tavalyi törkölyt, a gyerekek csak addig rosszalkodhattak, amíg fehér tálakban meg nem jelent az asztalon a tyúkhúsleves, ami egy egész öreg jószágból főtt, a tálakból bizony még a lábak is kivigyorogtak. A pedálok, így hívta az egyik koma. A fejet szétvágták és az eszét elfelezték, ez a két kölyköt illette. A lében nem répa, hanem pasztinák főtt, persze módjával, nehogy édes legyen. Csak levet szedtek tésztával, a férfiak macskapöcse paprika darabkákat vágtak bele, hogy gyöngyözzön a homlokuk. A főtt húst kapor-, vagy fokhagymaszósszal ették. Ezután kínálta a molnár az új borát, ettől kezdve az üvegek az asztalon maradtak, és aki óvatlan volt, és üresre itta a poharát, azonnal színültig töltötték. A töltött káposztában a gombócok mellett oldalas darabok szerénykedtek, ezt még a mély tányérokból ették, aki evett szószt, az kenyérrel kitunkolta. A lapos tányér, a kék virágos szélű, csak a sültekhez járt. Rántott hús karajból, pecsenyék tarjából, nyakából, hozzá egészben sütött, lisztben forgatott apró krumpli és savanyúságok. Cékla, ingeken, szoknyákon hadd látsszék, hogy ebédelni voltak, és persze uborka. A porcukorral megőszített diós és lekváros hájas süteményt már kézzel eszegették a sültes tányérok felett. Már aki, a férfiak nemigen. Ők itták a bort, bármennyire is szokva voltak, ahogy fogyott az ital egyre közlékenyebbek lettek: orvvadászat, tiltott dohánytermelés és asszonyok dolgában. A gyerekeknek hamarosan javasolták, hogy ugyan menjenek már ki a levegőre kicsit. Ettől kezdve kezdetét vette az asszonyok mesterkedése, ami a férjeik hazaterelésére irányult: mielőtt szarrá isszák magukat, mint tavaly. Az ügyvédék ilyenkor Kárászon aludtak.

Ifjabb György István, elsősorban gazdasági ügyekben jártas, jól menő városi ügyvédként 1932-ben nősült meg. Egy vaskereskedő sudár, gyönyörű lányát vette el a megszokottnál is jobb hozománnyal. Az ara szülei duplán örültek, jó helyre került a gyermekük, és a vele kapcsolatos eddig felmerült tengernyi gondot másnak kell orvosolnia; erre túl sok esélyt nem láttak. Az ifjú asszony vonzódott a művészetekhez, mert a következő nyáron egy zongoristával csalta Istvánt, ezt követően pedig egy szobrásszal, aki a pesti sikertelenséget feledni Pécsre költözött. István –már nyugállományú és romlott egészségű – apja ritkán látogatta az irodát, de ezek az alkalmak mégis gyakorinak tűntek, hiszen minden esetben szépséges menye újabb kalandja volt a téma. Az öreget a lapos guta kerülgette, amikor szeretett fia mindehhez csak annyit mondott: „Szép asszonynál egy kis kurvaság elnézendő!”. Arról persze ügyvédhez méltóan nem beszélt, hogy ő sem csak otthon gyűrögette a lepedőt. Mindenesetre, csitítandó a szóbeszédet, elmentek az asszonykával Lillafüredre néhány hétre. A fél város szerint éppen időben, mert távozásuk után pár nappal Pécsre érkezett az egész szegedi filharmonikus zenekar. A jó kiszolgálásnak és az ottani jó levegőnek köszönhetően hamarosan megszületett a fiuk. A család nem fantáziátlan volt, hanem őrizte a hagyományokat, a neve, természetesen a szent király után, István lett.

1935-ben már a fiúcska is ment a kárászi Erzsébet-napi búcsúi ebédre. Egy rég látott kedves ismerős is ott volt, András. Az egykori vándormolnár, a segéd, aki miután hazajött a frontról és elhagyta a malmot, asztaloskodott egy évet, majd a Balaton mellett dolgozott. Most Franciaországban, egy Lyon melletti fűrésztelepen, egy deszkametszőben keresi a kenyérre valót. Gondos, pontos, alapos, mint a malomban volt. Negyedannyi gondja sincs, hiszen a technika már túlnőtte a víz hajtotta transzmissziókat. András beszélt, néha meg-megrándult az arca, ilyenkor az ügyvéd felesége először a cipős, aztán a harisnyás lábával simogatta az övét az asztal alatt. Akkor tette, csak úgy véletlenül a kezét a nő térdére, amikor a Franciaországba valóvisszautazásról mesélt, ami csak cseh barátai segítségével lehetséges. Ivott egy korty bort, a keze kicsit feljebb került, azt mondta, elmegy Spanyolországba. Amikor a többiek által teljesen ismeretlen Dolores Ibarruri neve elhangzott, már simogatta az asszonyt. Az asztalnál ülők persze tisztában voltak a történtekkel, és csak azért nem mentek haza, mert várták, mi lesz ennek a vége.

Reggel, erősen fejfájósan, a molnárék konyháján át igyekezett ki a ház mögé, hogy leellenőrizze, valóban csak vörös bort érdemes-e inni, mert abból az emberben biztosan marad valami. A gazda már az asztalnál ült, és kenyeret aprogatott a tányér tejbe, a rosseb a bádog gyomrát, gondolta. Azt nem úszta meg, hogy a molnár meg ne jegyezze, „Az ügyvéd is látta ám, hogy mit műveltél, meg mindenki, a vakok kivételével, persze”. Hátul a mogyoróbokornál, amikor lépteket hallott, és meglátta a magára zöld pokrócot terítő ügyvédet, bizony mintha csökkent volna a megkönnyebbülés sugara. Az csak annyit mondott, „Vegyél az asszonynak egy új harisnyát, bolyhosra simogattad!” Rácsapott a vállára, amitől alaposan összevizelte a nadrágját. Befelé menet persze már a molnár felesége is ott volt a konyhában, meglátta a kritikus állapotban lévő nadrágot, még jó hogy voltak fülei, mert egyébként körbe ért volna a szája. Jó reggelt helyett csak annyit kacagott ki magából, hogy: „Mit akarsz te, már ez sem megy rendesen!”.

Az 1939-es visszacsatolást követően György István elment jegyzőnek Erdélybe, szép fizetést és nyugdíjat ajánlottak, égetően fontos volt a magyar közigazgatás kiépítése. A feleség és a gyerek Pécsen maradtak addig, míg rendben nem lesz a ház, a kert, a zökkenőmentes élet, ott a világ végén. A jegyző úr pontosan tudta, hogy ha Dárius palotáját építené fel, és alabástromból lennének a bútorok, az asszony akkor sem jönne ide utána, a Maros partjára, a még mindig helyüket kereső volt tutajosok és zsidónál is zsidóbb örmények közé. Hat napon át húsz órát dolgozott, egy asszony mosott, takarított, főzött rá, de csak ebédet. A puliszkát megszokni nem tudta, a pirospaprika nélküli ételeket pedig úgy utálta, ahogy voltak. Vasárnap reggelente gombászott, egy Kabdebó nevű ember ismert mindent, fűt, fát, virágot. Leginkább a gombákat, biztonságos dolog volt vele erdőt járni.  A vasárnapi ebéd mindig Cseres Portikéknál volt, utána régi bútorokat, edényeket, szőtteseket nézegettek. Időnként találkozott a fiúkkal, Tiborral is, aki az apja szerint egyszer nagy író lesz. Végén még valami köze lesz az irodalomhoz, meditált István, hiszen a gimnáziumi társsal, Illéssel is nagy levelezésben voltak, újabban valamiért Ilyésnek hívja magát. Nem furcsállta, a kárászi molnár is Mezei lett a megszokott Müller helyett. A leveleket az ebédidőnek titulált egyórás zárva tartás ideje alatt olvasta, hacsak meg nem jelent a helyi csokigyár lóti-futi ügyintézőnője.  Elég gyakran előkerült, mindig egy súlyos, visszatérő gondja volt, amit a jegyző általában kielégítően orvosolt is.

Mindenki tőle várt mindent, a helyiek azt, hogy az egyre hevesebben zajló háború ellenére, a pántlikás magyar világban kolbászból legyen a kerítés. Az otthoniak pedig azt, hogy ne kelljen adni semmit, hiszen már alig volt miből, de azért minden legyen. A frontról furcsa hírek kezdtek érkezni, a felettesei hosszabb szabadságra indultak. István is összepakolt, égett a füle, hogy az asszony mit fog szólni a sok szőttes, bokály, kályhacsempe láttán. Nem tett szemrehányást, nem hiányolta az aranyat, az ékszereket, a férje hazaérkezését követő harmadik napon meghalt tüdőgyulladásban. A temetésen nem voltak sokan. A már agg apja, a kamasz fia, Kárászról a molnár özvegye, János már három éve meghalt, Ferenc, a fiúk és néhány pécsi szomszéd. Ezer gondolatot őröltek magukban, amíg az öreg plébános szinte összefüggéstelen beszédét szűrték. Estefelé bevonultak az oroszok.

Néhány évet a sörgyárban zsákolt, isteni csodának tartotta, hogy a ház is megmaradt, és a gyerek is tanulhatott, mihelyt újra indultak az iskolák. Egyszerűen megfeledkeztek róla? Aztán, még a vállán volt a komlós zsák, jött két ember. Az egyiket ismerte régről, a másik egy igazi kiköpött, bőrkabátos, bunkó komcsi volt. Röviden elmagyarázták neki, hogy ha hétfőn nyolckor nem jelentkezik a tanácson, akkor nincs iskola, nincs ház. Jelentkezett.

A gyámügyre került, minden tele volt magukra maradt, magukat ellátni nem tudó öregekkel és gyerekekkel. A rendnek legalább a látszatát kellett kelteni, otthonok, intézetek kellettek. Aranyat ért a jogi ismeret, nem mintha az új rezsim túl sokat adott volna erre. György István dolgozott éjjel-nappal, és megkerülhetetlen alakja lett ennek a látszólag fontos tortaszeletnek. Nyugdíjba menetele előtt még sikerült elérnie, hogy a molnár özvegyét befogadja egy kicsi, gondoskodó, türelmes, vidéki otthon. Az asszony belebolondult abba, hogy leszerelték, és elvitték a malom gépeit. Szétosztották a ház mögötti földet, hajnalban az összes karót egy halomba dobálta, tíz órakor már annyi rendőr volt ott, mintha viaduktot robbantott volna. Az eszement öregasszonyt azonban nem bántották! Az otthonban nyugodtabb volt, onnan már nem látta, hogy mások – ismerősök, barátok – kaszálnak a szilvásban, és az unokák a saját kertjükből már lopják a cseresznyét. Barátnéja is akadt, egy évtizedek óta ott élő asszonnyal, Pápai nénivel találtak közös pillanatokat elmúlt életükből.

Egy éve volt vissza a nyugdíjig, amikor megszületett az unokája. Amikor gyermekorvos barátjuk elment, miután – nem kegyetlenül, de realistán és kérdőjelezhetetlenül – közölte,  Istvánka Down kóros – mongol idióta, ahogy akkoriban mondták –, másfél óráig nem szólaltak meg. Sem ő, sem a kisírt szemű fiatalok. A kisfiú hozzá került, mihelyt el tudta látni, a nyugdíjba menetel mindent megoldott. A kisfiú Kárászon naphosszat nézegette a hidasban fickándozó malacokat, a kopasznyakú tyúkokat, és ugyanilyen jóindulatú tekintettel szemlélte a molnár két fiú dédunokáját, akik viszont féltek tőle. A fiataloknak született egy teljesen egészséges kislányuk, a beteg fiú végleg a nagyapjára maradt, akinek csak egy célja maradt, addig élni, ameddig ennek az ártatlan báránynak szüksége van rá. Nem sok jutott neki ebből az életből, egy hétfőn halt meg, a nagyapja pedig pénteken.

Mezei Attila prózája legutóbb a Szöveten: