2024.05.18.

SzövetIrodalom

A Szövet irodalmi, művészeti és közéleti magazin  legfontosabb célja, hogy teret és lehetőséget adjon íróknak, költőknek, alkotóknak: kezdőknek és ismerteknek, kívülállóknak és fő ízlésformálóknak, fiataloknak és időseknek

Kezdőlap » Ocsovai Ferenc: Én, Barabás

Ocsovai Ferenc: Én, Barabás

2 min read
Vörösen izzó naplementék fényénél térdepeltem évekig, / hátha a színeváltozás éje egyszer számomra is elérkezik

Morajlik a tömeg, ez a haragot fújó, bömbölő hullám,
amíg azt kívánom, hogy az ítéletét bár végre tudnám
már, hogy ne kelljen az oroszlánok ketrecében kelnem,
hanem ismét emberi szóra álljon rá elzsibbadt nyelvem.

Odüsszeuszként szerettem volna erre az Ithakára jönni,
aki rendet teremt a káoszban, amíg a gaz kérőket kisöpri
asszonya házából, vagy aki ostorral űzi el a csőcseléket,
ami az Erény Templomában rakott kereskedő-fészket,

és be akartam bizonyítani, hogy én sem vagyok kisebb
annál a sok prófétánál, aki mindenfelé szeretetet hirdet,
így meguntam, hogy holdként a csillagok között fogyjak,
a rátermettebb népektől pedig erőszakkal hírnevet lopjak.

Ez volt a nagy, hősi terv. Hallom, hogy egyre kiabálnak,
amíg azon elmélkedem, a sima kínok és göndör vágyak
mikor térítettek el az élet lassan csökkenő görbületétől,
és mikor kergettek el az álmok lusta sivatagi erődjéből,

ahol a bástyán kellett volna az ellen tüzes nyilaira várnom,
ehelyett mégis ázsiai hordák vad lovasává kellett válnom,
és emlékszem, az ujjaim közt a homokot, hogy pergettem
üvöltözve, miután a kudarcok véreskezű hóhérjává lettem.

Vörösen izzó naplementék fényénél térdepeltem évekig,
hátha a színeváltozás éje egyszer számomra is elérkezik,
és nem egy bukott haramia leszek, akire az égi világosság
csak más ragyogásától hull. Maradék hitemet elkobozták,

mint holmi ócska ruhát, és csúf bűnözőként állítottak elő,
akit büntetlenül gyalázhat meg szolga, polgár és előkelő,
a gyilkosság terhét viszont nem enyhíti már a kegyelem,
mert örökké a lelkemben suttog ugyanaz a csonka tetem,

ha van egyáltalán még bennem egy cseppnyi misztikum.
Harsog, tombol, zúgolódik már a mindenható publikum
alattam, de nem értem, az örvendezés, hogy mit is jelent,
hogy lehetséges-e, hogy a Jövő majd megbocsát és elfelejt,

vagy pedig csak a gyűlölet árnyéka takargat-e be folyton
a kihalt sikátorokban, amíg a levegőt továbbra is rontom
mindenütt,  mint a hatalmasok játékának kitömött babája,
és mint kisebbik rossz, aki felé egy ideig nem lejt a pálya.

Szeretném, ha visszafogadnának, amikor ismét kimegyek,
és nem mutogatnának rám, hogy ecce homo, meg ilyenek,
mégis érzem, árulóként rablom a féltve őrzött reményeket,
és most is az áldozathozatal elébe helyezem az önérdeket,

kiélvezvén, hogy talán hamarosan újra mindent szabad,
hogy a rabságért cserébe jön egy hosszú lejáratú kamat,
pedig azt tanították nekem régen, hogy a becsület a fő –
ám sokszor így is elvétettem, hogy mikor, mi a teendő…

Morajlik a tömeg, és felém integet, de keserű szájam íze,
mert látom közben, hogy nem értem mártja a tiszta vízbe
a tenyerét a Sors, és a kereszten össze nem is én roskadok –
hisz’ nem Jézus, hanem az általa megváltott Barabás vagyok.

Ocsovai Ferenc verse legutóbb a Szöveten:

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

© 2021–2023 | SzövetIrodalom | Minden jog fenntartva | Newsphere by AF themes.