2024.05.20.

SzövetIrodalom

A Szövet irodalmi, művészeti és közéleti magazin  legfontosabb célja, hogy teret és lehetőséget adjon íróknak, költőknek, alkotóknak: kezdőknek és ismerteknek, kívülállóknak és fő ízlésformálóknak, fiataloknak és időseknek

Kezdőlap » Zubornyák Zoltán: Az orosz (El nem mesélt történetek, 213.)

Zubornyák Zoltán: Az orosz (El nem mesélt történetek, 213.)

2 min read
Egyik alkalommal ez a csibész Lengyel Feri, hogy megússza a feleltetést, alaposan elkésett. Majd szomorú szemekkel belépett a szobába, drámai arckifejezéssel levette a kalapját, és csak annyit mondott oroszul: Он умер (Ő meghalt).

A Főiskolán akkoriban még kellett oroszt tanulni, az osztályt két részre osztották, a kezdők Szűr-Szabó Katihoz kerültek az első órai felmérés után (itt jegyezte meg Kocsó – kissé felháborodva – a kiosztott feladatlapról, hogy „dehát, tanárnő, ez nem magyarul van!”). A haladók viszont Manyikovszkaja Jelena tanárnőhöz lettek beosztva, hozzá a lakására kellett járnunk órákra. Mindig frissen főzött kávéval fogadott bennünket (néha a férje, Kolja bácsi is velünk tartott), amit oroszosan (vagy inkább törökösen: rahat lokummal ) ittunk, aztán kicsit beszélgettünk az élet dolgairól, majd rögtön belevágtunk a tananyagba. Ez rendkívül egyszerű volt, mert mindig egy verset kellett megtanulni, és azt kellett szépen és a megfelelő módon előadni – oroszul. A tanárnő a régi, klasszikus orosz színjátszás képviselője lehetett valamikor, igen nagy szeretettel és igen nagy pátosszal játszott elő nekünk, bármikor és bármelyik szövegrésznél képes volt sírvafakadni, ha azt, ott megfelelőnek gondolta.

„Csak egy kis érzés kell adni” – mondta olyankor mindig. Szergej Jeszenyin gyönyörű versével kezdtünk, minden egyes szó, hangsúly, mondat alaposan ki lett elemezve, és aztán magasztosan elő lett adva – a tanárnő által.

https://ilibrary.ru/text/1652/p.1/index.html

Mi csak néztünk nagy szemekkel, képtelenségnek és lehetetlennek tetszett így előadni a verset. Zsíros rájött a megoldásra: egy az egyben tudta utánozni Manyikovszkaját, sírni is tudott a megfelelő időpontban, de mi ettől meg nagyon röhögtünk, és ezt nem volt egyszerű palástolni, lévén egy asztal körül ültünk a nappaliban. Mit volt mit tenni: alacsonyan röpködtek a radírok és a tollak, és mi el-eltünedeztünk az asztal alatt, hosszasan keresgélve azokat.

Egyik alkalommal ez a csibész Lengyel Feri, hogy megússza a feleltetést, alaposan elkésett. Majd szomorú szemekkel belépett a szobába, drámai arckifejezéssel levette a kalapját, és csak annyit mondott oroszul: Он умер (Ő meghalt). Persze mindenkit váratlanul ért ez a belépő, és kezdtük kérdezgetni, hogy mégis, ki halt meg, hol, mikor? A tanárnő is magán kívül volt az izgalomtól, láthatóan kiverte a víz, ilyenkor mindig azt mondta, hogy „teljesen vízben vagyok”. Feri meg csak nézett maga elé, rezzenéstelen ábrázattal sokáig nem volt hajlandó megszólalni sem. Aztán, amikor már nem lehetett tovább feszíteni a húrt, Feri közölte: Szergej Jeszenyin. Talán nem szükséges mondanom, hogy az óra kisebb botrányba fulladt, Feri viszont elérte a célt, aznap senki nem felelt már.

Év végén aztán mindnyájan sikeresen levizsgáztunk, Manyikovszkaja tanárnő még csillagokat is rajzolt az indexbe a jegyek mellé, ami egy egyetemi indexben felettébb érdekesen mutatott, dehát a tanárnő is egy letűnt világ csillaga lehetett, fénykorának vonásait a szeretet megőrizte az arcán.

Zubornyák Zoltán legutóbb a Szöveten:

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

© 2021–2023 | SzövetIrodalom | Minden jog fenntartva | Newsphere by AF themes.