2024.07.24.

SzövetIrodalom

A Szövet irodalmi, művészeti és közéleti magazin  legfontosabb célja, hogy teret és lehetőséget adjon íróknak, költőknek, alkotóknak: kezdőknek és ismerteknek, kívülállóknak és fő ízlésformálóknak, fiataloknak és időseknek

Kezdőlap » Juhász Zsuzsanna: A baleknő

Juhász Zsuzsanna: A baleknő

6 min read
Mert nem lehet, hogy neked is hiányzik egy ilyen védelmi pajzs, támaszkaró, de nincs. És kedvünk sincs kipécézni erre valakit, mert az nagy teher, nagy felelősség lenne. Bárki nehezen visel terhe? Hogy nem akarjuk a magunk sorsának keresztjét más hátára rakni? Mert az valahogy nem igazságos?

Biztos a világbékét gyászolták, de hagyd már! Ugyan minek akarod megérteni? Balek volt mindig, most is az. Ilyennek is kell lenni. Igazi pechvogel, palimadár.

            Az a madár, amelyik száz meg száz ágra szállhatna az erdőben, de ő nem. Ő pont arra az ágra repül megpihenni, amelyiket a madárkereskedő bekent csirizzel. Hogy madarat fogjon.

            De ő mindig ilyenre szállt. Rárepült, és mintha zuhanórepülésben repült volna rá. Vagy csal elfogadta a kiválasztottságát.

            Mert mindig történt vele valami, valami világraszóló gazság. De ezt annyira megszokta, hogy nem is beszélt róla. Mint aki mindig esőben jár, egy külön neki szánt esőfelhő alatt, de észre se veszi már, hogy folyton meg van fázva. És folyton hullik a könnye is. Mert neki hullott, csak befelé. Kifelé keménykedett folyton.

            Mindig fiúruhában járt, de úgy is lépett, mint egy férfi. Nagy, széles léptekkel járt és gyorsan, előredőlve. Nekifeszülve az előre képzelt bajoknak, ellenségnek. Pedig csak bátyja volt, jó bátyja, aki most meghalt pár napja.

            Akit gyászolni akar. És te félted őt ettől a gyásztól. Félted, mert alig tud járni, mert betegállományban van. Mert most már a neki félretett ételért se megy el, s a betegállomány pénze, a táppénz kevés, semmire se lesz elég. Arra se, hogy a rezsijét kifizesse.

            De ő kikéri magának, hogy ösztökéld. Nem akar enni, és nem akar gyorsan meggyógyulni, hogy több pénzt keressen. Ő gyászolni akar. Vagyis, ha akarja, ha nem, meghalt a bátyja, tehát ő most gyászol.

            Hagyd őt békén. Bár a bátyjának sose emlegette, úgy látszik, fontos volt neki. Mert a baleknak is kell, sőt talán neki kell a leginkább valaki, aki azt mondja, amikor kell, hogy nincs igazság a földön. Vagy csak annyit, hogy ezt dobta a gép, a nagy világgép, amelyik csak köpdösi kifelé a rosszat, s ha ránk hullik, nem kell vele annyira törődni. Nem kell a szívünkre venni, hisz csak gép, lelketlen, nem tud semmit az emberről.

            De ő mintha tényleg kedvenc célpontja lett volna a köpdösésnek, tudom. És te olykor nem szívesen találkoztál vele, mert mindig valami balszerencsés történetet mesélt. És nem hitted el, nem, hogy valakivel ennyi rossz történhet. És most szégyelled, igen, látom, hogy szégyelled, hogy nem ismered mindet. Hogy nem volt türelmed, hogy nem volt nagysága, akkora nagysága a lelkednek, hogy meghallgasd, mindet meghallgasd.

            És sokszor csak odaintettél neki, és nem álltál meg beszélgetni vele. Végül is, ne bánd, nem vagy te köpőcsésze, hogy a rosszaság világgépének köpedékeit neked, terád köphessék tovább az emberek. Vagy igen? Vagy mégis? Mégis erre esküdtél a diplomaosztón? És bánod? Hát ne bánd! Neked meg ezt dobta a gép, azt, hogy ne mindet te kapd, jusson az echte, igazi peches történetekből másoknak is. Egyet különben is te is ismertél tőle. Azt, hogy a férje azért hagyta el, mert csak két gyereket akart. De másodjára a szerencsétlennek ikrei születtek, s így azonnal három gyermekük lett. A férje pedig azonnal elhagyta. És ő nem háborodott fel, nem, mert a férj rögtön megmondta, házasságkötéskor, hogy csak kettőt akar. Neki meg csak pechje volt, hogy éppen akkor két petesejtet érlelt. Mert az ikrek kétpetéjűek lettek. S az egyik petesejt így rosszkor volt, rossz helyen. Egy nem kívánó apa ondójának az útjában állt. És ő nem kérdezte soha, hogy vajon melyik petéjének gyermeke lehetett a nem kívánt? A fiú-e vagy a lány, hanem felnevelte őket, mind a hármat, egyedül.

            Ugyan minek is bolygatnád, zavarnád meg a lelkét azzal, hogy szerinted csak ürügy volt. Ürügy az ikrek születése, hogy tán a férj az elsőt se akarhatta igazán, s a második szülés csak ürügy volt, hogy megpattanhasson. Hogy visszamehessen bőgve, csalódottan az anyjához. Mert lehet, hogy tényleg bőgött, míg Ő sosem. Az asszony, aki csak peches volt. Hogy a férje lelke tiszta, bűntelen maradhasson.

            Mert neki ott volt a bátyja mindig. Nem nagyon emlegette, mert ha kellett, ott volt. És dolgozott haláláig, és segítette a húgát. Aki szintén punk volt, de az is maradt, akkor is, amikor már elmúlt a divatja. Mindketten szegecselt, fekete ruhákban jártak. És övvel és láncokkal. Félelmetesek voltak, pedig szelídek voltak, végtelenül azok. A szegecsek inkább olyanok voltak rajtuk, mint mások lelki lövedékei, amik őket találták el. A láncokkal pedig nem másokat akartak megláncolni, hanem magukat. Önmagukat a jó, örök eszmékhez. A megegyezés, a harctalanság eszméjéhez. És talán a beletörődés eszméjéhez is, de tudom, ez neked nem tetszik. De akkor is így kerek a világ, fogadd el. Vannak, akik lőnek, és vannak, akik felfogják a golyókat. És fogalmuk sincs, mi és hogyan történik, de ha már megtörtént, elfogadják, Berzenkedés nélkül. Ő legalábbis ilyen volt. A punkok fekete színe, ruhájuk feketesége talán az örök gyász színe volt, hogy sosincs világbéke. Valahol mindig harcolnak igazi fegyverekkel, igazi harci ruhás emberekre lőve.

            De ő most igazán gyászol. Duplán. Eszmeileg és személyesen is, és te félted őt. Félted, hogy éhen hal, hogy elveszti a lakását, kilakoltatják és hajléktalan lesz.

            De ő nem fél, lásd be. Őt zavarja, hogy zargatod. Ő nem akar felrepülni. Ő meg akar ülni az ágon, ami pont neki lett szánva, senki másnak. Isten által, a sors által, a nagy világgép által, ki tudja.

            De azt a vékony kis ágat nem adja, az az övé, nézd csak. Nem akar ő most repülni sehova. Megfogta a gyász.

            Amit nem lehet, hogy valójában irigyelsz tőle? Hogy neki ideje van, míg te rohangálsz, Hogy valójában felháborít ez az életrevalótlanság, ez a gyerekes dacoskodás, hogy neki gyászolni kell most, minden áron. De végül is nem fog éhen halni, neki kedvenc kocsmája van, és napi egy söre volt mindig is. Mint egy férfinek. Munka után, bármennyit dolgozott is, ez járt neki.

            Hát ne féltsd, ne őt féltsd, hanem háborgó magadat. Hogy neki több jutott, mint neked. Hogy neki szent rítusai vannak, hogy napi egy sörrel azért megbecsülte magát, hogy ennyit azért kijárt magának. Kikönyökölt magának az emberforgatagban. S így inkább jobb volna, ha a magad rituáléinak járnál utána, hisz neked is vannak biztosan.

            Hát ne féltsd őt, a sör mellé majd társaság is jár. Gyógyuló, fájó bokával is el fog sántikálni. S egy sörre meghívják majd biztosan a cimborák. Hisz gyászol. Nincs kedve törődni magával, a társak majd megitatják, és együtt gyászolnak vele.

            Addig, amíg kell, annyi napig, amíg tart. Benne tart a gyász. A kocsmában ráér mindenki. Az a ráérés helye, a mindent kívülről szemlélés helye, a múlt helye, a múlt elkészítésének helye. Talál ő ott elég rendezőelvet magának, hogy válasszon. Hogy miért is jobb, hogy meghalt, aki meghalt? Hogy miért is maradt itt olyan sokáig a bátyja. Hogy mi és főleg ki adott értelmet neki, ehhez az infarktus utáni élethez? AZ első utánihoz. Mert dolgozott így is.

            Te pedig ne aggódj érte, ne, hogy kevés ideje van, mégis nagy feladata a kiscsajnak, hogy a személyiségébe beépítse a védelmet, a támaszt. Aki eddig a bátyja volt.

            Mert nem lehet, hogy neked is hiányzik egy ilyen védelmi pajzs, támaszkaró, de nincs. És kedvünk sincs kipécézni erre valakit, mert az nagy teher, nagy felelősség lenne. Bárki nehezen visel terhe? Hogy nem akarjuk a magunk sorsának keresztjét más hátára rakni? Mert az valahogy nem igazságos? Mert mi már nem vallásosan nevelkedtünk, és megsajnáltuk Jézust, akinek magára kellett vennie minden ember bűneit, minden élőét és minden majdan megszületettét?

            És mi már ezt nem akartuk? Nem, hogy helyettünk bárki is tűrjön, szenvedjen, cipekedjen. Hogy sorvadjon helyettünk, hogy nehezüljön a szíve a mienk helyett. Hogy szomorkodjon mihelyettünk.

            Hát hagyd te is őt az ő bánatában. Vagy talál új támaszt magának, egy új férfit, párt vagy fiúgyereket. Vagy a pajzsot, a bátyus hagyatékát, felveszi és hordja. Hordja a lelkén, büszkén, öntudattal. De békére is törekvőn, a fekete punk-ing alatt. Békésen védve önmagát.

            És ne akadj ki. A peches madár a bátyja halálában is peches volt. A jószívű bátyot nem a harmadik infarktus vitte el, ahogy másokat szokott.

            Hanem rögtön a második. Úgy látszik, ideje van, a pajzsfelvételnek is van ideje. A saját pajzsénak, ami eljött.

            Úgy látszik.

Juhász Zsuzsanna prózája legutóbb a Szöveten:

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

© 2021–2023 | SzövetIrodalom | Minden jog fenntartva | Newsphere by AF themes.