Csák Gyöngyi
Tavaszi álmokból – 2020
Vaszaron anyám házában ülünk egy göndörhajú kövérkés idegen férfival. Jobban megnézem őt, visszataszítóan ápolatlan és zsíros a haja, koszos a ruhája. Kiderül, hogy hajléktalan, szinte kapóra jövök neki, hogy feleségül vegyen. Anyám unszolására, hogy sok férfinak való munka van a ház körül, meg elvált vagyok, nincs akadálya, hogy hozzámenjek, nincs mire, kire várnom, nem jön értem a herceg fehér paripán. Igent mondok, később valami szörnyű üresség tölt el, legalább dolgozni, dolgoztatni a betolakodót!
Nagy esőzések után vagyunk anyámmal, aki sokkal elevenebb (holtában is), mint én: a ház mögül és az udvarról hordjuk nagy kosarakban az összegyűlt sárga sarat a kertbe. Nézem őt, mit akarok ettől az idegenül szemlélődő embertől, aki képtelen lépést tartani velünk, és a megrakott kosarakat a kert végébe cipeli.
*
Évtizedek óta először álmodtam gyönyörűt és nyugalmat árasztót.
A visszatérő mozzanatok, iskola-iskola hátán, többnyire bemutató órát tartok, tartanék, ám nem találom az osztályban a gyerekeket, csak az életunt, kritikus tanerők nézik kajánul, ahogy a tanulók után kajtatok. Már a személyzet, takarítók, fűtők is segítségemre sietnek, igyekeznek beterelni a szétszéledt bárányokat az osztályba, megvannak végre hiánytalanul, azonban elfelejtettem, mit is kell ma tanítanom.
Talán szép lassan kikopnak belőlem ezek a rémálmok, helyettük a költözködés, mint alapmomentum kezd elterjedni, meg a végtelen utazások kalandjai.
Nagyon vártam már egy szerelmes álomra, lélekmelengetőre, hogy pozitív töltettel vértezzen fel egy darabka időre, ha már megrögzött álmodó vagyok.
Sikerült, pont mára, külön örvendetes tényként kezelem, hogy két éjszakai ébredés sem szakította meg az álom fonalát, a világ legtermészetesebb módján ott folytatódott, ahol abbamaradt.
Érdekessége, hogy tekintetek, mozdulatok, gesztusok uralták az álmot, kevés szó esett.
A helyszín egy könyvtár, egymással szemben ülünk egy olvasó asztalnál. Hirtelen döbbenek a közelségre, szégyellem ráncosodó arcom, elhízott testem, hisz közben alaposan betett az eltelt idő, de nyugtázom fölötted is eljárt, le kellett adni a legényes módból.
Szomorúan nézel, kezemért nyúlsz az asztal fölött, nehezen nyújtom a magamét, beteg kézfejem miatt. Bátorításul megszorítod kezem, aztán a szemeimbe nézel. Mi minden vibrál ebben a tekintetben? Öröm, vágyakozás, félelem, szenvedés, szenvedély és reményféle váltogatják egymást.
Érzem a kezed – milyen jó – lélegzek fel, ilyennek képzeltem mindig: nem izzad a tenyered, szorítása pedig erős, határozott, ezért érezhettem a távolság ellenére is annyi éven át, a várakozás hosszú éveiben. Most egy papírlapot csúsztatsz szabad kezembe. Kéred, hangosan olvassam a csupa nagybetűvel írt sorokat. A papíron ez áll szó szerint: – látod, szeretlek, lennél a feleségem?
Jaj – valami elégtételfélét érzek, – na és a család?
Minden rendben, mindenki sorsa elrendeződött, senki felé nincs elszámolni valóm, rajtad kívül a világ megszűnt számomra, eddig is hiányod éltetett, Isten megőrizte len a szerelmet, a tiéd, ha még akarod.
Persze, hogy akarom, hiszen mindig is éreztem erejét, életben tartott- suttogom – ő az asztal fölött áthajol, hajlott korunkat meghazudtolva , ebben a csókban az elvesztegetett idő minden szenvedélye egyesülhetett ,közben én már előreszaladok gondolatban, ez most igen ez most szép, de ha igazán együtt élünk, nyűgjeim elpusztítják a kíváncsi vágyakozást, belegondolni is rossz, le kell vetkőznöm, meglát elhízott testtel , bosszantani fogja gyakori orvoshoz járásom, a kórházam.. Kiábrándítja lassúságom, hajfestéseim, öregkori rigolyáim. Lankad majd figyelme az ezerszer elmesélt, ismerős történeteimen, rám is szólhat, hogy maradjak csendben, mert mi aztán tudjuk mennyit jelent a csend.
Ő szeret utazni én meg gyűlölök kilépni, hiába hívna – autistaként hintáznék ágyamon, kapaszkodnék az ajtófélfába csak ne, csak ne kelljen kimenni semmiféle zűrzavarba!
Maradjunk így ebben a felemás, boldog állapotban –, éld a magad életét, de gondjaid gondolataid elől sosem zárkózok el. Ezer ember szerelmével szeretjük egymást, ezt az érzést pedig csak végtelen szabadságunkkal tarthatjuk életben.
Csak gondolom ezeket, mosolyogva hátrálsz egy láthatatlan ajtón kifelé.
Csák Gyöngyi legutóbb a Szöveten:
Discover more from SzövetIrodalom
Subscribe to get the latest posts sent to your email.
