2024.11.12.

SzövetIrodalom

A Szövet irodalmi, művészeti és közéleti magazin  legfontosabb célja, hogy teret és lehetőséget adjon íróknak, költőknek, alkotóknak: kezdőknek és ismerteknek, kívülállóknak és fő ízlésformálóknak, fiataloknak és időseknek

Kezdőlap » Ocsovai Ferenc: Kilenc múzsa (5., Befejező rész)

Ocsovai Ferenc: Kilenc múzsa (5., Befejező rész)

Be kellett bizonyítania Lászlónak, hogy múltja ellenére neki sohasem az volt az első, hogy egyik nőt fogyassza el a másik után, és sohasem használt ki senkit. A helyzetet viszont tovább nehezítette, hogy az első találkozó után az egyébként huszonnégy éves, azaz Lászlónál három évvel fiatalabb Viktória megírta a férfinak, hogy nem találkozhatnak többet, mert mindenről beszámolt a szüleinek és a gyülekezet gyóntató diakónusának, és mindannyian mélységesen elítélték, hogy egy ,,jöttment kívülállóval” szennyezze be a lány önnön tisztaságát. Ostromffy megmakacsolta magát, és bár csábító lett volna a legkisebb ellenállás felé menni, nem akart többé a könnyű prédára menni. Evelinnel és Katával minden futó kapcsolatot megszakított.

Nem kellettek Lászlónak többé a korosodó, kiégett kéjnők, a kiforratlan lelki világú, csenevész gruppik, a felnőtt testbe bújt gyereklányok, a felelősséget elhárító nagyvilági dámák, a házsártos boszorkányok, az apára vadászó egyedülálló anyák és az érzelmileg megroggyant fiatalasszonyok. Egyszerűen nem az ő dolga volt megváltani őket. Hitt benne, hogy egy egészséges lélek meggyógyíthat egy sérültet, sőt, hogy két sérült lélek is gyógyíthatja egymást. Azonban két sérült lélek még mélyebbre is taszíthatja egymást egy feneketlen kútban, és a sérült ki is szipolyozhatja az egészség életerejét, ahogy Laura, Kata vagy Evelin tette vele.

László nem adta fel, és elhatározta, hogy csatlakozik az Olajfák Népe nevű egyházhoz, hogy meghódítsa szíve választottját. Szorgosan eljárt a gyülekezetbe, és Viktórián kívül, aki azonnal felismerte, de nem merte lebuktatni őt, mindenki újonnan megtértnek hitte és készségesen fogadta őt. A férfi nem érezte manipulációnak a dolgot, mert látta, hogy Viktóriát ugyanúgy elnyomják a gyülekezetben vágyaival, mint ahogy László túlságosan szabados hölgyismerőseit tartják sakkban olyan mesterségesen gerjesztett igények és eszmék, amelyeket ők szabad akaratként élnek meg. Zolinak talán igaza volt.

Egyáltalán nem volt pusztán önzőség, hogy ki akarta menteni a lányt egy ilyen közegből. Akibe nem létező vágyakat ültettek, abból azt nehezebb volt kigyomlálni azokat, mint találni valakit, akiben a természetes ösztönöket is lefojtják, mint Viki esetében, és akit nem elront, hanem csak felszabadít, vagy ha úgy tetszik, kiszabadít az ember börtönéből. Viki pedig épp ilyen nőnek látszott. Lassan sikerült elnyerni a szülők bizalmát, és a lány is belement abba a színjátékba, hogy ők ketten nem ismerték egymást előtte, így végül is egyre több időt tölthettek együtt először felügyelettel (ami László számára a korukra való tekintettel nevetséges volt), majd kettesben is.

Vikinek lassacskán felnyílt a szeme, és amikor Lászlóval való beszélgetései ráébresztették, hogy mennyire lenyomták és lealacsonyították őt, hisztérikus zokogásban tört ki. Meggyűlölte a gyülekezetet és tulajdon családját is, és bár ezt teljes joggal tette, László félt, hogy a lány teljesen meg fog őrülni. Hiszen az a stabil világkép, amiben addig élt, alapjaiban ringott meg, és a férfi tisztában volt vele, hogy mindezt ő tette Vikivel csupán azért, hogy utána megkaphassa a testét és a saját képére formálhassa a lelkét, hogy egy napon a férfi igényei szerinti ,,rendes lány” váljon belőle.

Hamarosan a férfihoz költözött Viki és minden kapcsolatot megszakított családjával. Sikerült kimenteni a szektából, aminek épületébe többé egyikük sem tette be a lábát. Megvoltak ennek azonban a hátrányai is a lány lelki fejlődésére és nyugalmára nézve. Kételkedni kezdett Istenben, aminek volt egy olyan hozadéka is, hogy nem érdekelte többé, mi történik a házasság előtt vagy után, és odaadta magát Lászlónak. Annyira felszabadító volt számára ez a megannyi új tapasztalat, hogy teljesen a rabjává vált, és hamarosan a cigit és a szeszes italokat sem vetette meg többé. A rabjává vált a szabadságnak, és az első hónapok után, amikor valóban az a gondos és hűséges társ volt Viki, akiről László mindig is ábrándozott, minden megváltozott.

Viki egyre többször maradt ki éjszakánként immár kedvese társasága nélkül is, és László aggódni kezdett, vajon mi történik a lánnyal. Egy ponton nem bírta tovább, úrrá lett rajta a féltékenység, és követni kezdte Vikit, aki a pesti belvárosba, a Vígadó tér környékére tartott. Egy Kilenc Múzsa nevű antik hangulatú kocsmába fordult be Viki, László pedig tisztes távolságból követte őt. Odabent aztán teljesen ledöbbent attól, amit látott.

Noha a nagy hangzavarban és tömegben őt senki sem ismerte fel, ő egymás után vette észre különböző asztaloknál mindazokat a nőket, akikkel az utóbbi időben volt dolga: ott volt Laura, immár tele tetoválásokkal, aki éppen a szintén agyontetovált Evelinnel beszélgetett és eközben gyanúsan cirógatták egymást. A férfit teljesen megdöbbentette, hogy a két nő ismeri egymást. A szemük sarkából mintha felé sandítottak és vihogtak volna. Kicsivel arrébb ott volt Réka, aki három kutyáját is magával vitte és az asztal lábához kötözte pórázukat, de ott volt Judit és Eszter is, akik látszólag az élet nagy dolgait vitatták meg együtt, na meg persze Henrietta, aki valami dúsgazdag férfival randizott, és Zita, aki egy hipszter bölcsészfazonnal állt össze.

A legnagyobb sokk azonban az egyik félreeső szobában érte Lászlót, ahol végre megtalálta Vikit, amint felváltva csókolózott Katával, a művészlánnyal és egy ismeretlen, arabnak vagy töröknek látszó férfival, akik két oldalról fogták közre és taperolták László barátnőjét az egyik boxban, aki láthatóan exhibicionista módon élvezte ezt az egészet. László a pulthoz ment, hogy igyon valamit, és ne kapjon ott helyben pánikrohamot, a pultnál pedig egy bájos fiatal lány szolgálta ki. A férfi megkérdezte a nevét. A lányt Teodórának hívták. ,,Isten ajándéka” – gondolta László, majd kétségbeesésében és a rá jellemző spontán delejtől vezérelve randira hívta a lányt, hogy elfeledje rémálommal felérő traumáját.

– Ne haragudj, édes vagy, de van barátom. Már jó pár éve együtt vagyunk. Szerintem hamarosan meg fogja kérni a kezem – felelte barátságosan Teodóra, miközben a sört csapolta, László pedig zavarában kért magának még két korsóval, majd kiviharzott a kocsmából. A kilenc nő közül, bár mindannyian ott voltak még, senki sem vette őt észre, és a pultoslány is csak azért, mert László távozás előtt fizetett neki, méghozzá busás borravalóval. A férfi szédült és forgott körülötte a világ. Elveszve, elhagyatottan, megalázva, számkivetve bolyongott a rakparton fel-alá a Lánchídtól egészen a Rákóczi-hídig, majd eszébe jutott a Kopaszi-gát, ahol egyébként még Laurával jöttek össze.

Próbálta elterelni a figyelmét mindenféle véletlenszerű gondolatokkal arról, hogy vajon kárpátaljai származású egykori középiskolai angoltanárnője, aki akkor szemtelenül fiatal volt még, összejött-e végül az akkor szintén fiatal matektanárral; hogy hány éves lehet most az igazgatónő lánya, akit kislányként látott először, utána pedig menthetetlenül beleszeretett akkor, amikor már félkész nőként egyszer viszontlátta őt, vagy, hogy lett-e volna rá valaha is reális esély, és járhatott-e volna Palinak, egyik legjobb barátjának a húgával, aki korban is illett volna hozzá, és tényleg nagyon tisztes nevelést kapott. Barátja viszont hallani sem akart ennek még a gondolatáról sem, és a lánynak egyébként is akadt már valami borostás-kalapos életművész udvarlója.

László hirtelen meglátta a Kopaszi-gát utáni partszakaszon azt az építési területet, amelyhez az ő munkahelyének is volt némi köze, ugyanis egy új felhőkarcolót terveztek a környékre Lágymányosi-torony néven. A férfi tudta, hogyan és hol tud feltűnés nélkül bemenni az építési területre, hiszen a kevés ott tartózkodó őrt is nagyon jól ismerte. Nem volt hát nehéz dolga megközelítenie a még egyelőre csonka tornyot, amely ugyanolyan árva, elhagyatott és féllény-állapotban lévő romhalmaz volt, mint László szerelmi élete. Nem csoda hát, hogy rokonszenvezett az épülettel, amelynek tervezéséhez ő is döntően hozzájárult, még ha főnökei el is akarták az vitatni tőle.

László felment a torony legfelső szintjére. A lépcsők már készen voltak, csak néhány helyütt kellett az állványzaton végrehajtania akrobatikus mutatványokat. Ő azonban az a szakember volt fiatal kora ellenére is, aki nem csak egy íróasztal mellől méregetett különféle tervrajzokat, hanem a gyakorlatban is jól ismerte, hogy zajlik egy építkezés. A legfelső szintre érve, ahol már elkezdték felhúzni a falakat és a következő szint mennyezetét, László körbenézett, és látta a távolban az Országházat, az Óriáskereket, a Szent István Bazilikát, a Duna kivilágított hídjait és a város fényeit.

Még utoljára vett egy nagy levegőt, majd behunyta a szemét és ugrott.

Amikor magához tért, a saját ágyában feküdt, és amikor oldalra fordult, Viktória volt mellette, aki gyöngéden és szeretetteljesen bújt hozzá. László rádöbbent, hogy jól döntött, amikor őt választotta ahelyett a sok romlott nő helyett; megölelte szőke hajú kedvesét, majd oldalra fordult és visszaaludt. Sohasem aludt még ennyire nyugodtan és édesen.

Ez az idilli látomás pedig néhány századmásodperccel azelőtt történt, hogy az adrenalin és az alkohol által felfokozott állapotban zuhanó László becsapódott volna a lágymányosi felhőkarcoló előtti betontalapzatba.

Először egy nagyon kicsit még fájt neki. Majdnem annyira, mint a szíve. Azután a katarzis bekövetkezett, és múzsáinak ölelő koszorújában a férfi semmit sem érzett többé.

Vége

Ocsovai Ferenc prózasorozatának előző része a Szöveten:

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

© 2021–2023 | SzövetIrodalom | Minden jog fenntartva | Newsphere by AF themes.