Ocsovai Ferenc: Sosem volt idők, avagy létünk szórványai (5.)

Hibridhitek szolgálói (II.)

Olyan ütőképes elméletet kellett összeállítanunk az ember sorsáról, rendeltetéséről és életének nagy miértjeiről, amely leleplezi Wartencia ferdítéseit, hiszen hegemóniája éppen attól vált ennyire erőssé és hitelessé, mert az a fajta ravasz hazugság volt, amelybe egy nagy adag igazságot is csempésztek, és amely néhány, viszont éppen a legfontosabb ügyekben mutatott drasztikus különbségeket ahhoz képest, amelyet én szerettem volna megalkotni reneszánszunk során. Volt azonban egy fizikai aspektusa is ennek a küzdelemnek, ezért gyakran láttam gyakorlatozni vagy küldetésre indulni olyan bajtársakat, akik a kosfejű olivazöld vagy a tintahalfejű bíbor-lila páncélt viselték magukon, de voltak akik az álmosok napvörös köpenyét és csőrös doktormaszkját, vagy a régi csekalisták páncélozott sólyomszárnyait és darutollait viselték magukon azokból az időkből, amikor még nem voltak csardogály papok.

Nem volt és nem is lehetett volna egységes egyenruha, mint az ultimánusok esetében, amely még egy ok volt arra, hogy az uralkodók összefércelt, eklektikus bandaként tekintsenek a mozgalmunkra; de éppen az volt a lényeg, hogy megmutassuk, valóban bekövetkeztek azok az események, amelyekről azt hirdeti a központi hatalom, hogy meg sem történtek és nem is fognak az uralmuknak hála, hiszen kizárólag ők rendelkeztek hozzáféréssel az Omniál Archívumhoz, amely abban az új-tamarciai piramisban található jelenleg, amiről már korábban szóltunk. Teljesen fellelkesültem, és újra éreztem magamban azt a teremtő erőt és jótékony buzgalmat, ami miatt nem adtam fel, ebben pedig a támogató közeg is nagy segítségemre volt. Nem kerestem már annak értelmét, valóban megváltoztathatom-e az álmot, amelyet álmodni kezdtem (vagy kezdett talán az egész emberiség), hanem élveztem minden pillanatát és megbecsültem, amíg tartott, mert tudtam, hogy kétféle kimenetel lehetséges: győzelem vagy halál, ahogyan azt Spartacus, a híres gladiátor fogalmazta meg.

Ha nem sikerül megreformálnunk a rendszert, akkor azzal, hogy felfedjük magunkat, végleg pusztulásra leszünk ítélve, mert ha egyszer az ultimánusok felfedezik hollétünket és valós szándékainkat, valószínűleg nem lesz kegyelem. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem őrzik meg a rólunk alkotott rendbontó mítoszt és ellenségképet, hiszen ezáltal az állam csak stabilabbá válik és a polgárok védelmezőjének szerepében tetszeleghet. A legnehezebb egyébként az volt, hogy túlságosan nagy volt a kísértés, hogy pusztítsunk el mindent, pedig azzal lerombolnánk azokat a vívmányokat is, amikért közösen küzdöttünk, és végezetül így visszasüllyednénk egy Új-Akrónia feneketlen poklába.

A megoldás egyedül az volt, ha térdre kényszerítjük az Ultimánus Gárdát valahogy; ha csupán legyőzzük őket, majd kialakul egy kölcsönös párbeszéd és konszenzus. Ha ők szállítják az eszközöket, mi pedig az elképzeléseket, és közösen elkezdhetünk megalkotni valami újat, amely se nem szperancista, se nem ultimánus többé – megalapítunk egy afféle másik ,,hibridhitet”, ahogyan azt a jelenlegi hatalom nevezné. Ez az új ábránd viszont megtisztulna minden korábbi tévedéstől, így soha többé nem következnének be olyan végzetes hibák, mint a Tévely Havának szörnyűségei vagy Wartencia kikiáltása.

Néhány szóban szeretnék megemlékezni az erődítményről is, ahol csatáinkra készültünk. Az egész nagyjából egy középkori várra emlékeztetett fülesbástyákkal és gúla alakú tetőkkel a tornyokon, viszont volt egy olyan különleges tulajdonsága, hogy képes volt vándorolni, noha általában nagyon lassan kúszott. Ha valakinek felnyílt a szeme és rádöbbent Wartencia zsarnokságára, akkor általában rátalált a Masinóra, erre a gőzölgő, fogaskerekekkel és csavarokkal teli monstrumra. Arra, hogy esetleg áruló fészkelhet be közénk, egyáltalán nem volt esély, mert ha valaki ráébredt a szperancista igazságra, akkor az nem talált visszautat magának többé sem lelkileg, sem fizikailag az ultimánusok világába, amelyet a merő hazugság, félelemkeltés, bizalmatlanság-építés és fanatizmus hajtott.

Mi sem tudtuk pontosan, merre járunk éppen, mert a szerkezet egyik legnagyobb előnye az volt, hogy mindig ott bukkant fel, ahol az ultimánusok nem feltételezték a jelenlétét, így hol a Szaharában, hol az Antarktiszon, hol a Csendes-óceánon, sőt, olykor talán egy másik égitesten vándorolhattunk valahol. Senki sem tudta ezt biztosan, mindössze Kárpátina, akire rábízták ezt a titkot, bár még mindig nem tudtam, mivel érdemelte ezt ki. Egyedül akkor kerültünk Wartencia katakombáiba, ahogyan az érkezésemkor is, amikor valami nagy jelentőségű döntés vagy esemény előtt álltak a szperancisták, vagy közelebb kerültek prófétájuk, Zergundó (Sircundus) eljöveteléhez, akit egyébként nem vallásos áhítattal vagy rajongással öveztek, egyszerűen csak próbálták egyengetni az útját, hogy elláthassa a feladatát és egyesítse végre a szétforgácsolódott nézeteket, amelyek uralkodnak szerte a bolygón.

Az erődben egyébként óriási könyvtárak és levéltárak foglaltak helyet, illetve hatalmas egymásba nyíló termekben tárolták az élelmet: külön szárnyat tartottak fent a zöldségeknek és gyümölcsöknek, külön a húsoknak, sőt, még a szeszes italoknak is, ezek a készletek pedig egy intenzív és organikus technológia révén – amelyet én magam nem ismerek, és már tudományterületemen kívül esik – folyamatosan újratermelődtek fákhoz hasonló, százféle elágazó élőlényeken. Növekedtek, burjánzottak és soha el nem fogytak, azonban ezeknek a bátor férfiaknak és nőknek ez nem volt elég, hiszen az egyik legnagyobb problémát, a lélek táplálékának kérdését továbbra sem oldottuk meg – erről szólt maga az egész forradalom, amelyet szerveztünk. Rendelkeztünk egy saját értelmező szótárral is, ez volt a szlávos-görögös hangzású Rozumión: megalkottunk ugyanis rengeteg olyan kifejezést, amelyek az eljövendő és reménylett új országhoz kapcsolódtak volna.

Amikor ezekre a tervekre gondoltam, néha azért balsejtelem fogott el és összerándult a szívem, hiszen eszembe jutottak a korábbi kudarcok és attól féltem, ismételten egy torz és kifacsart testként fog vergődni minden, amit létrehozunk, és valahogy az univerzum törvényszerűsége, hogy semmi sem állandó; hogy válságok következnek be, hogy régi eszmék megfáradnak és újak lépnek a helyükbe, ahogyan az Madách tragédiájában is megfogalmazódott. Nem is az volt a célom, hogy valami kőbe vésett isteni igazságot hozzak el (hiszen továbbra is úgy éreztem, talán én vagyok ez a messiásszerű alak a szperancisták számára), hanem csak annak akartam elejét venni, hogy ha bekövetkezik a krízis, akkor ilyen szintű pusztulással járjon, és ennyire zsákutcákban rekedjen meg az emberi fejlődés. Valami olyat kívántam – kívántunk mi, reménykedők – megteremteni, ami végre nem árt senkinek, amivel nem lehet visszaélni, amelyet az értelem és érzelem szerves szimbiózisa vezérel, ahogy arra a Rozumión elnevezés is utalt egyébként.

Kárpátina Regina látta rajtam, hogy kétségek gyötörnek. Azt gondolta, nem bízom a vállalkozásunk sikerében, pedig én már még előrébb terveztem, és talán milleniumokkal a szóbanforgó események után jártam. Számomra nem volt kérdés a lázadók győzelme, hiszen az ultimánusok rendszere egy merev rendszer volt, és minden ilyen előbb vagy utóbb halálra ítéltetik. A nehézség inkább az volt, hogyan tovább. Hogyan készítsük elő az utat ennek az ismeretlen messiásvezérnek, hogyan kerüljük el az újabb bálványimádást és radikalizálódást, az okkultizmust és a torzulásokat – fontos problémák voltak ezek. Bíztam benne, hogy az Omniálban megtalálnám a választ ezekre a kérdésekre, de az valahol ott volt a piramis gyomrában, vagy talán a csúcsán, és nem férhettem hozzá ahhoz, hogy mi történt innentől számítva akár csak pár száz évvel később.

Próbáltam visszaemlékezni arra, amit az öreg Rudi és F. Danubius mondott, vagy arra, amit Eutardusnál olvastam, de minden hiábavalónak bizonyult. A forradalom előestéjén végtelenül pesszimistán és cinikusan láttam mindent: félelmemben kezdtem volna visszatántorogni inkább a saját koromba, vagy véget vetni ennek a vízionitásnak, de mint azt említettem, ez nem egy álom vagy egy látomás volt, amiből csak úgy egyszerűen ki lehet kerülni, hanem húsvér és empirikusan észlelhető valóság. Kettesben voltunk a tárgyalóteremben. Kárpátina legfejedelmibb öltözékét vette magára, hiszen tudta, hogy holnap már egyszerű harci egyenruhát kell magára öltenie, csak úgy, mint a többieknek, hogy ezáltal is példát mutasson a számukra és bátorságot öntsön beléjük.

Az asztalra támaszkodva álltam és vizsgáltam a falakon lévő kiáltványokat, terveket és térképeket, vagy a monitoron tanulmányoztam azokat a fejezeteket az emberiség történelméből, amelyek kimaradtak, különös tekintettel a Tévely Havára és a Nagy Összeomlásra, amely pedig a Wartencia előtti interregnumot és káoszt teremtette meg. Emlékeztem azokra az eltorzult testű akróniai fiúkra és lányokra, mindazokra az elfajzott genetikai és teoretikus kísérletekre, amelyek félrevezettek bennünket és elhitették velünk, hogy az emberi kiteljesedést mesterségesen koordinálni vagy sürgetni lehet.

Csak csóváltam fejemet amikor belegondoltam, mennyire vakok voltunk, amikor isteneket játszottunk; mindegy, hogy Nicrocruxnak, Pannonius Pelsónak vagy bármi másnak hívták ezeket, mert ezek az identitásharcok és üres színjátékok eltakarták előlünk azokat az egyszerű és egyetemes igazságokat, az emberi létnek azokat a tiszta és eredendő gyönyöreit, amelyeket a wartenizmus kiteljesíteni volt hivatott. Hirtelen megrándult az egész testem és felocsúdtam kábult elmélkedésemből. Kárpátina lassan felém tartott, megállt közvetlenül előttem, megérintette arcomat majd végigsimította.

– Ne kínozd magadat tovább. Senki nem látja előre a következő lépéseket, még talán te sem. Az Omniál sem. Az a legszebb az egészben, hogy ennek ellenére reménykedünk. Talán azt gondolod, hogy a szperancizmus csak a mostani rendszer bukásában reménykedik. Korántsem. A változás szüntelenségében reménykedünk; abban, hogy ha esetleg megint rosszra fordulnak a dolgok, megint beköszönt a Tévely Hava és a Wartenciák meg az Akróniák feltámadnak hamvaikból, akkor is tudjunk fordítani, és akkor is kitartsunk utolsó bástyaként a jó ügy érdekében, ha annak napjai meg is vannak számlálva… Minden alkonyra rámosolyog egy új hajnal, ez a mi végtelenül egyszerű filozófiánk.

Az utolsó szavait már senki nem értette volna tisztán, mert nem bírtam tovább türtőztetni magamat, és a bennem felgyülemlett érzelmek és kétely nyomása alatt az egyedüli megváltást számomra nem szperancista forradalmak és ultimánus rémuralmak jelentettek abban a pillanatban, hanem kizárólag Kárpátina csókja. Egy másodpercre újra ott éreztem magamat a házibuli estéjén azon a budai erkélyen: ő ismét egy eszméletlenül csinos és elegáns Krisztina nevű idegen és izgalmas lány volt, én pedig, akit nevezzünk az egyszerűség kedvéért továbbra is csak Ernőnek, egyedül annak éltem, hogy minél többet megtudjak erről a csodálatos lényről és teljesen az életem részévé váljon. Nem csak amiatt, hogy együtt oldjunk meg egetrengető sorskérdéseket, hanem pusztán egymásért is – nem, hogy elviselhetővé tegyük egymás által a létet, hanem, hogy így teljesítsük ki azt igazán.

Annyit utaztam múltban és jövőben, annyi mindent láttam, annyi mindenen aggódtam és annyira kitágítottam a horizontjaimat, hogy közben megfeledkeztem arról, hogy néha a jelenben is éljek, még ha ez számomra a távoli jövő egy momentumában is következett be. Annyiszor szembesültem vele, hogy mennyire elveszett emberré válik az, aki csak a pillanatnak él, hogy elfelejtettem azt, hogy aki valahová a téridő egy távoli pontjába helyezi magát, aki állandóan rágódik és görcsöl lehetséges forgatókönyveken, az ugyanannak a hibának esik egy másik arculatába, ugyanúgy, ahogy az első polgárháború során az akchroniták és az oszciánusok is az éremnek csak egy-egy felét alkották és senki sem látta többé a törzsi viszálykodásban az egészet. Szent célok oltárán feláldozni képességeinket néha ugyanolyan baklövés lehet, mint azokról nem venni tudomást és –az individualizmus magányos sikátorában pazarolni el tehetségünket csiszolatlan gyémántként a porban”.

Ezt olvastam Ordonn Krónikájának utolsó fejezetében, már a forradalom után, amikor az ultimánusokat elfogták, megbilincselték és ítélőszék elé állították. Ennek a feladata azonban nem az volt, hogy bárkit kitöröljenek az emlékezetből vagy kiontsák életét, hiszen a szükséges erőszakos lépések mellett a szperancisták tisztában voltak vele, hogy az egység a cél, nem a hatalmi garnitúra lecserélése. Egyetértésben kell alkotni és kormányozni legyőzőknek és legyőzötteknek, ezzel mindörökre eltörölni az ókori vae victis, a ,,győztesek által írt történelem” szellemét. Erre a következtetésre jutottam magam is, de aztán egy elkobzott Eutardus-napló olvasása közben, amelyet jó volt végre ismételten a kezemben fogni, ugyancsak ez fogalmazódott meg bennem.

A Rozumión hamarosan az Omniál Archívum részévé vált. A gárdát felszámolták, Wartenciát pedig átépítették, és, hogy megtisztuljon minden korábbi negatív jelentéstől, nem Szperanciának nevezték, ahogyan az logikusan következett volna a ,,győztes mindent visz” koncepcióból, hanem Kredóndiának, vagyis a Hit Városának, amely magába foglalta a reménykedés spiritualizmusát és a várakozás pragmatizmusát, lehetőséget adva mindenki számára kivétel nélkül, hogy felépítse és megélje a maga elképzeléseit és elveit; hogy higgyen valamiben és kapaszkódót találjon valamiben a végtelen küzdelemhez. Olyan hely volt ez, amelyet mindenki másképp látott és másmilyennek alkotott meg, azonban nem az Én önkényes igényeit elégítette ki, hanem törekedett arra, hogy materiális formába öntse azt a szellemi kompromisszumot, amelyet a forradalom lángja kovácsolt.

A szperancisták továbbra is őrködni igyekeztek a rend felett az egykori ultimánusokkal karöltve, és létrehoztak egy új alakulatot, amelynek katonái sötét, aranyszínű és csigamotívumokkal díszített páncélt viseltek. Az őskori lábasfejű állatok, az ammoniták után ammonínó zsoldosoknak keresztelték őket, utalva ezzel egyrészt a régmúlt tiszteletére, másrészt arra, hogy lassan és biztosan, mintegy csigaként kell araszolni az építendő jövő felé, bármilyen abszurd is ez a hasonlat. A háborús bűnösöket büntetés helyett kompromisszumra ösztönözték (nem pedig kényszerítették) és a szabadság, noha hosszú távon sokszor törvényszerűen újra és újra zárkába kerül, ismét fellélegezhetett egy ünnepélyes és mámoros pillanat erejéig.

A győzelem első napjaiban aktívan részt vettem az új társadalom alappilléreinek lefektetésében, az alkotmány, az értékrend és a szimbólumok kidolgozásában, hogy minden a terv szerint haladjon. A legnehezebb eközben nem is a struktúra kialakítása vagy a fékek és egyensúlyok beépítése volt, hiszen már viszonylag régóta foglalkozom a wartenista útmutatásokkal. Sokkal nehezebb volt az a sokkal egyszerűbb és emberibb oldala a történetnek, hogy miközben a közös feladatra koncentráltunk, ne ragadjanak el ismét Regina Kárpátina iránti egyre hevesebb és féktelenebb érzelmeim, illetve ugyanígy foglalkoztatott az is, hogy végül hogyan győzhetett a szeprancista mozgalom a megígért messianisztikus figura nélkül, vagy ha volt ilyen, akkor ki volt, vagy ki lesz ez a Zergundó végül.

Elindultam a piramis felé, hogy az Omniál Archívumban kapjam meg végre a választ, azonban Kárpátina megragadta a kezemet és magával vonszolt.

– Az eredeti Omniált elpusztították, és csak a legszükségesebb írásokat tartották meg, mint Eutardus vagy Chordonnius munkái, de mindent, ami a propagandát szolgálta, megsemmisítettünk. Ugyanígy arról sincs információnk, hogyan alakítottad végül saját tanaidat saját jelenkorodban, és azt sem tudjuk, mi lesz Kredóndia sorsa. Meglehet, hogy jobb is ez így. Most pedig gyere velem, valamit sürgősen el kell intéznünk még.

Szavai egyrészt megnyugtattak, hiszen ezáltal végleg leszámolhattam örökös kíváncsiságommal, ugyanakkor el is szomorítottak, hiszen barbarizmusként tapasztaltam meg a pusztítást, és már soha nem tudhattam meg, mi a helyzet ezzel az eljövendő szperancista vezérrel. Nem számított már az sem, hogy hamarosan felépül egy új archívum ugyanabban a piramisban, amely maga volt egyébként a Nicrocrux (szóval ezután nevezték el ,,sátáni eretnekségemet” az Atyák, ami nem kis paradoxon). Mindezeknél jobban aggasztot viszont, amikor Kárpátina saját koromról beszélt. Rádöbbentem, hogy mivel vannak fix pontok a történelemben, nem maradhatok vele, és előbb vagy utóbb haza kell térnem, de próbáltam távozásom időpontját minél későbbre halasztani, amit arra fogtam, hogy a semmiből kibontakozó, fiatal és pólyás Kredóndia első lépéseit akarom szemmel követni.

Természetesen a fiatal lány volt az, aki igazán foglalkoztatott. Továbbra is igyekeztem megérteni a köztünk lévő kapocs természetét és tudtam, hogy ha életeink összefonódnak legalább egy darabon, az nem csak két ember kicsinyes és a tengerbevesző boldogsága lesz, hanem valamiféle meghatározó szerepe lehet a szellem változásaiban is. Nem akartam magamat valami kitüntetett vagy kivételes szereplőként látni, de ösztönösen éreztem ezt a rendkívüliséget, és úgy voltam vele, hogy ha esetleg tévedek, még akkor is igazzá válhat és erőt adhat az a hit, hogy különlegesnek látom vagy hazudom magunkat.

Biztos voltam benne, hogy valami bonyodalom történt a berendezkedés során és Carpathina úrnő (akit a napokban így kezdtek el szólítani páran) a segítségemet kéri. Nem ez történt. Amikor végre az ideiglenes szálláson voltunk, amit kettőnknek rendeztek be, türelmetlenül vártam, hogy mi fog történni. Faggatni kezdtem Kárpátinát, hogy baj van-e, ő azonban nem szólt semmit, és láttam a tekintetében, hogy erre nem is lesz szükség. Egy óvatlan pillanatban ledobta magáról fegyverzetét és ruháit, kiengedte aranyos hajzuhatagját, a csókjai pedig mindent megmagyaráztak. A következő egy hetet együtt töltöttük, és csak akkor érintkeztünk a külvilággal, ha az feltétlenül szükséges volt. A szerelem részegségében és az elválástól való félelmünkben csakis egymásnak, egymásért léteztünk, ennek során pedig Kárpátina sokkal mélyebbre engedett lelkében, mint bármikor korábban, még a szperancisták bázisán.

Elmondta, hogy kiváltságos helyzete annak volt köszönhető, hogy ő a Specto nemzetség egyik utolsó élő leszármazottja, vagyis Ordonn távoli sarja, emiatt is értesült ennyire jól mindenről a krónika lehetséges elrablásával kapcsolatban – hiszen abban a valóságban, amelyben az én beavatásom előtt élt, a kötetet az ultimánusok ellopták, tehát nem egészen igaz, hogy minden állandó és megváltozhatatlan, ez pedig mámorító boldogsággal töltött el, amíg sziklába vájt otthonunkban meghitten szerelmeskedtünk és beszélgettünk. Azt is elmondta, hogy talán kapcsolatunk bűnös, és, hogy ő sejti mi ennek az erős köteléknek az oka. Rettegni kezdtem, hogy ahogy korábbi wartenista utazásaim során, megint a szokásos felismerés fog utolérni, és kiderül, hogy magával Ordonnal is egy vagyok, ami azt jelenti, hogy akit szeretek, az nem más, mint egy nagyon távoli utódom.

Kárpátina azonban elárulta, hogy ez kizárt, és Ordonn csak jóval utánam és a megbukott wartenista reneszánsz után, de még Oszta csillogó partjainak megszületése előtt fog élni, ezért a problémát máshol kell keresni. Szerinte, ahogy fogalmazott, kapcsolatunkkal az a probléma, hogy átmenetileg ugyan egy vízionitás részesei vagyunk, de se múltja, se jövője nincs ennek az egésznek, hiszen a wartenista könyvekben már minden meg van írva. Ekkor azonban emlékeztettem rá, hogy minden, amit eddig formáltunk, azt az akaratunkkal tettünk, és arra is, amit a szperancistákról mondott: a remény lényege az emberi lélek és a változás, ezért is erősebb az a puszta passzív várakozásnál.

A lány hozzám bújt és megnyugodott, de még mindig nem volt hajlandó válaszolni arra, mi a probléma a kettőnk kapcsolatával.

– Talán én lennék az a bizonyos személy, Sircundus, a szperancizmus messiása, vagy még több is annál? – kérdeztem. – Hiszen láthatóan abnormálisan erősen kötődöm mindenhez, ami ennek a világnak az idővonalán zajlik – gondolkodtam tovább hangosan.

– Nem, nem erről van szó – javított ki Kárpátina, majd nagyot nyelt. – Olvastam valamit, de erről a háborúnk előtt nem akartam beszélni. Nem tudom, jó-e vagy rossz, talán még senki sem. Viszont nem könnyű – sóhajtotta világosszőke fürtjei alól. Rémülten tekintettem rá magyarázatra várva, mire így folytatta:

– Lopva belelapoztam az egyik Kredóndiáról szóló könyvbe, amely korábban nem létezett, és a forradalmunk hozta létre. Majd csak valószínűleg pár száz év múlva fogják megírni, mint azt már megszokhattuk. Eszerint a vezéralak, ez a messiás vagy nagy gondolkodó, aki beteljesíti a próféciákat, amelyekben a legnagyobb káosz idején reménykedtek, nem te vagy. Nem is én vagyok. Azt viszont határozottan állította az ismeretlen szerző, hogy ő majd a kettőnk szerelméből fakad…

Meghökkenve, tágra meresztett szemekkel ültem fel mellette az ágyon. Ránéztem, mosolyogtam és megcsókoltam. Nem tudtam, meddig maradhatunk együtt, hogy meddig fog állni az új világrend, és mit fog tenni ez a bizonyos személy, aki még nem is létezik. Nem ismertem belegondolni szédítő mélységeibe a lehetséges eseményeknek.

Erre azonban nem is lett volna lehetőségem. Hirtelen egy ceruzával rajzolt illusztrációvá vált körülöttem az egész szoba, és már csak egy könyv lapján keresztül, mintegy ablakon át vizsgáltam az eseményeket, és egy különböző tanokat és munkákat összehasonlító, Hibridhitű Enciklopédia nevű kötetet láttam magam előtt az asztalon, amely Wartencia sötét zsarnokságáról, a szperancisák felkeléséről, Kredóndia korai napjairól, illetve a forradalmi amazon, Regina Charpatina, és egy Francus Nigrogus nevű, ismeretlen eredetű politikus-hadvezér félig beteljesült és tragikus szerelméről írt.

Ekkor már tudtam, hogy az az ember, ott, a távoli jövőben, aki szeretheti Kárpátinát és részt vesz a jövő építésében, többé már nem én vagyok. Egy távoli, évezredek óta halott árnyékká változtam, aki beteljesítette küldetését, még ha nem is volt semmiféle megváltó vagy igazi hős – noha ezek a mítoszok rövid életünkben talán túlzottan fennkölt, mégis olyan szép dolgok.