Hideg van. A levegő fémes ízű, mint a rozsdás vas. A föld dermedt, jeges rögökké fagyott sár csikorog a lépteink alatt, ahogy a sorban haladunk előre, némán. A kapu fölött a jól ismert felirat: „Arbeit macht frei.” Gúnyos, kegyetlen hazugság. Olyan ez, mintha a Halál cinikus megjegyzését vésték volna a bejárat fölé.
Barakkok sokasága nyúlik a láthatárig, egyforma faházak, mint valami végtelen gyászmenet a földből kinőve. A tetők alatt nyikorgó deszkák. Szálkás falak, repedt gerendák között bújik meg az emberi nyomor. Belül a levegő dohos, áporodott. A rothadó hús emlékét hordozza magában. Az emberek szürkék. Nemcsak a rabruhájuk csíkos vászna miatt, hanem a bőrük, az arcuk, a tekintetük is azzá vált. Mintha magukra öltötték volna a hamu színét. Az arcuk beesett, csont és bőr. Szemükben megszűnt a csillogás, csak a fájdalom és a mérhetetlen szenvedés tükröződik vissza. Megyünk, menetelünk…A ruhánk szakadt, mellkasunkon egy sorszám, senki nem kérdezi meg, kik voltunk odakint. Itt csak számok vagyunk. Remegő árnyak. A kápók ordítása rémisztően hasít a dermedt reggelbe. Ütnek, rúgnak, botokkal vernek, ha egy mozdulat lassú, ha egy tekintet elkalandozik. Ma reggel az egyikük bottal verte össze a harmadik sorban álló férfit, csak mert az köhögni mert. A bot minden csapása vért fröcskölt az ingére. Aztán csend lett. A testet elhúzták, mint egy tárgyat. Azt mondták, gyenge volt. Megérdemelte. Én csak néztem. Nem szóltam. Nem tudtam. Egy hang se jött ki a torkomon. Az építkezésre vittek. Lapátot nyomtak a kezünkbe, vasvillát, köveket kellett hordani egyik helyről a másikra. Órákig. Értelmetlenül. Mindenem fáj.
A szabadság a szögesdrótokon túl volt, azt csak a madarak érhették el. Egy holló ült az egyik távoli őrtorony tetején. Némán figyelt minket. Valamiért nem tudtam levenni róla a szemem. Ő volt az egyetlen, akitől nem féltem. Délben kaptunk egy szelet kenyeret, meg egy csajka híg levet, amit levesnek neveztek. A kenyér belseje penészes volt, de ez senkit sem érdekelt. Megettük. A mellettem ülő férfi – talán Jakub volt a neve? – nem nyúlt az ételhez. Csak ült, mozdulatlanul, üres szemmel nézett maga elé. Amikor visszamentünk a barakkba, ő már nem jött velünk. Egy kápó tolta el a testét egy rozsdás talicskán. A kerék hangja még órákig nyikorgott a fülemben. Éjszaka dermesztő hideg van, de valamiért nem fázom. Nem a meleg takaró miatt, mert az nincs. Valami belülről melegít. Nem a harag, nem a remény. Talán csak a láz. Néha azt hiszem, már meghaltam, és ez a pokol. De aztán újra érzem a lábamba nyilalló görcsöt, a bordámat szorító fájdalmat, és tudom: még mindig itt vagyok.
Aztán… valami történt. Egy pillanatra minden elsötétült. A holló ismét ott ült, de most közel volt, egészen közel. Felém fordult. A szeme fekete, feneketlen mélység. Belenéztem a szemébe… és minden eltűnt.
Felriadtam.
Először csak sötét volt. Nem a barakk sötétje, nem a halál árnyéka, hanem valami más. Egy jól ismert, mégis idegen félhomály. A testem merev lett, a szívem őrülten dobogott. Zihálva kapkodtam a levegőt, mintha még mindig a fagyos talajon feküdnék. A takaró rám tapadt.
A szobában meleg volt, de én vacogtam. Percekbe telt, mire rájöttem: ez egy ágy. A saját ágyam. A matrac besüppedt alattam, a lepedő illata ismerős…
Megmozdultam lassan. A kezemre néztem. Tiszta. Nincsenek rajta sebhelyek, nincs rajta tetovált sorszám. Nem szorítja rabruha a csuklóm.
Lassan körbenézek. A fal világos bézs, a megszokott repedés a plafonon ott van, ahol mindig is. Az ablakon keresztül beszűrődik a reggel fénye. Hallom, ahogy odakint egy autó elhalad, a villamos csilingel, valaki a ház előtt kutyát sétáltat.
A szekrényajtón lóg a blúzom, amit tegnap este készítettem ki. A telefon rezeg az éjjeliszekrényen: 5:30 – Ébresztő. Az éjjeli szekrényen egy családi fotó: mi hárman az erdőben, mosolyogva. Aztán egyszerre, tompán, szinte fájdalmasan, átszakad bennem valami.
Ez csak álom volt. De olyan valóságos, olyan nyers, olyan borzalmas, hogy még mindig érzem a sár tapadását a lábujjaim között, a füst szagát az orromban, a halál csendjét a fülemben. Nem tudom, miért álmodtam ezt, nem tudom. Csak azt tudom: egy pillanatra ott voltam. Láttam, éreztem, túléltem. És most itt vagyok. Élek.
Felülök az ágyban kócosan. Kilógatom a paplan alól az egyik lábamat. A padló meleg a talpam alatt. A kávé illatát érzem a konyhában, amit a férjem főz. Egy madár rikolt fel az ablakpárkányon. Odanézek. Egy holló. Egy pillanatig néz, aztán elrepül…
Discover more from SzövetIrodalom
Subscribe to get the latest posts sent to your email.
