Juhász Zsuzsanna: Böjt
Hát már nem tudok mire gondolni. De a derekam az még mindig fáj, az biztos. Viszont izgulnia nem kell, igyekeztem egyenesen tartani magam, hogy a gerincem se jobbra, se balra ne térjen ki emeléskor. Bár izgulni már biztosan nem tud, az időskori agylágyulás nem engedi magának. De valami csak megzavarhatta az agyát, talán ez a sok karácsonyi díszlet. De könyörgöm, én csak a személyzet vagyok, és szépen át is raktam a tolókocsiból az ágyba. És vigyáztam is, hogy egyenes maradjon a gerincem, mert drága a csontkovács, és nem is rendel az ünnepek alatt. Nekem meg dolgozni kell, szaladnom kellene a helyrerakásra. Csak nem szívesen mennék, mert a helyreroppantáskor az ember megkockáztat egy jó kis behugyozást. Szóval a jó ég tudja, mi járt a maga fejében. De én mosom kezeimet, én szépen landoltattam magát az ágyra. Igaz, dőlt rólam a víz és lihegtem, mint a hízott liba. Hát éppen szusszanni akartam kicsit, fürödni a dicsőségben, hogy megcsináltam. Mikor maga fogta magát, és kitárta a karjait felém, és jött, vagyis csak fordult. Mert egyéb mozgásra nem képes. Én meg ledermedtem, mint a nyúl, akit autó reflektora szögez oda az aszfalthoz. És néztem keservesen, néztem elveszetten, ahogy vágyakozik énfelém, kitárt karokkal. És jön megállíthatatlanul. S bár fehérben voltam, és isten bocsássa meg nekem, de én semmiféle angyalnak nem éreztem magam, én csak egy kis levegőt akartam kapni. No de nyúltam magához nyomban, elkaptam, miközben nagy, áhítattól csillogó szemei az agyamba égtek. S aztán fogtam szótlanul, cefetül szentségelve magamban. Hogy alighanem csontkovács lesz ebből megint. Pedig milyen szépen rájöttem a múltkor, hogy az ujjak kötelező összekulcsolásának semmi köze a gyógyuláshoz. Az azért kell, hogy az ember nehogy a kovácsba marjon fájdalmában. Mikor a csigolyáját a helyére pattintják. És akkor inkább az ördög bújt magácskába, hogy ilyen extra kapdosásokat várt el tőlem.
Juhász Zsuzsanna prózája legutóbb a Szöveten: