2024.06.16.

SzövetIrodalom

A Szövet irodalmi, művészeti és közéleti magazin  legfontosabb célja, hogy teret és lehetőséget adjon íróknak, költőknek, alkotóknak: kezdőknek és ismerteknek, kívülállóknak és fő ízlésformálóknak, fiataloknak és időseknek

Kezdőlap » Farkas László: V

Farkas László: V

8 min read
– Csak a végzete voltam – nyögtem ki nehezen, aztán a kék szemek értetlenkedő pillantásától kísérve elindultam.

A kezét bámulom meredten. Képtelen vagyok másra figyelni, az egész világ szürke ködbe burkolózott körülöttem. Mintha más nem is létezne most, csak az a látómezőmet kitöltő, számomra oly gyönyörű kéz. Nem jön ki hang a torkomon, s bár hallom a feltett kérdést, az értelme el is jut az agyamig, nem veszek róla tudomást. Egyszerűen nem is tudnék mit mondani. A szemem sarkából látom a szikrázóan kék szemek kérdő villanását, valahol távolból érzem a tétova érintést a karomon, de ingerülten elrántom a kezem. Idegesen kotorászni kezdek a zsebemben, míg végre rámarkolok a cigarettás dobozra.

Az első, remegő kézzel kihúzott szál a földre esik, de nem érdekel. Kipiszkálok egy másikat, számba veszem, szinte ketté harapom. Az ócska öngyújtó persze csak sokadikra hajlandó meggyulladni, tovább fokozva bennem a feszültséget. Végre sikerül, nagyot szívok a füstből, de nem hoz megnyugvást, hiába várom. A füstfelhőn keresztül továbbra is a kezét bámulom, a csuklóján azzal a jellegzetes, V alakú anyajeggyel, ami ezer közül is megkülönböztethetővé teszi.

Állítólag a kéz sok mindent elárul az emberről. Kérdés, hogy az igazat-e? Mire lehet következtetni a száraznak tűnő, itt-ott kivörösödött bőrből, a töredezett körmökből, a lepattogott, ki tudja mikor felkent vörös körömlakkból? A pillanatnyi állapotra esetleg. De az odáig vezető utat nem mutatja. Nekem ez a kéz nem talány, hanem az életem kitörölhetetlen része, amit oly régóta ismerek.

Akkor persze nem így nézett ki. Ápolt volt, puha, illatos, a hófehér bőr a karcsú ujjakkal szinte szoborszerű.

Fiatalkori szerelem volt, az első, az igazi, a nagy szerelem. Középiskola után, még pont az úgynevezett nagybetűs élet előtt. Máig előttem van a kép, ahogy először megláttam a buszon. Vagyis inkább a kezét, ahogy a kapaszkodót markolva szemembe virított a V alakú anyajegy. Nem emlékszem pontosan, hogyan szólítottam meg, de a kezén lévő jelre célozva a nevére tippeltem és eltaláltam. Beszélgetni kezdtünk, aztán másnap már újra találkoztunk. Egyikünk se keresett éppen senkit, ez csak úgy jött. Véletlen. Nem hirtelen fellángolás volt, az a bizonyos szerelem első látásra, kezdetben csupán érdeklődés, az egymásra hangolódás felfedezése. Vonzódás. Megtaláltunk egymásban valamit, amit hiányzónak éreztünk. Rövidesen aztán mindkettőnkben ébredt a szerelem, bár kezdetben nem igazán tudtunk mit kezdeni a dologgal. Sutaságunk ma már inkább szórakoztatónak tűnik, akkor inkább akadály volt. Megannyi újdonság, mint érzelem, kötődés. Vágy. Bennem vakon lángoltak az érzések, ő tudatosan kezelte a kapcsolatunkat, bár erről akkor nem vettem tudomást. Szeretett, de talán még jobban szerette azt, hogy én szeretem. Hogy valaki szerette. Szerette, ha szerették. Szüksége volt rá. Ragyogtak a szemei, ha rám nézett, én pedig boldogan merültem bele ebbe a ragyogásba. Nekem maga volt a tökély, bár természetesen nem volt tökéletes, csak az érzéseim tették azzá. Ami zavart, arról egyszerűen nem vettem tudomást. Rettenetesen pontatlan volt, szöges ellentétben velem, aki soha nem szeretett egy percet sem késni. Mindenesetre egyszer sem sikerült időben odaérkeznie a találkozóinkra. Mikor ezt megemlítettem, csak mosolygott. Azt mondta, egyszer majd el fog jönni a pillanat, amikor nem késhet el, de jelenleg még ez teljesen lényegtelen. Határozottsága ellenére könnyedén kezelt mindent, ami számára nem volt lényeges, a pontosságot pedig nem tartotta annak. Bár szerintem velem szándékosan csinálta, élvezte azt is, hogy várok rá. Tisztában volt vele, hogy bármeddig várni fogom. Egy imádnivaló, ám sokszor kiszámíthatatlan vadóc volt. Egyik találkozásunk után felemelt, V-t mutató kézzel intett búcsút elköszönéskor. Legközelebb megkérdeztem, hogy ezzel a győzelmét akarta-e kifejezni felettem. Felnevetett.

– Győzelmet? Dehogy. A V azt jelenti, hogy a végzetem vagy – nézett mélyen a szemembe, aztán másra terelte a szót.

Ettől függetlenül ezután mindig így intett búcsút. Kivéve az utolsó alkalommal. Már ősz volt. Láttam rajta, hogy valami megváltozott, aminek semmi előjele nem volt. Furcsa, rövid találkozás volt. Csak pár perccel a busz indulása előtt bökte ki végül, ami a szívét nyomta.

– Elmegyek. Elutazom. Messze. Ennél én többet akarok az élettől. Sokkal többet. – mondta komoran.

– De hát – hebegtem – velünk mi lesz?

– Semmi. Ez ennyi volt – felelte teljesen higgadtan, mint aki már átgondolt mindent és esze ágában sincs a döntését megindokolni.

– És a V? Azt mondtad, a végzeted vagyok! – próbálkoztam kétségbeesetten valami okot találni a maradásra.

– A végzetem, igen, ez így is van, és soha nem is változik – felelte, megszorítva a kezem – de nem az életem.

Azzal felszállt, meg sem várva a válaszom. Teljesen összetörve álltam ott. A másik oldalra ült le, de átmentem, hogy lássam. Nem nézett rám, csak meredt maga elé. Tudtam, hogy ez komoly. Ő mindent racionálisan nézett, míg én állandóan a felhőkön lépkedtem. Így visszagondolva karám voltam neki, amit nem tudott elhelyezni a szépen megtervezett életében, bármennyire is élvezte velem az életet. Bezárva érezte magát, hát megijedt és menekült, mint számára egyedüli megoldás. Nem intett, amikor elindult a busz. Csak az ablaknál pihenő kezén villant fel egy pillanatra az az anyajegy. Visszafordíthatatlan veszteség. A ki nem mondott szó. Viszlát.

Szenvedéssel teli napok, hetek jöttek. Rájöttem, hogy szinte semmit nem tudok róla. Csak a falu nevét, ahol lakott, de a címet már nem. Mindig nálam találkozunk, nála sosem jártam. Ha esetleg meg akarnám keresni, akkor sem igazán tudnám, de ebben meg is akadályozott a bennem felgyülemlő dac. Egyszerűen élveztem őt, teljesen elvakulva a szerelemtől, miközben ugyanezt hittem róla is. Ha néha próbáltam is kérdezni, valahogy állandóan kitért a válasz elől. Utólag gondolva maga volt a titok. Sosem adta ki magát, miközben én teljesen kitárulkoztam előtte. Persze ennyi idő távlatából máshogy lát az ember. Megégetett, felperzselt, tüzének parazsát pedig olyan mélyen sajtolta belém, hogy az bármikor képes volt újra lángra lobbanni. A kezdeti elkeseredés után gyökeret vert bennem a hit, hogy még visszajön egyszer. Valamikor. Csak idő kell. Mert tudnia kell, hogy én továbbra is itt vagyok neki. Várom.

Hosszú évekig nem hallottam róla, aztán érkezett egy képeslap, pár hónap múlva egy másik, majd néhány havonta újabb. Mindegyik másik országból, mindenféle szöveg nélkül, pusztán egy V betűvel. Mintha dicsekedni akarna, megmutatni, hogy elérte az álmait. Azokat az álmait, amikről nem is tudtam, hogy mik is valójában. Nem tudtam miért érezte úgy, hogy ezt közölnie kell velem, de addigra már csak a szép emlékek maradtak, így valahol még jól is esett ez a gesztus. Pár évig ment ez így, aztán elmaradtak a lapok. Szerencsére akkora érzéseket nem tudott velük kelteni bennem, hogy ez mélyen érintsen, csak már megszoktam őket, és egy darabig hiányoztak is.

Cikázó emlékeimbe újra bezavart egy érintés, egy kérdés. Ugyanaz a kérdés. Mintha nem fogtam volna fel már elsőre is. Persze ez feltehetően nem látszott rajtam. Bármit is válaszolnék, az nem javítana a helyzeten, akkor meg minek. Kezdett idegesíteni ez a noszogatás, mintha nem lettem volna már így is elég feszült. Újra arrébb húzódtam, visszaadva magam az emlékeknek.

A lapok eltűnése után eltelt közel három év minden jelentkezés nélkül, majd egyik délután jött tőle egy üzenet: „A reggeli vonattal érkezem. V” Nem kérdezte, hogy várom-e, érdekel-e egyáltalán. Csak egy kijelentés, amiből nem lehetett eldönteni, hogy csupán szeretne találkozni, vagy teljesen természetes a számára, hogy várni fogom. Mindenesetre sikerült a rég elnyomott érzéseket felébresztenie ezzel a pár szóval. Ez több volt, mint a képeslapok. Végre láthatom újra, érinthetem. Ott volt a mindig is élő várakozás, ott volt a vágy.

Kietlen hajnal volt, amikor a vonat komótosan bedöcögött az állomásra. Csak néhány munkába igyekvő ácsorgott fázósan a sárga lámpákkal megvilágított, a szállingózó hótól vékonyan behavazott peronon. Ő szállt le egyedül. Nyúzottnak, megtörtnek tűnt. Tétován lépett hozzám, a régi magabiztosságnak most nyoma sem volt. Halványan elmosolyodott, kesztyűbe bújtatott kezével felmutatta a V-t, de nem szólt semmit. Félénken átölelt, ismerős mozdulattal simította végig a hátam, majd hátra lépett. Nem kért, csak nézett rám, várva mit is mondok, miközben az addig oly fásultnak látszó szemében újra ott láttam a ragyogást. Minden kétségem ellenére szorosan átöleltem. Visszatért.

Újra gyönyörű idők jöttek. Visszakaptam azt, amit azóta is hiába kerestem mindenkiben. Elnyomtam magamban a félelmet, hogy esetleg újra elveszítem. Hittem benne. Nem sokat beszélt arról, hogy merre járt, mi történt vele, én pedig nem faggattam. Elég volt, hogy végre itt van. Nem terveztünk semmit, egyszerűen élveztünk miden együtt töltött pillanatot. Másfél évig tartott ez a csodálatos időszak. Aztán egyik nap helyette csak egy üzenet jött: „El kell mennem. Nem tudom meddig. De visszajövök, és akkor végleg. V”

Érdekes módon nem lepődtem meg. Talán annak köszönhetően, hogy mindig csak az adott pillanatot élveztem vele, mintha mindegyik az utolsó lenne. Persze azért megviselt a dolog, de valahol ott mélyen belül elhittem, hogy tényleg visszajön.

Majdnem két év telt el úgy, hogy semmit nem tudtam róla, minden nappal csökkentve a hitemet, s lassan elvesztettem a reményt, hogy valaha még láthatom. Ha visszajön is, hihetek-e még neki? Győzhet-e az eszem a szívem felett? Végül aztán egy reggel újra egy üzenettel jelentkezett: „Mikor érsz haza? Várni foglak! V” Válaszoltam, bár nem voltam benne biztos, hogy erre a találkozásra szükségem van. Tele voltam kételyekkel. Szerettem volna elfelejteni, de képtelen voltam rá. Kavarogtak bennem a szép és a nyomasztó emlékek, vonzott és taszított egyaránt. Végül újra csak a vonzás nyert, ahogy eddig is. Vonzás. Végül. Végzet… az a V. Most pedig itt vagyok, itt van, és egy szót nem bírok kinyögni. Semmi másra nem vagyok képes, csak a keze bámulására. Szinte villódzik a szememben rajta az anyajegy.

Rekedtes, emelt hang zökkentett ki a bódultságból, bár nem hozzám szólt:

– Takarja már le rendesen! Nem látja, hogy kilóg a keze? Aztán vihetik is, mi végeztünk! Itt már nem sokat tudunk tenni.

Ahogy eloszlott a világ többi részét takaró szürkeség, élettel telt meg az utca. A villogó mentő és rendőrautó, az út közepén keresztbe álló busz, mellette a magába roskadó sofőrrel, a bámészkodó tömeg rám zúdította a valóságot. A hirtelen felerősödő morajból szavak, mondatok szakadtak ki, hogy aztán kegyetlenül lecsapódjanak a fülemben.

– Átfutott… nem nézett semerre… már nem tudott megállni… fékezett… szörnyű volt… hova siethetett ennyire?…

A még mindig mellettem álló nénike újra megérintette a karomat. Ragyogó kék szeméből együttérzés sugárzott. Nem adta fel, újra megkérdezett:

– Jól van?

Mit is válaszolhatnék? Nem akarok modortalan lenni, de beszélgetni sincs kedvem.

– Jól, köszönöm – felelem, cáfolva a feltehetően rajtam kiütköző valóságot.

– Ismerte talán? – kérdezett újra halkan.

Néztem, ahogy a letakart testet az autóba teszik. Eltűnt a kéz, a fekete fólia már nem ébreszt emlékeket. Több visszatérés nem lesz. Mit mondjak hát? Amit magam sem tudok? Hisz azt sem tudom miért ment el, ahogy azt sem, miért tért vissza mindig hozzám. Könny szökött a szemembe. Rosszkor találta meg a pillanatot, amikor pontos akart lenni.

– Csak a végzete voltam – nyögtem ki nehezen, aztán a kék szemek értetlenkedő pillantásától kísérve elindultam. Láttam még a kanyarban eltűnő mentőt. Nem szirénázott, nem kellett sietnie. Nem volt már honnan elkésnie. Pedig késhetett volna, hisz mindig megvártam. Mindig vártam. Ujjaim önkéntelenül V-t formáztak…

Farkas László prózája legutóbb a Szöveten:

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

© 2021–2023 | SzövetIrodalom | Minden jog fenntartva | Newsphere by AF themes.