Farkas László: Jó éjszakát!
Csosszanó léptek a tompa lámpafényben. Még most is izzik a beton. Kábultan ébredő szellőörvény porfelhőt kavar. Ebből lettem volna? Vagy ezzé válok? Hogy is van? Mindegy. Nehézkesen ülepszik, beterít. Sokat nem tud rontani az összképen. Orromba, torkomba száll. Kapar és éget, fojtogat. Mintha támadna, a magáévá akarna tenni. Nocsak, eszerint az ezzé válok az igaz. A gyep helyén sárgára tikkadt fűcsomók szomjasan pihegnek.
Inni kéne. Átérzett nyomor. Botlok a csorba szegélyen, kezem széttárva egyensúlyozok. Felnézek a szürke házfalak közt a magasba. – Oda tartok! – mondom hangosan. Szemben egy fickó. Felnéz. – Onnan zuhantál! – vágja rá. – Tényleg? – kérdezem, de már tovább megy. Ki volt ez? Ismer? Ismerem? Nem emlékszem. Már arra sem, hogy mit felejtettem el. Újra állok. Elönt a dac. Zuhantam? Dehogy! Földre szálltam. Onnan. Ide. Csak épp most nem találom a szárnyaim. Valahol letettem, s ott maradt. Akár így is lehetett volna. De merre tovább? Csenevész fácska tövében döglött vakond. Úgy látszik, odalent se jobb. Vagy csak feljönni nem kellett volna. Halálos tévedés. Odébb bezárt üzlet. Mocskos kirakat. Homályos tükörkép. Mélán bámul. Bizarr látvány. Remélem az üveg torzít. Még látszom. Vagy csak visszaverődöm. Közelebb lépek. Arcom az üvegen. Benézek. Pucér bábuk a földön. Végső pőreség. A meztelen valóság. Melyik az igazi tükörkép? Pokoli a meleg. Szkafandert húz rám a forró levegő. Nehéz így a lépés. Megrúgott sörösdoboz csattogva gurul. Iszonyú robaj a perzselő csendben. Végre megáll. Félig törött padnak ütközik. Ez jel. A jel. Pont jó lesz. Leülök. Repedt deszka tiltakozva reccsen. Nem kíván, de nincs választása. Ahogy nekem sincs. Üres a zsebem. Mindenem üres. Akkor honnan ez a nyomasztó súly? Hátradőlök. Bízom a támlában. Még bízok. Kinyújtott lábaim stabi-lan támasztanak. Már csak oldalra borulhatok. Ég a szemem. Átkozom a port. Valamit átkozni kell. Bűnbak. Sorstárs. Lassan ernyedek. Nem akarok aludni. Ébredni akarok. Tudom, megint lidérces álmok várnak. A nappalba nyúlik majd az éjszakai rettegés. Beborít végül a kábulat. Szemembe záródik a valóság. Úgy alszom el ismét, hogy nem kívánt senki jó éjszakát…
Farkas László prózája legutóbb a Szöveten: