2024.06.16.

SzövetIrodalom

A Szövet irodalmi, művészeti és közéleti magazin  legfontosabb célja, hogy teret és lehetőséget adjon íróknak, költőknek, alkotóknak: kezdőknek és ismerteknek, kívülállóknak és fő ízlésformálóknak, fiataloknak és időseknek

Kezdőlap » Farkas László: Egyirányú utca

Farkas László: Egyirányú utca

9 min read
A város legpuccosabb szállodájának nagyterme. A mennyezetről hatalmas üvegcsillárok lógtak, megannyi égőből ontva a fényt. A falakon mindenhol drapéria, aranyozott díszítések, hatalmas tükrök. A terem hátsó részét az asztalsorok foglalták el, az elején a zenekar egy aprócska pódiumon.

A lány ott ült a hosszú asztal végén, teljesen egyedül. Úgy tűnt, mintha a táncoló tömeget nézné, de a gondolatai teljesen máshol jártak. Zavarta a túl hangos zene. Rendben, hogy bál meg mulatság, de miért kell hozzá ilyen iszonyú hangzavar? Sose bírta a hangos dolgokat. Itt a másik szavát sem értené. Ha lenne másik, de nincs. Nem mintha annyira beszélgetni akart volna. Nem is értette, miért engedett a barátnője unszolásának, hogy jöjjön el velük erre a bálra. Talán azért, mert már unta a könyörgését. Valami alapítványi bál, arra sem emlékezett, hogy kié.

A város legpuccosabb szállodájának nagyterme. A mennyezetről hatalmas üvegcsillárok lógtak, megannyi égőből ontva a fényt. A falakon mindenhol drapéria, aranyozott díszítések, hatalmas tükrök. A terem hátsó részét az asztalsorok foglalták el, az elején a zenekar egy aprócska pódiumon. Az asztalokat már leszedték az elegáns felszolgálók a sokfogásos vacsora befejeztével, már csak a különböző üvegek és poharak tarkították az itt-ott ételfoltos terítőt. Körben szinte senki, mindenki táncolni ment. Nézte a túlzottan is vidám, lüktető emberseregletet. Méregdrága ruhák, hivalkodó ékszerek. A sznobizmus olvasztótégelye. Mindenki többnek akart látszani, mint ami valójában. Ő nem akart másnak tűnni. Egyáltalán, látszani sem akart. Valahol ott van a zsongásban a barátnője is a párjával, akik természetesen már az első adandó alkalommal itt hagyták egyedül. Mondjuk ez a barátnő dolog is enyhe túlzás. Összefutottak meglehetősen rendszeresen, egy kávé itt, egy süti ott, vagy egy pad a parkban. Beszélgessünk! Ez persze azt jelentette, hogy ő elmondta az apró-cseprő problémáit, a hallott pletykákat, a ki kivel mikor-t, neki csak hallgatni kellett. Néha közbeszólt, de ez a beszélgetés menetét nemigen befolyásolta. Egyszer kipróbálta: Egy pandamaci vagyok az állatkertből! – szúrta közbe a másik mondandójába, de csak egy – tényleg? – volt a válasz, és már folytatta is tovább. Beletörődött a helyzetbe, mert valamiért kedvelte. Gyerekkora óta ismerte, talán sosem vesztek még össze, bár ez inkább saját magán múlt, nem a barátnőjén. Valahogy nagyon ledegradálódott mostanára ez a barát, barátnő kifejezés. Ezt volt egyszerűbb mondani, mert mit is mondott volna helyette. Lehet, hogy maradiság, de neki egy barát nem ezt jelentette. A kölcsönös bizalom, a megértés, az őszinteség jóban és rosszban, a vigasztalás és a jó szándékú kritika, az együtt rezdülés a dolgokra. De hát hol van ilyen? Olyan, aki megértené, hogy milyen is ő valójában. Eddig még nem volt ilyen, és nem is lesz talán soha. Hátrafordult, megnézte magát az óriási tükörben. Megnézte, hogy mit is látnak mások. Jó alakú lány, hosszú barna hajjal, egyszerű, kék miniruhában. Annyi idős, mint amennyinek kinéz, harminc felett egy kicsivel. Semmi különleges. Se szép, se csúnya. Átlagos, ahogy mondanák. Mennyire gyűlöli ezt a szót. A modellből és a bányarémből számított középút, ami nem takar semmit. Nem tartotta magát átlagosnak, sőt. De mindenki az alapján ítéli meg, amit a tükör is mutat. Ő pedig nem fogja megmutatni magát. Ha valaki meg akarja látni, az úgyis meg fogja. Ha nem, hát jó ez így, ahogy eddig is jó volt. Képes volt alkalmazkodni, idomulni a látható képhez. Sok ismerőse van, talán sokan szeretik is. Tud közvetlen lenni, barátságos, megértő. Hallgatagnak ismerik, de mindenkivel megtalálja a hangot, a műveltségére sem lehet panasz. A munkahelyén tisztelik, számíthatnak rá. Ez a szép és jól működő csomagolás, amire a biztonságérzetét alapozza. Mert az kell. Talán ezért is fél bármiféle közelebbi kapcsolattól. Akkor kérdések lennének, amikre esetleg nem szeretne felelni. Nem akar megfelelni. Ezért nem akarja a szerelmet sem. Az elvakít, és elmúlik. Persze volt már szerelmes, régen, egy másik városban, felnőtt kora kezdetén. Nem végződött jól, és ennek nyomait most is hordja. Volt később reménytelenül szerelmes is olyanba, aki sohasem lehetett az övé. Bár ez is olyan hülyén hangzik. Nem megszerezni, birtokolni akarta, csak arra vágyott, hogy legyen. Létezni akart. Egy olyan mellett, aki látja is. Mert ez fontos. Látni is a másikat, nem csak nézni. Nem lett belőle semmi. Talán ezért zárkózott be ennyire, hogy ne érhesse többé csalódás. Ez az állapot most tökéletesen megfelelt, a jövővel pedig nem foglakozott. Minek is. Mindig az adott napon kell túl lenni. A szükséges egzisztenciát már felépítette magának, ennél többet nagyon nem is akart. A titkos vágy azért ott volt benne, hogy egyszer majd jön valaki, aki előtt tényleg kinyílhat, megmutathatja magát valójában, legyen az barát vagy egy társ az életében. Bár a kettő nem zárja ki egymást, sőt. Csak olyant tudott elképzelni társnak is maga mellé, aki egyben a barátja is, mert két ember között ezt tartotta a legmagasabb szintű kapcsolatnak. Túl nagy elvárások, de ebből akkor sem enged. Még mindig a tükröt nézte. Elegáns férfit látott közeledni a másik asztal felől, kezében két pohár pezsgővel. Magabiztosság áradt minden mozdulatából, ahogy széles mosollyal egyensúlyozta a poharakat.  Annyira azért nem rossz, amit mások látnak belőle. Mosolyogva megfordult, és a férfira nézett.

Reggel öt előtt kipattantak a szemei, ahogy minden nap, hétvégén is. Ez már bele volt programozva a szervezetébe. Pár pillanatig bámulta a hófehér mennyezetet, az egyszerű lámpát, aztán lassan felült és körülnézett. Kicsi, egyszerű szoba, minimalista berendezéssel. Sehol egy könyv, csak a számítógép a sarokban. Mit is akarhatna itt. Újra csak egy idegen lakás, megint egy idegen ágy. A férfi mellette hanyatt fordulva feküdt, kis mosollyal a szája sarkában, talán éppen álmodott valamit. Reggel majd büszkén ébred. A prédáját megszerző ragadozó büszkesége. Hát higgye majd ezt, ha ez boldoggá teszi. Pedig a felállás korántsem ez, de ezt nem fogja megtudni. Óvatosan felkelt, nyújtózott egyet, kicsit még visszaült az ágy szélére. Végignézett magán. Meztelen volt, de csak testileg. Ennyit sikerült a férfinak lehámozni róla. A ruháit. Nem mintha bármi más törekvés látszott volna rajta. Megkapta, amit akart. Mindenki megkapta. Felállt, elkezdte összeszedegetni a ruháit, amik az ágytól a bejárati ajtóig voltak szanaszét dobálva, a másikéval vegyesen. Az éjszakára gondolt, halványan elmosolyodott. Felöltözött, zuhanyozni ráér majd otthon is, itt nem akart zajt csapni. Kék ruháját gyűrődések tarkították. Párszor meghúzkodta, hátha simul valamennyit, aztán feladta a hiábavaló küzdelmet. Jó lesz ez így is, nem számít. Kiment a konyhába. A pulton néhány instant kávés csomag hevert szétszórva. Fogott egy tisztának tűnő bögrét, forró vizet engedett, kevert egy kávét magának. Keserű volt kicsit, de cukrot már nem akart keresni. Szorított még egyet a csapon, de az nem akarta abbahagyni a csöpögést. Nem az ő gondja. Kivett egy szál cigarettát az asztalon heverő dobozból, kinyitotta bukóra a konyhaablakot és rágyújtott. A kezében tartott fehér bögrét bámulta. Megfordította, így már látta a kissé giccses mintáját is. Két piros, összefonódó szív. Na nem, nem kell a célozgatás még egy bögrétől sem. Nem lesz itt semmiféle összefonódás. Ebben ennyi volt, semmi több. Nézte, ahogy a kifújt füst eltűnik a nyitott ablak résén át. Így száll el ez az éjszaka is. Parázslott, elégett, tovatűnt. Tetszett neki ez a párhuzam. Lassan, apró kortyokban itta a kávét. Nem azért kellett, hogy felébredjen, azzal nem volt gondja. Inkább csak megszokásból. Ahogy a cigaretta is. Révülés pár percig. Ami lehetett volna, de a mosogatóban ütemesen toccsanó vízcseppek zavarták az ellazulásban. Mint egy metronóm. Ütem az élethez. Megpróbált igazodni. Placcs! Ivott egy kortyot. Placcs! Szívott a cigarettából. Placcs! Kifújta a füstöt. Nem sokáig bírta, belezavarodott. Más, diktált ütem. Egy másik életé. Nem tudott ráhangolódni. Felállt, elnyomta a csikket az ablakpárkányon lévő hamutartóban. Tanácstalanul nézett a bögrére és a csöpögő csapra. Mossa el? Fenéket, még egyszer nem nyitja meg. Gúnyos mosollyal beletette a csészét a mosogatóba, a csap alá. A következő vízcsepp már a két szív társaságába érkezett. Apránként majd megtelik. Aztán kicsordul, a maradék kávéval kevert víz pedig összemocskolja a szíveket. Lesz majd, aki elmossa. Amúgy sem az ő feladata szíveket tisztára suvickolni. Ennyi nyomot hagy itt maga után. Maszatos szíveket. Nem mintha a szívnek bármi köze lett volna a történtekhez, legfeljebb annyiban, hogy a test része az is. Szerepe viszont semmi nem volt, az ő részéről biztosan nem. A másikból meg úgysem nézett ki annyit, hogy ilyesféle párhuzamokat vonjon. Kiment az apró fürdőszobába, kicsit megmosta az arcát. Keresett a táskájában egy hajgumit, lófarokba kötötte a haját. Nem kell most már semmiféle különleges frizura. Így érezte jól magát. Majd még otthon egy forró zuhany, egy laza ruha ehelyett a kék helyett, ami illik is hozzá, és újra minden a régi lesz. Visszament a konyhába, kicsit nézte az ablakot, végül nyitva hagyta. Nem fog ártani a másiknak sem a friss levegő. Körülnézett a szobában, nem hagyott-e ott valamit. Nem akart nyomot hagyni. Semmilyen értelemben.  Mint egy óvatos betörő. Ő viszont csak azt viszi, amit hozott is. Saját magát. A férfi hasra fordult, álmában motyogott valamit. A takaró lecsúszott róla a földre. Már majdnem mozdult, hogy felemelje és vissza betakarja, de aztán meggondolta magát. Erre nincs semmi szükség. A zárban benn volt a kulcs. Óvatosan fordította, aztán kilépett a sötét folyosóra. Halkan húzta be a fogantyúval az ajtót. Nem szerette volna, ha a férfi felébred. Aludjon csak. Álmodjon.

Kilépett a kapun az utcára. Sehol egy lélek, mindenki alszik még. Persze, vasárnap van. Mit keresne bárki is ilyenkor kint az utcán. Egyáltalán nem bánta. Este amúgy is sok volt az emberekből, a hangzavarból. Élvezte a szunnyadó várost. Felnézett az égre. Sehol egy felhő, csak a kora nyári nap kissé még bágyadt ragyogása. Messze lakott innen, de nem akart taxit hívni. Jól fog esni a séta. Mennyire más most minden, a csöndbe és mozdulatlanságba ágyazva. Most bármi nyugodtan megszemlélhető, nem zavarja a lökdösődés, a tülekedés, a telefonba ordítozás. Jól érezte magát. Keskeny kis utcákon ment, nem akart kimenni a főútra. Egy kóbor fekete kutya farkát behúzva iszkolt el előle. Az egyik kerítés oszlopán szürke macska trónolt, elérhetetlen magasságban. Mereven nézett le onnan, felkészülve egy esetleges azonnali ugrásra. Megállt, tekintetét a macskáéba fúrta. Hosszú ideig rezzenéstelenek voltak mindketten. Valamit látott az állat szemében. Valamit látni akart, ám az nem tükrözött sem félelmet, sem határozottságot. Csak ült és nézett. Figyelt. Becézni, hívogatni kezdte, de résnyire összehúzott szemen kívül más választ nem kapott. Pedig lehet, hogy sorstárs, éppen úton hazafelé. Lehet, hogy megértenék egymást. Legyintett, tovább indult. Cipőjének kopogása idegenül visszhangzott a házak között. Elért a parkhoz, aminek a túloldalán lakik. Neki vágott a kusza ösvényeknek, ezt nem akarta kikerülni. Lekapta lábáról a tűsarkút, azt úgysem ide találták ki. Amúgy sem érezte jól magát benne. Mezítláb sokkal jobb volt. Belegázolt az útszéli fűbe, élvezte a selymes szálak érintését, a lábfejét hűsítő reggeli harmatot. Itt nem volt csend, sőt inkább hangzavar, de ez jólesett. A park fáin az ébredő madarak adtak koncertet, zenei kísérettel fűszerezve az útját. Nem sietett, végül mégis a túloldalra ért. Nem húzta vissza a cipőjét, bár a koszos járdákon már korántsem volt olyan kellemes a járás, mint a fűben. Lassan ébredt a város. Az egyik ablakból a rádió időjárás jelentése szűrődött ki. Csodás nyarat ígért. Kétkedve elmosolyodott. Ugyan, mitől is lenne csodás. Az utcájához ért, mégsem ment tovább egyenesen. Szemből egyirányú utca volt, és bár sok éve itt lakik, még sosem ment be ebből az irányból se gyalog, se máshogy. Inkább került a szomszéd utcán át, hogy a megfelelő irányból érkezzen. Tudta, hogy hülyeség, és mégis. Adott volt az irány, amihez ragaszkodott. Nem azért, mert valaki ezt meghatározta, hanem mert így akarta. Úgy érezte, hogy ez az irány a számára megfelelő, hát nem engedett belőle. Ha egyszer szemből menne, ki tudja, mi történne. Biztos semmi jó. Ha irányba megy, akkor be tud olvadni. Ha szemből, akkor önkéntelenül is kitűnik, legalábbis úgy érezte. Egyszer majd talán eljön a pillanat, hogy irányt vált, mert nem érdeklik majd a következmények. Ez viszont nem most van. Addig is ez az irány jó. Hazaért. Az utcaajtót nyitva még hátrafordult. A szemközti házból maga korabeli férfi lépett ki, vidáman fütyörészve. Most költözött ide, talán két napja. Látta az ablakból, ahogy hordta be a dolgait, köztük rengeteg könyvet. Egyedül volt, akkor is jókedvűnek tűnt. Most, hogy észrevette, abbahagyta a fütyülést, és mosolyogva felé intett. Bizonytalanul visszaintett, aztán belépett az ajtón. Még látta, ahogy a másik újból fütyörészve elindul, szembe a kijelölt iránnyal…

Farkas László prózája legutóbb a Szöveten:

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

© 2021–2023 | SzövetIrodalom | Minden jog fenntartva | Newsphere by AF themes.