Földi Erzsébet: Laci (3.)

Laci emlékére

A Száva-parton

Száva parti nyaralásaink szűkebb helyszíne igazából szállás (tanya) volt, a töltés innenső oldalán, míg a folyó felőli oldaltól számítódott a hullámtér. A védett területen, a gépház körül, a gyéren elhelyezkedő szállásokon családok éltek, földet műveltek, gyümölcsöt termesztettek, állatot tenyésztettek. A téli, nyugalmas időszakot általában a faluban töltötték, ahol lakóházaik voltak.

Érdekes módon, egy-egy portán három lakóépület épült össze, egyik ház a másik végébe, együtt élt ugyanis három generáció: nagyszülők, szülők és a már házas gyerekeik. 

Voltak tanyák a hullámtérben is, az ottlakók vállalták a kockázatot, hogy árvíz idején a víz elönti vagyonkájukat.

Laci szülei szolgálati lakást birtokoltak, az épület két egyforma lakrészének egyikét. A lakáshoz előszoba, vécé, konyha, spejz, két szoba, nagy padlástér – a spejzból induló létrafeljáróval – tartozott, eleinte villany- és vízvezeték nélkül. A világítás petróleumlámpával történt, a vizet vödörrel húzták az udvari kútból.

Laciék az első lakást lakták, a másik üresen állt, később részben ezt is ők használták, itt raktározták el az ideiglenesen felhalmozott élelmiszer tartalékokat.

A házhoz három udvar tartozott. Az elsőben, a ház előtt fű, gyümölcsfák, virágoskert volt, a második inkább összekötő szerepet töltött be a hátsó udvar felé, ahol viszont gazdasági épület húzódott, istállók, ólak, raktárhelyiségek.

A ház mögött veteményes kert, a töltés ártéri oldalán pedig kukoricás terült el.

A gépház közel volt (száz-százötven méterre) s odáig gyümölcsösön kellett áthaladni: alma-, körte-, szilva-, barack-, cseresznye-, meggyfák népesítették be.

A ház mögött folyt a Vrtić kanális, ez gyűjtötte be a földekről a vadvizeket, fahíd ívelt át rajta. A hátsó udvarból rövid úton elérhettük, útravalóul mindig leszedtünk egy-két apró, édes, zöldalmát az udvar fájáról.

A legközelebbi szomszéd a gátőr volt, háza a töltés oldalában emelkedett.

Éveken át itt nyaraltunk.

A hely elérése kicsit körülményes volt. Döcögő személyvonaton utaztunk Szabadkától Vinkovciig, ahol elég hosszú várakozás után átszállás következett, majd újabb személyvonattal érkeztünk Martincire. Az úton bámészkodással és falatozással töltöttük az időt.

Amikor már gyakorlottabb utazókká váltunk és nagyobbak lettünk, térképről leolvastuk és összeállítottuk az összes közbeeső állomás névsorát: Subotica – Prigradnica(?) – Ljutovo – Tavankut – Bajmok – Aleksa Šantić – Svetozar Miletić – Sombor – Bački Bukovac – Prigrevica – Sonta – Bogojevo – Borovo – Dalj – Nuštar – Vinkovci. Majd: Vinkovci – Mirkovci – Stari Jankovci – Ilača – Tovarnik – Šid – Gib(a)rac – Bačinci – Kukujevci – Kuzmin – Martinci.

Martinci állomásépületét hatalmas platánfák árnyékolták, ügyelni kellett, nehogy eltévesszük a leszállást. A vonat itt összesen két-három percig vesztegelt, igyekezni kellett, hogy utasok és csomagok rendre elhagyják a szerelvényt. Pláne, ha mi voltunk a szóban forgó utasok!

Laciért általában Ilus tanti jött el a nyári szünidő elején, s leginkább minket is magával vitt: nagyanyámat, engem és Marikát.

Húgom nem társult minden alkalommal. Külsőleg ő volt az anyásabb kettőnk közül és vagy sehogy, vagy nagy sírások árán csatlakozott. Anyu és apu (és Marika, ha velük itthon maradt) csak később jöttek utánunk, egy időt együtt nyaralt az egész család, majd mi korábban visszatértünk Szabadkára. Lacit hátra hagytuk, hogy szüleivel kicsit hármasban örüljenek egymásnak, aztán Ilus tanti őt is idekísérte az új iskolaév kezdetére.

A dolog bejáródott és felnőtt fejjel még csodálatosabbnak tűnik, mint gyerekkorunkban.

Martinci állomásán általában Mátyás bácsi várt minket, gyakran kölcsönkért lovaskocsival. Felszedelőzködtünk és indultunk. A nyolc kilométeres út még így is hosszúnak tűnt. Késő délután volt, meleg, a ló patái nagy porfelleget vertek a földúton. A tájban mezők, erdőcskék, szántóföldek, kukorica- és napraforgótáblák váltakoztak. Fák, bokrok, villanypóznák futottak el mellettünk s ha a töltéshez értünk, túl voltunk az út felén.

Voltak esetek, amikor gyalogosan vágtunk neki a tájnak, akkor is valahogyan csak megérkeztünk, s akkor már minden szép volt.

A háznál megtörtént az elhelyezkedés: Mátyás bácsi a konyhában aludt, nagyanyám és Laci az első szobában, Ilus tanti és én, esetleg húgom, a belső szobában.

Amikor anyuék megérkeztek, Laci tábori ágyat kapott az első szobában, Ilus tanti is odaköltözött, mi pedig anyuékkal négyen osztoztunk két ágyon a hálószobában.

Emlékeim őrzik a helyiségek egészét és részleteit.

A bejáratnál leánder.

Az előszobában fehér asztal, rajta csipketerítő és különös, balerinát mintázó hamutartó. Két fehér szék. A falon két gobelin-kép, árnyképek, pár, férfi és nő.

A vécé hófehérre meszelt, nyitott ablakán függöny.

A konyhában halványzöld-vajszín konyhabútor: a szekrény vitrinjében porcelán- és üvegnemű. Az ablaknál ágy, mellette rádió. Távolabb a varrógép. A szekrény másik oldalán sparhelt, fásláda. A pohárszéken kancsó, poharak. A polcon kegytárgyak.

Középütt az asztal, négy hokedlival. Az asztalon gyönyörű viaszosvászon: vajszín alapon apró,

halványrózsaszín és sárga rózsák, pasztellzöld levelekkel. Az abroszt az asztallap négy oldalán Mátyás bácsi lécekkel elszegte, így nem csúszkálhatott, nem töredezett.

A spejzben élelmiszerek, jobbra a széles padlásfeljáró, mögötte hatalmas, szellős padlástér.

A külső szobában fehér bútor: szekrény, ágy, éjjeliszekrény lámpával, asztal, székek, a padlón rongyszőnyegek, kályha, fásláda, hármas ikerablakon függönyt lengetett a szél, kívül szúnyogháló védett a betolakodók ellen.

A belső szobában hálószobabútor: két szekrény, dupla ágy, éjjeliszekrények, állótükör, rajta gyönyörű, porcelán rokokó baba, férfialak. Az ágyon rózsaszín alapon csipke ágyterítő, a díszpárna fehértől rózsaszínen, ciklámenen át feketéig váltakozó szivárvány, az ágy közepén nagy alvósbaba.

Itt is kályha, rongyszőnyegek, hármas ikerablakok. A falon nagyméretű szentkép: Jézus az Olajfák hegyén. Kicsit lejjebb kinagyított esküvőképeken Laci szülei, teljes- és mellkép változatban.

Az egész vonalon rend és tisztaság, nagynénim keze munkája.

Hiszen a hátsó udvarban az istállónak szánt helyiséget úgy alakította konyhává, hogy ott minden eszköz megtalálta a helyét, a felső konyha nyáron őrizhette étkező, még inkább társalgó jellegét.

Feljebb, Mátyás bácsi műhelyrészlegében ugyanilyen példás rend uralkodott, hiszen a világlátott mestert is a rend és precizitás jellemezte. Ezermester volt, aki itt a gépház tisztán- és karbantartásán kívül sokat barkácsolt és mindent megtett, hogy a vendégek – főként a gyerekek – jól érezzék magukat.

Nagy, X-lábú asztalt ácsolt, két hosszú paddal, hogy az udvarban, az almafa alatt lehessen étkezni. A hátsó udvar tárháza volt a játékeszközöknek: az eperfán hinta, alatta kuglipálya, gólyalábak három méretben, vízisí és a megvásárolt csónak mindannyiunk örömét szolgálták.

Ellátásunk miatt hetente többször bejárt biciklin a faluba, hiszen a sok éhes szájnak csak kenyérből is sok kellett, de hozott bármit, amire szükség volt.

Ilus tanti veteményese rengeteg zöldfélét kiadott, a gyümölcsfákon megtermett a gyümölcs, főztek lekvárt, kompótot. Házi állatokat is tartottak, ezek biztosították a húsfélét: csirkék, kacsák, libák, pulykák, disznók. Gondozásukban irinyót mi is részt vettünk, amíg ott nyaraltunk. Őriztünk disznókat, libákat, láttuk tömésüket, fosztásukat, a csirkéket kukoricával kényeztettük.

A kacsák és a pulykák ellátásában nagyanyámé volt a főszerep. Tömérdek mennyiségű marharépalevelet vágott csíkokra a kacsáknak, kesztyűben szedte és aprította a csalánt a pulykáknak, hogy mindezt darával és vízzel elkeverve, jóllakassa őket.

A csirkék napközben legeltek, a kacsák, libák levonultak a vízre vadászni, a disznók a reggeli és esti moslékoláson kívül jóllaktak a gyümölcsösökben, tisztásokon, vagy a búzatarlón.

A legkisebb szívesen járt tilosban, ilyenkor röhögő pofával nézett vissza őrzőire.

A gátőréknél láthattunk lovat, tehenet, bocit. Három kutyájuk volt: a legöregebb fehér Donka, a középső fekete, fehér nyakkendős Dečko és a legfiatalabb rőtbarna Ribica. Dečkót szerettük legjobban, különösen anyuhoz ragaszkodott, még a fürdésre is elkísért minket. Egy alkalommal, amikor anyu csónakon bemerészkedett velünk jó messzire a folyón és sodrásba kerültünk, a kutya a parton szűkölve szaladgált föl-alá, s csak akkor nyugodott meg, amikor partot értünk.

Az ebek jó célt szolgáltak, mert olykor rókák dézsmálták a csirkeállományt és magasan köröző sasok is lesték a prédát, a lecsapásra alkalmas pillanatot.

Egyszer hihetetlen pillanatoknak voltunk szemtanúi. A köröző sas tyúkanyót szemelte ki magának, aki kiscsibéket vezetett. Hiába próbáltuk elűzni „ajhaj” kiáltásokkal, a madár lecsapott. A kotlós furcsa hangot hallatott, aztán a kutyák is besegítettek, a sas felröppent a levegőbe. A tyúk sértetlenül állt a vártán, ám csibéi közül egyet sem láttunk. Hiszen mindet nem tudta elvinni a ragadozó, akkor meg hova tűntek?

A veszély elmúltával a kotlós újra hallatta az érdekes hangot s a kiscsibék erre a jelre sorban előbújtak a bokrok, lombok, fűcsomók rejtekéből s hiánytalanul megvoltak egy szálig.

A baromfiudvar lakói közül egyeseknek személyes neveik voltak. A legöregebb tyúk Feketeanyó volt, a legkisebb kacsa Kisszaros.

Az egyik gyönyörű, vörös tollú, sanzsán farkú kakas olyan veszélyes volt, hogy a középső udvarba zárták, s ha azon által kellett közlekednünk, két seprővel a kezünkben tettük, egyiket felé dobva időt nyertünk, s ha mégis támadásba lendült, a másikkal védekeztünk.

A gúnárok támadó sziszegése sem volt kellemes, menekültünk elölük.

A pulykakakasok nem voltak közveszélyesek, a maguk büszkeségére terjesztgették farktollaikat. Inkább a bébipulykákkal kellett törődni, mert számukra a reggeli harmat volt veszélyes, tilos volt őket kora reggel kiengedni.

A sok nyár, amit itt töltöttünk, mindig hasonló volt, mégis mindig más. A köztes élmények sorát máris érintettem, de az igazi napirendünk hátra van, ami ismétlődött ugyan, de soha nem volt unalmas.

Reggelente derült ég kandikált be az ablakon és szórta sugarait a nap.

Volt idő, amikor hármasban Lacival, mi mentünk el a két kilométerre levő Ekonomijára tejért. Harmatos fűben róttuk az utat, mezei virágszőnyeg borította a töltés oldalát. A töltésen nemigen volt forgalom, elvétve gyalogosok, kerékpárosok haladtak el, lovaskocsi csak hébe-hóba. (Nekik igazából tilos volt a fenti közlekedés.)

Csak Laci ment át a pontonhidacskán, hogy megtöltesse a tejeskannát, Marika és én féltünk rálépni az ingatag, keskeny pallóra. Míg Lacit vártuk, a szimpatikus Živadin traktorista próbált velünk szóba elegyedni, ám csekélyke szerb-tudásunk korlátozott bennünket.

Miután hazaértünk, következett a reggeli.

Alumínium lapkorongok helyettesítették a tányérokat. Eddigre Mátyás bácsi mindenki számára fölszeletelte a finomságokat: szalonna, sonka, kolbász, sajt volt a kínálat, jókora karéj cipóval.

A paradicsom, paprika, hagyma a kertből került az asztalra és a frissen szedett, zsenge zöldfélének felejthetetlen íze, zamata volt. A vajat vízzel telt edénykében adták asztalra, így nem olvadt meg, mégis kenhető volt. Olykor házi túróból készült kőrözött, friss tojásrántotta képviselte a változatosságot. A villásreggelihez nagy bögre tejeskávé járt, csak azt nem szerettem, ha tejföl úszkált a tetején. A reggeli kényelmes falatozás volt, hiszen a falatokra vágott ennivalót épp csak bekebelezni kellett.

„Enni köll, a gazdát meg szidni köll” – ez volt Mátyás bácsi kedvenc szállóigéje

.

A délelőtt szabad volt számunkra, hiszen Ilus tanti, anyu és nagyanyám leszedték az asztalt, elmosogattak, majd közösen hozzáláttak az ebéd elkészítéséhez.

Első évben reggeli után pedánsan iskoláztam, írtam, olvastam, számoltam, rajzoltam.

A későbbi években inkább úszóleckéink voltak. Nagy, üres alumínium hengerdobozokat vittünk le a folyóhoz, fülükbe kapaszkodva gyakoroltuk a lábmunkát, később az „úszókat” elengedve „kutya-úszást” tanultunk, majd már próbálkoztunk stílusokkal is: mell, hát, férfi…

A délelőttökön bejártuk a környéket, megcsodáltuk a gépház felszerelését és tisztaságát. Ilyenkor nem látszott, hogy árvizek idején a gépek hatalmasan dolgoznak, nyomják át a vadvizeket a Szávába. A zsilipek nyugalmas időkben zárva voltak, s a vízmércén naponta leolvastuk a Vrtić vízállását, ami néhány fokkal eltért a Száváétól.

Annak idején külföldi delegációk is csodájára jártak a gépháznak és rendeltetésének, így például jártak ott Hollandiából. Gyerekként elképzeltük, hogy a holland királynő is tagja lesz a magas rangú küldöttségnek. Laci elmésen megjegyezte: – Majd jön a kormánypálcájával…

Később a magasfeszültségű áram távvezetékrendszerét rakták le széles e vidéken. A munkálatokat és a munkásokat mérnökök irányították. Kovács úr magyarországi, Halász úr újvidéki származású volt. Ilus tanti elvállalta ebédeltetésüket, így aztán még nagyobb főzésekre került sor. Időnként – amíg ebédeltek – előfordultunk a közelben, néhány mondat erejéig szívesen viccelődtek velünk.

Délelőttönként olykor a veteményes kertben tettünk-vettünk. Bár pár lépésre volt a háztól, Laci régi óvodás táskájába uzsonnát csomagoltunk: szalonnát, kenyeret. Munka közben szünetet tartottunk és – kés híján – mindezt harapva fogyasztottuk, de ennek ellenére nagyon jól esett!

Apró munkáink voltak: gyomlálás, esetleg kapálás, borsószedés.

Nagyanyámék is dolgoztak a kertben, anyu kukoricát is kapált a töltés túloldalán és enyhe napszúrást kapott.

A kert…   

Nagynénim varrónő létére, csak szakkönyvek alapján úgy kitanulta a veteményezés fortélyait és olyan gyönyörűen művelte, hogy a környék- és falubeliek csodájára jártak. Az ágyások vonalzóval meghúzva se lehettek volna szabályosabb alakzatok, s a kisebb nagyobb parcellákon minden termett: sárgarépa, zöldség, uborka, tök, krumpli, vörös- és fokhagyma, káposzta, kelkáposzta, paradicsom, paprika, borsó, zöldbab, karfiol, karalábé… Még mák is!

Imádtam a mákszüretet: levágtuk a koronás gubókat, a háznál kinyitottuk őket, a máktartalmat edénybe gyűjtöttük. Végül az összes mák fehér abroszra került, amit időnként átkeverve szárítottak.

A babszüret sem volt rossz, de ezt inkább a felnőttek végezték, ugyanis a babot a száraz babhüvelyből kiverni, megtisztítani a léhától, gyűjtögetni, tisztára fújkálni nem volt olyan érdekes, mint a mák esetében.

Ilus tanti tarhonyát is készített, a tészta szárítása is abroszon történt és ugyanolyan varázslatosan tiszta volt, akár a mák esetében.

Egyébként ezekből a termésekből mi is kaptunk télire.

A pusztában – nagynénim gyakran használta lakhelyük megjelölésére ezt a kifejezést – valóban mindent a ház körül kellett beteremteni. Ha kellett, szappant főzött, helyt állt disznóöléskor, túrót, sajtot készített, a nagymosás, vasalás, takarítás, napi főzés, mosogatás, téli eltevés magától értődő munkái voltak.

Igazi szakmáját nem gyakorolhatta, legfőbb ősztől tavaszig varrt másoknak vagy magának, amikor a kertben már –, vagy még nem volt munka.

Ilus tanti – bár szakácskönyvből tanulta – jól főzött. Ízletes ételeket kaptunk ebédre levesek, tészták, palacsinta, főzelékek, húsok – paprikás, rántott, natúr vagy egyéb – formájában.

Sütemények készítése közben szerettem nézni, ahogy vörösbarna konyhamérlegén mindent precízen kimér és olyan szépen, tisztán dolgozik, ahogyan mindennel.

Július 25-re kötelezően tortát sütött, ez volt Marika szülinapja.

Minden ebéd a nagy almafa árnyékában történt, nem mindig követte rögtön mosogatás, mert Mátyás bácsi – aki étkezések után elfogyasztott egy tálka gondosan megtisztított gyümölcsöt – indulást vezényelt, fürödni, napozni siettetett.

Fogtuk a szatyrokat a fürdőholmival és gyalogoltunk úgy háromszáz métert a Száva-partig. Sűrű fák s bokrok vonulata mögött folyt a folyó. A lejárónál rögtön lestük a partszegélyt: apadt vagy áradt a víz?

A csillogó víz jobbról balra sodródott előttünk, Bosut felől a Sárgapart felé. Itt néha asszonyok mosták, sulykolták a ruhát, máskor állatokat itattak, fürdőztettek. Hajók haladtak el hosszú uszályokat vontatva, a parti őrség hajócskái tűntek fel és tűntek el pillanatok alatt, gördültek elénk lusta vagy tarajos hullámok.

A meder ezen a részen kavicsos volt, és egyenlőtlen, dimbes-dombos. Apadáskor sóder-dombok emelkedtek ki, a mélyedésekben visszamaradt vizet és kagylókat kiszárította a nap.

Simább részt kerestünk a napozáshoz, aztán be a vízbe!

Az idő naplementéig lubickolással telt, de gyűjtöttünk szép színű és formájú kavicsokat, a laposakat megtanultuk ugratni a víz felszínén, kipróbáltuk a visszhangot. „Tanigalento!”, kiáltotta apám s a partok visszaválaszoltak. Vajon milyen varázsigét takart ez a szó?

Amikor már csónak is volt, csónakázgattunk, nagyanyámon kívül mindenki próbálkozott evezéssel.

Nagyanyám féltett minket, talán nem ok nélkül. A csalós meder okozhatott meglepetést: a derékig érő víz egy lépés után olykor már ellepett.

Laci jó úszó volt és dühös a korlátozásért. Lefeküdt a sekélyesbe, úszást imitált és dünnyögött:

– Így jó?

Miután majd mi is megtanultunk úszkálni, szabadabban kezeltük a folyót és bátrabban játszottunk halacskázást, vagy labdáztunk. Naplementekor szépséges szórakozás volt a tenyerünkkel víz-

gyöngyöket csapni a víz felszínére és csodálni, amint gyémántként, szivárványosan ragyognak.

A hazafelé úton fáradtak voltunk, a víz és a nap „kihúzott” bennünket. Láttunk kis, ártalmatlan siklót iszkolni az út porában, szépséges fehér, kék és tarka pillangókat kergetőzni, szedtünk mirtuszt és illatos, sárga repcét, megdézsmáltuk a vadon termő szederbokrok termését, gyűjtöttünk csokorra való elszóródott kalászt a tarlókon.

Fürdés után barangolni mentünk. Szép séták voltak a környéken, az este kapujában. Beszélgettünk, okoskodtunk, hülyéskedtünk, hahotáztunk.

Az esti vacsora a reggelihez volt hasonló, esetleg ebédmaradék is kiegészítette.

Mátyás bácsi felolvasott a Szentek életéből, utána még a ház előtt elnéztük a csillagos eget, füstölgő bambuszokkal védekezve a szúnyogok támadásai ellen.

A vasárnap délutánok igazi ünnepek voltak, ünneplőbe öltöztünk, templom híján Ilus tanti olvasta fel a szentmise szövegét, imakönyvből. A pusztában így adtuk meg a vasárnap tiszteletét.

Olykor látogatóba is elmentünk. Az ottani ismerősök köre szűk volt: Ranko bácsi, a juhász közvetlenül a Száva-parton, Neco a Vrtić túloldalán, Milena a gépházon túl, Cvika a hullámtérben.

Cvikánál jártunk. Sárból tapasztott kunyhója a pici ablakokkal egy Paradicsom-kert-szerű őserdő ölelésében volt található. Lián-indák tömkelegén vágtuk át magunkat, amíg a küszöbéhez értünk.

Mesés egyszerűségben tengette itt életét, nyugalom áradt a házból, a kertből, az egész környezetből. A növények lehetetlen társításban, mégis békésen megfértek egymás mellett, növekedtek, termést hoztak: zöldbab mellett földieper, spenót és naspolya, füge és mogyoró.

Palacsintával kínált minket, anyu a nevünkben is mentegetőzött, így csak Laci fogadta el a kínálatot, de meg is bánta: a palacsinták olyanok voltak, mint a furkósbot.

Apu szórakozásból két gyönyörű sárkányt készített, egy hatszögletűt kék, egy csillagsárkányt drapp zsírpapír borítással. Bambuszt válogattak, ragasztót gyártottak, zsineget gombolyítottak hozzá s az anyagokból megszülettek a csodák.

A csillagsárkány röpte nem sikerült, lebukott, ám a hatszögletű magasra emelkedett, ringatózott az égbolton. A környék lakói összefutottak, mert nem láttak még ilyesmit, félelmükben talán mesebeli szörnynek képzelték a jelenséget. Aztán megnyugodva tapasztalták: csak játék.

Olykor nehéz helyzet is adódott.

Laci a paralízis elleni védőoltás során megbetegedett, belázasodott. Apu ment be a faluba az orvoshoz a helyzetjelentéssel, majd a kapott információkkal és gyógyszerrel tért vissza. A beteg

állapota gyorsan feljavult.

Nekem egyik papucsom a Vrtić hídról beesett a vízbe. Egetverő sírásomra Ilus tanti és nagyanyám fejvesztve futottak hozzánk: mi történt? Kiderült, hogy semmi.

Ám voltam én is komoly beteg, ha csak rövid időre is. Anyuék nem érkeztek meg az ígért idő-pontban s a csalódástól belázasodva feküdtem egész éjjel, mint egy darab fa. Másnap reggel megérkeztek és attól a pillanattól már kutya bajom sem volt.

Marika a Száva-parton kapott levegőváltozást szamárköhögés után, apu pedig itt esett át –viszonylag későn – ezen a gyermekbetegségen.

Ha anyuék már ott voltak, néha idétlen szórakozásokban is részt vettünk.

Az első szoba éjjelilámpája rázott. Laci kitalálta, hogy egymás mellett ülve, egymás kezét fogva csak az első és utolsó teszi le a lábát a földre, az utolsó kis áramütésben részesül.

Laci műszaki beállítottsága és ismeretei biztosan kizárták nagyobb veszély lehetőségét, ám Ilus tanti mégis kiosztott anyunak: – Ha nekik nincs elég eszük, legalább neked legyen…

Laci egyébként egyszer a régmúltban azzal félemlített meg bennünket, hogy a városban közlekedő villamos elhaladta után nem szabad a sínre lépni, mert rövid időre magasfeszültségű áram marad benne, ami agyoncsap. Jó átverés volt, mert felnőtt korunkig tartottuk magunkat a tilalomhoz, mígnem Marika elhatározta, hogy végére jár a dolognak. Próbáltam visszafogni, mert féltettem, de eredménytelenül. Nos, rálépett a sínre és nem történt semmi. Ráléptem én is, semmi. Emlegettük Lacit, de megbocsátottuk a tréfát.

Tőle hallottuk azt is: a vashíd egy csöpp víztől is leszakad, ha a csöppek meghatározott ritmusban, a rezonancia szabályainak megfelelően követik egymást.

A nyaralás idején a spejzben tasakos porból és vízből üdítőt gyártott. Kevergetés közben hozzáértéssel megjegyezte: – Hogy dolgoznak a molekulák!

Volt részünk tőle származó szép meglepetésekben is: ottani lányismerőse szalmából gyűrűt, láncot font, amit nekem ajándékozott.

Húsz éves életem legjobb fotóit Laci készítette rólam: egyik a „Sellő”, kétrészes fürdőruhában, másik a „Siskás Mona Lisa”, mosolygó fruska, dáliák között.

Nagyobbak voltunk már, imádtam szépen lebarnulni s ez a dolog csak délutáni fürdőzéssel nem volt elérhető. Laci bevezette a reggeli utáni strandra vonulást, ami délután öt-hat óráig tartott. Elemózsiát vittünk magunkkal, így kibírtuk estebédig.

Csónakon fölevezett víznek szembe egy csodálatos homokstrandra, amit nemrég fedeztünk fel a folyó jobb partján. A sok kilométeres túra neki evezést jelentett, izomerősítést, nekünk meg gondtalan napozást a csónak orrán vagy tatján.

Strandolás közben mindig kitakarítottam, lemostam a csónakot, összerendeztem a holminkat.

– Na, ez már megint rakodik! – viccelődött.

Hazafelé engedte, hogy én is evezzek, víz mentében is erőt adtam a munkába és a partot figyelve láttam: szépen haladunk!

– Noná, visz a folyó – lőtte le megelégedettségemet.

Este, amikor mosdás után a tükörbe pillantva lemértem aznapi barnulásom eredményét, megszólalt a hátam mögött:

– Nemsokára csak egy széndarab lesz Böbe arca helyén…

Gimis lehettem, már volt Sutyi, írtam neki a leveleket és vártam a választ. Persze, több nap hiába. Aztán Laci egy reggel apjával korán megjárta a falut, sarkig nyitott a szobába, ahol Marikával még szenderegtünk és teli torokból értesített: – Böbe! Leveled van!

Egy alkalommal Ilus tanti és Mátyás bácsi Pestre utaztak, ránk bízva a „birtokot”. Főznivaló akadt a ház körül, de találékony anyám módját ejtette, hogy újítson és bővítse a főzési lehetőségeket.

A part mellett halászok vonultak bárkán, megszólította őket, aztán vásárolt is a friss fogásból. Halászlét, sült halat készített, ami a friss halból kiválóan sikerült. (Halász eszköz: puttyogó!)

Néha délelőtt a Vrtićen fürödtünk, délután a Száván.

Egy alkalommal a Vrtić megtelt a Száváról érkező halakkal, a helybeliek szinte kézzel foghattak irdatlan mennyiséget. Laciéknál is vödörszám állt a hal, nagyanyámék nem győzték tisztítani.

Ekkor is remek ebédet készítettek, halászlét, sülthalat, ehettük rogyásig.

A fogásban csík-hal is előfordult, aminek finom, szálkátlan húsát mégis csak Laci és Mátyás bácsi kóstolgatták. Anyut a hal furcsa hang-neszei zavarták, nem kért belőle.

Folytatjuk

Földi Erzsébet prózájának előző része a Szöveten:

Földi Erzsébet: Laci (2.)