Földi Erzsébet: Laci (2.)

Laci emlékére

Az ebédek iskola előtt vagy után következtek, mindannyian ettünk, kivéve aput, aki két óráig dolgozott és fél háromra ért haza. Télen a külső szobában, nyáron a kiskonyhában ebédeltünk, de vacsorakor már együtt ültünk asztalhoz, az egész család.

Az asztal körül mindenkinek megvolt a helye: az ajtónak háttal, a szintén legendás fehér fotelbe állított suszterszéken ült Marika, vele szemben, az asztalfőn apu. Az asztal bal oldalán, Marika mellett nagyanyám, ő és apu között Laci. Az asztal jobb oldalán Marika mellett anyu, ő és apu között jómagam. Nyáron a kiskonyhában szűkös volt a hely, így a felnőttek az asztal körül foglaltak helyet, mi, gyerekek pedig a hokedlit ültük körbe, Aco bácsi székein és a suszterszéken.

A felejthetetlen vasárnapi ebédeket így költöttük el. Korábban ettük marha-, majd később birkahúsból a „tiszta” húslevest, sok finom házimetélttel, nyáron a zöldborsós- vagy csiperkegombás csirkeaprólék levest, szószt főtthússal, paprikást tésztával, rántott húst, töltött csirkét, borjúszegyet, sült krumplival, salátával. Délután kalács járta: fonott, bukta, keltkalács, meggyes- vagy almás lepény vagy pite, kuglóf, télen hideg- vagy meleghájas, krémes, farsangkor fánk, csörge, olykor rétesek.

A rétestésztát házilag készítették, „pihentetett lisztből”, hogy jól lehessen nyújtani. A nyújtás fehér abrosszal letakart asztalon történt. Leheletesen vékony tésztát kaptak, a széleket – körbejárva az asztalt – lefejtették és a kézfejükre tekerték, ebből a leválasztott részből összegyúrva majd nyújtva új lap készült. A finom, vékony lapokat „lebezgették”, hogy mielőbb száradjanak, tölteni, sütni lehessen őket. A megszikkadt réteslapokat olvasztott zsírral locsolták, cukros mákkal, dióval, túróval, kifacsart, reszelt almával, magozott meggyel töltötték. A hosszú tekercseket tepsire szabták, tetejét megkenték tejföllel, hogy szép pirosra sülve, szeletelve, porcukorral meghintve asztalra kerüljenek. A karácsonyok elmaradhatatlan süteménye volt a diós- és mákos rétes, a gurábli, a diós stangli, esetleg zserbó.

A réteskészítés rituáléja közben mindig ott szaladgáltunk az asztal körül, mi is „lebezgettünk”, anyuék pedig eltereltek bennünket, nehogy kiszakadjon a szépséges tészta.

Karácsonykor és húsvétkor anyu tortát is sütött, dióst, vagy mogyoróst, csoki- vagy kávékrémmel. Ezek a finom sütemények mindig odahaza készültek, a „lerniben”.

Ha a kalács péknél sült, mi hárman mentünk érte a sütési idő befejezése táján, a környékünkön nagyrabecsült Pék Pistához.

Nyáron, ha Irénke tanti kapcsán ebédvendégeink voltak, a felnőtteknek a külső szobában terítettek, mi, gyerekek pedig a kiskonyhában étkeztünk.

Jól bevált gyerekszokás szerint néha ok nélkül ránk jött a nevetés és a nevetőgörcstől abba kellett hagynunk a kanalazást.

Két esetre emlékezem. Egyszer bableves volt előttünk, ebédkor, máskor délutáni „nasikor” meggykompót fonottkaláccsal. Mindkét esetben velem történt meg, hogy a nevetéstől fuldokolva az orromat is elárasztotta a leves és a kompót…

Egyébként, nevetéskor egyes egyedül nekem mozogtak az orrcimpáim, ezt a jelenséget anyutól örököltem. Ha Laci látta, máris idézte anyu réges-régi tankönyvéből a lóról szóló értekezés egy sarkalatos mondatát: – Orrlyukai tágasak és nedvesek…

És ilyenkor mit tehet az ember? Tovább röhög…

Egyformán részesültünk a jó vagy kevésbé jó falatokból, délutáni sétákon az anyu-vette „nasiból” – törmelék csoki, nápolyi – Laci különösen szerette az édességet, süteményt.

Együtt örültünk az ünnepeknek, megcsodáltuk a karácsonyfát, róttuk az utat húsvétkor a Kálváriára.

Nagyanyámmal olykor kimentünk az ócskapiacra, barangoltunk árusok és áru között, s ha nem kísértük ki a piacig, kötelezően vártunk rá a Rudics villamosmegállóban, hogy csomagjaival hazasegítsük. Ilyenkor mindegyikünknek kijárt egy-egy fagyi a Rudics utcában, Mariska néni cukrászboltjában, még akkor is, ha nem volt eredményes a piacozás. Laci, a már akkor logikusan és reálisan gondolkodó unoka meg is jegyezte: – Nagymama ráfizetésre dolgozik…

Ehhez hasonló, viccesen is komoly, egyéb megnyilatkozásai is voltak. Egyszer, amikor valami csínyért nagyanyám a lakásban papuccsal üldözőbe vette és körbe-körbe futkároztak, a nem kevésbé eszes Rozika egyszer csak megállt, bevárta kliensét és szembefordult vele.

– Nagymama taktikát változtatott – szögezte le Laci bölcs meglátását.

Mint fiút, fiús játékok érdekelték, elsősorban műszakiak. Társasjátékai között szerepelt lóverseny, de különösen a Konstruktor nevű ajándéknak örült, mert elemeiből a maga fantáziája alapján alkothatott. Azért persze, párna-háborúztunk is, ilyenkor anyám vagy nagyanyám voltak az igazi győztesek, akik helyre tették a társaságot.

Még nem ismerhettük a Pál-utcai fiúkat, mégis, szerintem Laci indítványára, megalakítottuk kis érdekközösségünket, a Gyermektanácsot. Lehetséges, hogy az iskolában működő Szülők Tanácsa volt a minta, aminek anyu tagja volt és a szülői értekezleteken kívül – nálam vagy Lacinál – ezekre a gyűlésekre is eljárt.

Nos, a Gyermektanács háromtagú volt:

Elnök – Pálinkás László (mint rangidős és férfiú)

Titkár – Barbulovics Erzsike (mert már akkor szerettem firkálni)

Pénztáros – Barbulovics Marika (fiatalka ugyan, de leginkább üres kassza kezelője)

A dolog működött.  

Nagy komolyan gyűléseztünk. Időszerű témáink általában a közelgő ünnepek voltak, amikre kis programot készítettünk és ajándékozást is előláttunk. A programokban egy-egy műsorszámot külön-külön előadtunk, aztán valamit közösen is bemutattunk. Az ajándékunk általában rumos csokirudacska volt, amit a sarki vegyeskereskedésben szereztünk be. Dinárkáinkból csak erre futotta. A korabeli szűkös anyagi helyzet miatt külön zsebpénzünk nem volt, a csoki árát is anyuék adták össze.

A bemutató végén a csokirudat annyi felé osztottuk, ahány jelenlevő volt, talán egy falatnyi ha jutott mindegyikünknek. Egy farsangkor, amikor Ilus tanti éppen hazalátogatott, hét felé vágtuk a kis csemegét. Ezen az emlékezetes farsangi bemutatón félálarcokat készítettünk rajzpapírból, hogy álarcosbál jellege legyen a műsornak.

A sarki boltot egyébként az üzletvezető után Mezei-boltnak hívtuk és számos élményünk volt a helyiségben. Mindkét oldalán pultok húzódtak, a bejárattól balra, elöl volt a pénztár.

Mezei bácsin kívül kiszolgálók is dolgoztak az üzletben, mérlegen mérték a kért dolgokat: lisztet, sót, cukrot, bonbonokat, (pl. selyemcukrot, krumplicukrot!). Lehetett itt rágógumit is kapni, bennük korabeli híres külföldi filmsztárok képeivel: Ava Gardner, Sophia Loren, Gina Lollobrigida, Susan Hayworth, Brigitte Bardot…

Mezei bácsi jó kereskedő volt, előzékeny, szolgálatkész, gyors. Emlékszem, amikor fejből  számolása eredményeként odaszólt a pénztárba, ahol gyakran Mezei néni dolgozott: – Kasa, devet, három!

Sokszor emlegettük ezt a mondatát és valahányszor kitört belőlünk a nevetés.

Laci nálunk léte számunkra rögtön természetes volt, ám számára azért biztosan adódtak pillanatok, amikor hiányoztak a szülei és a valamikori családi kör.

Egy alkalommal megjegyezte: – Rozálka! Kár, hogy nincs három oldalad. Akkor én is melléd ülhetnék.

Marika és én általában anyu jobb és bal oldalán ültünk, ha délutáni beszélgetés vagy mese volt műsoron. Ettől kezdve felváltva átadtuk a helyünket Lacinak, részesüljön ő is Rozálka egyik oldalából, ha már édesanyja távol van.

Laci nálunk tartózkodásáért szülei fizettek anyuéknak, de Ilus tanti bőséges ráadással is szolgált, mert valahányszor látogatóba jött, mindig besegített gyönyörű varrásával. Munkái visszáját színeként lehetett volna használni, olyan tisztán, precízen dolgozott.

Ezen felül, Lacival való közös éveinkhez – meg még később is – olyan nyári szünidők társultak, amelyek egy része továbbra is közös, teljes családos, Száva-menti, nagyszerű nyaralás volt.

Folytatjuk

Földi Erzsébet prózájának előző része a Szöveten:

Földi Erzsébet: Laci (1.)