Karácsony Tünde: A lottó ötös

Valami sokkal hatékonyabb módszer kell, valami gyors bevételi forrásra van szüksége. Minden lehetőséget fontolóra vett:  még a bankrablás is átfutott az agyán, de azt azonnal elhessegette. Amilyen kétbalkezes, még megbotlik a nagy zsák pénzben, abban a percben lefogják és ülhet a dutyiban élete végéig. A szélhámosság sem az ő műfaja, így ez is kizárva. Tehát, marad a lottó. Valamikor olvasott egy cikket arról, hogy ha azt akarod, hogy gazdag legyél, már előre úgy is kell viselkedned, így összezavarod az Univerzumot és a pénz áramolni kezd feléd. Mivel már rég nem olvasott semmit, arra sem emlékezett tisztán, hogyan is szólt az instrukció. Egy szó, mint száz, kikelt az ágyból, ceruzát ragadott és felírta rá az aznapi “nyertes” lottószámokat. Gyors zuhany és felvette a legjobb farmerét, egy aránylag új inget és az új teniszcipőjét, amit nemrég vett a kínaiban. A tükörben megigazította a kissé elnőtt haját és mint egy győztes, úgy lépett ki az ajtón. Máris a zsebében érezte az ötös lottón nyert főnyereményt. Egy hirtelen támadt ötletnek köszönhetően elhatározta, hogy még csak ma utoljára olyan dolgokat tesz, amiket (szerinte) az ember gazdagon nem tenne.

Már a lépcsőházban magára öltötte legszebb mosolyát, és így indult neki a nagy napnak. Az úton a lottózó felé mindenkire rámosolygott, (az elején hülyén érezte magát), de amikor észrevette, hogy némelyik ember visszamosolyog, folytatta. Elhaladt mellette egy kiránduló busz, annak is integetett, a gyerekek vissza intettek. Így jutott el a lottózóig. Mosolyogva lépett be, illedelmesen köszönt, még csevegett is egy keveset az eladó lánnyal, leadta a „nyertes” számkombinációt és boldogan folytatta útját a telep felé.

Belépve, mosolyogva üdvözölte munkásait. Az emberek gyanúsan néztek rá, ugyanis ilyen már elég rég nem fordult elő. Amint belépett az autószerelő műhely irodának titulált bádogkuckójába, észrevette, hogy kioldódott a cipőfűzője. Eszébe jutott megint a reggeli fogadalma és azt is olyan ünnepélyes mozdulatokkal kötötte be, mintha ez lenne az utolsó nap, amikor beköti a saját cipőjét. Ekkor észrevett a földön egy papírfecnit, ami még tegnapról maradt ott, mosolyogva azt is felvette, bedobta a kukába A sok hajladozástól megjelent a homlokán egy pár izzadságcsepp, eldöntötte, hogy ma még letörli, de holnaptól már erre is lesz embere. Ezen aztán olyan jót nevetett, hogy amikor benyitott az egyik lakatos, még akkor is törölgette a szemeit. Az meg úgy meglepődött a látottakon, hogy majdnem visszahúzta magára az ajtót.

A műhelyben alig volt munka. Tegnapról maradt még két kocsi, azokat délig befejezték, azután az emberek kitakarítottak és kettőkor elküldte haza. Ő még szöszmötölt egy ideig, de a papírmunkához semmi kedve nem volt. Különben is, holnaptól erre is lesz embere.

Minden gondolata az esti húzás körül forgott, így aztán korán bezárta a műhelyt.

A délelőtt folyamán volt egy nyári zápor, hazafelé menet gondosan kikerülte az összes pocsolyát, (még utoljára), a lépcsőházban leporolta gondosan a nadrágja szárát (még egyszer utoljára) és úgy lépett be a kopott albérletébe, mint akinek már semmi köze nincs az ott felgyülemlett kacatokhoz.

Nehezen jött el az este. A percek csak úgy vánszorogtak. Az asztalkára odakészített olcsó sör már felmelegedett, a mirelit pizza is kihűlt, de mivelhogy ez volt az utolsó nap, amikor ilyesmi előfordulhatott, így nem zavarta.

Végre elkezdődött a húzás. Csörögtek az üveggolyók a kosárban, csak úgy tolongtak a nyílás felé. Amint kiesett az első golyó, azonnal kiderült, hogy ebből ma nem lesz telitalálat. A másodiknál még tartott az izgalom, de mivel az sem volt az övé, csalódottan kikapcsolta a TV-t és lefeküdt. Egy ideig még hánykolódott az ágyban, de egyszer csak arra ébredt, hogy reggel van.

Ismét gyomorfájós reggelre ébredt. Idegesítette a tegnapi kudarc. Tanakodott, hogy mit tegyen, feladja, vagy adjon még egy kis időt az Univerzumnak, hogy teljesítse ezt a rendkívül fontos feladatot. Hosszú tépelődés után úgy döntött, mindenképp próbál még egyet. A következő húzásig volt még három nap. Úgy döntött, hogy azokat a napokat is a tegnapihoz hasonlóan tölti. Mielőtt kilépett az ajtón, megint mosolyra állította az arcát és minden alkalmat megragadott arra, hogy olyan dolgokat tegyen, amiket azelőtt nem, viszont gazdagon sem biztos, hogy megtenne.

Harmadnap már nem kellett mosolyt erőltessen az arcára. Egészen hozzászokott.  Legnagyobb meglepetésére már észrevette a zöldülő fákat a parkban, a gyerekeket, rájuk köszönt, mosolygott a mellette elhaladóknak, de ami még ennél is jobban meglepte, az az, hogy az emberei mintha közlékenyebbé váltak volna.

A következő húzás sem lett az övé, viszont boldogan tapasztalta, hogy megszűnt a gyomorfájása. Aztán egy reggel, amikor már majdnem feladta, megcsörrent a telefonja:

– Szia, Zoli vagyok. Tudod, a Sánta Zoli! – hosszú csend. Jani hosszasan keresgélt az emlékei közt. Aztán hirtelen beugrott egy kép: kézilabda csapat, gimnázium.

– Szia. Ezer éve nem hallottam rólad! – szólalt meg végre Jani

– Én viszont hallottam, hogy nyitottál egy autószerelő műhelyt!

– Igen, még tavaly tavasszal! – ráment ingem, gatyám, még a házasságom is, gondolta magában, de azért ezeket az ember hangosan nem mondja ki.

– Figyelj, nekem van egy autóparkom és keresek valakit, aki elvállalná a szervizelést!

– Aha, értem! -csillant fel Jani szeme, de igyekezett leplezni izgatottságát.

– Érdekelne a dolog? – érdeklődött Zoli.

– Talán megér egy beszélgetést! – szerénykedett Jani.

– Találkozhatnánk ma délután, megbeszélni a részleteket? – kérdezte Zoli.

– Hát persze, az öt óra jó neked? – kérdezett vissza nyugalmat színlelve Jani, de majd kiugrott a bőréből.

A megbeszélés helyszínéül egy csendes kis vendéglőt jelöltek ki, ahol kellemes zene szólt. Majdnem egyszerre érkeztek. Amikor beléptek az ajtón, egy kedves mosolygós pincérlány fogadta őket. Jani egy ideig rajta is felejtette a szemét. A tárgyalás egész jól alakult. A részleteket pontosan leszögezték.

Indulás előtt, a sikeres tárgyalástól feltüzelve, Jani még tett egy próbát, udvarolt egy keveset a csinos pincérlánynak, de hamar kiderült, hogy ez a „húzás” nem az övé.

Karácsony Tünde prózája legutóbb a Szöveten: