Csikai Gábor: Nád a házam teteje…

Én például egy sima kovászos uborkás üveggel is sikeresen a traumatológiára juttattam magam, miután az üveg kicsúszott a kezemből, és összetörve kis híján levágta a nagylábujjamat. Ez a képességünk pedig, ha együtt kezdtünk valami melóba a haverokkal, nem összeadódott, hanem egyenesen összeszorzódott. Erre remek példa az a produkció, amit akkor hoztunk össze, mikor két utánfutónyi nádkévét kellett átszállítanunk a szomszéd faluba – az eredmény: kisebb sérülések sora, baleseti sebészet, egy udvar szétdöntése, stb.
Búti haveromék ugyanis nádtetőket építettek a faterjukkal, és akkor épp a szomszéd faluban vállaltak el egy ilyen munkát. Azért, hogy hétfőn nekiállhassanak, szombaton át akarták szállítani az alapanyagot, és mivel épp egy unalmas nyári hétvége volt, nagyon ráértünk, úgyhogy Tikóval meg Pörcével csatlakoztunk hozzájuk. Otthon még semmi probléma nem akadt, szépen megpakoltuk a két utánfutót, amiket aztán Kisbúti roppant szabálytisztelő módon utána is kötött az MTZ-nek egy helyes kis vonatot alakítva ki. Bennem azért támadt némi kétség ezzel a művelettel kapcsolatban:
– Te, nem lesz ebből baj?
– Ah, földúton megyünk – legyintett Kisbúti –, nem találkozunk rendőrrel!
Nem is ezen aggódtam, hanem azon, hogy ismertem Bútiék gépparkjának minőségét, és abban se voltam biztos, hogy egy pótkocsit elhúz az a traktor, nemhogy kettőt. De ezt már nem tettem szóvá, mert Búti közben beröffentette a motorindító motort, ami beindította az igazi motort (mert az a gép így működött), és elindultunk. Elöl gurult a földúton az MTZ a két szállítmánnyal, mi meg mögötte Bútiék Nissan Sunnyjával, közismertebb nevén a Sunyival, mely nevet az autó úgy nyerte el, hogy bárhol, bármikor képes volt random módon és nagyon alattomosan lerobbanni. Most azonban nem ő okozta a problémákat, hanem a traktor, illetve elsőként az utánfutó indította be a láncreakciót. Valahol félúton jártunk ugyanis éppen Kóny felé, mikor egy nagyobb gödrön áthajtva a hátsó utánfutóról a szállítmány fele ránk borult, és ebből a békésen traktorozó Kisbúti semmit nem érzékelt. Úgyhogy Búti gyorsan kiverekedte a Sunyival a ránk omlott nádkévék közül, majd megelőztük a traktort és heves integetéssel megállítottuk.
– Elhagytad a fél szállítmányt hátulról! – világosította fel aztán testvérét, aki kinézett hátrafelé, majd legyintett egyet.
– Az is elég, ami itt van, majd visszafelé felszedjük!
Azt már csak a történelmi hűség kedvéért mondom el, hogy azt a nádat sem visszafelé, sem soha többé büdös életben nem szedtük fel onnan, így legalább a hanságszéppusztai gazdák most már végre megtudták, annak idején hogyan is került nád az általában aszállyal küzdő földjeik szélére. Mindenesetre továbbhaladtunk az immár másfél szállítmánnyal és ekkor már gond nélkül odaértünk a tett helyszínére. Ez egy szép új gerendaház volt, melyre a tulajdonosok nádtetőt akartak rakatni, és míg elkészült a munka, hátraköltöztek valami melléképületbe. A tetőn épp ácsok dolgoztak, akikről azonnal megállapítottuk, hogy nekik is vannak szuperképességeik, ugyanis valami elképesztően részegek voltak, mégsem potyogtak le. Mindhárom a cimboránk volt egyébként, és ez azért ragadt meg bennem annyira, mert közülük ketten már nem élnek. Szegény Gigát (hogy nevét a kétméteres magasságáról, vagy a mindent elnyelő torkáról kapta-e, azt nem tudom) a tüdőrák vitte el pár éve, míg Szike haverunk minden bizonnyal nem józanul fának motorozott egy hajnalon. A harmadik ács, Berci még él, de sokszor jut eszembe, nem éri-e valami őt is. Azon a délutánon viszont még nagyon is éltek, és amint meglátták a csodás karavánunkat, már kiabálni is kezdtek:
– Várjatok, segítünk lepakolni!
Mi kézzel-lábbal próbáltunk tiltakozni ez ellen, de nem tehetünk semmit, mert ahogy behajtottunk az udvarba, ketten máris a nádkévék tetején teremtek, Szike meg mellettünk. És nem lettünk nyugodtabbak, mikor Giga fentről ordítani kezdett:
– Fogadjunk, hogy eltalálom Szikét! – Azzal huss, egy nádkévével célba vette a kollégáját, aki csodák csodájára el tudott ugrani a lövedék elől.
– Béna vagy, Giga! – üvöltötte Berci, majd ő is meglendített egy kévét, és egyből lefagyott a vigyor a képemről, mikor az elegáns ívet leírva a homlokomnak csapódott, én meg hanyatt estem. – Bocs, Kosi, a te nagy fejed könnyebb célpont, mint Szikéjé – nyugtatott meg Berci. Aztán innentől kezdve a dolog úgy nézett ki, mint egy vacak videójáték a 80-as évekből: ugorj el a nád elől. Végül aztán szerencsére pár lila folttal megúsztuk ezt a produkciót, és az vetett neki véget, hogy a ház meglehetősen kicsi első udvara a hátsó utánfutón lévő maradék náddal meg is telt. Közben azonban előkerült a tulaj is, aki azt javasolta, hogy menjünk hátra a kertbe és ott rakjuk le a többit.
– Jól van, másszatok le onnan! – próbálkoztam Gigáéknál, de nekik annyira bejött a móka, hogy közben átvergődtek az első utánfutón levő kévék tetejére, és onnan kiabáltak le:
– Á, segítünk, eddig is milyen jól ment!
– Fantasztikus volt! – morogta Kisbúti, aztán miközben a traktorhoz ballagott, és lekapcsolta a hátsó utánfutót, még annyit tett hozzá: – Remélem egyikőtök se hal meg!
– Ha meghal, hát meghal! – vágtam rá vigyorogva a Rocky 4-ből Ivan Drago hangján, Kisbúti meg közben előrement és hogy el tudja indítani a motorindító motort, kiengedte a kéziféket. És ez volt a legnagyobb hiba, amit aznap elkövetett, mert azt nem vette figyelembe, hogy a telek hátrafelé erősen lejt. Így aztán abban a másodpercben a traktor öntudatra ébredt, mint a Skynet, és utánfutóstul, ácsostul megindult a melléképület, ezáltal pedig a tulaj családjának aktuális lakhelye irányába. Mi túl messze voltunk a katasztrófa helyszínétől, így néhány hangos „aztakurva”-kiáltáson kívül semmivel nem tudtunk hozzájárulni a produkcióhoz, Kisbúti azonban megpróbált beavatkozni. Futott a traktor mellett, és egyszerre próbálta meg elrántani a kormányt, hogy a sok tonnányi vas elkerülje a melléképületet, valamint behúzni a kéziféket, hogy megállítsa a szerelvényt. Az első sikerült, a második nem.
A kormányt még el tudta fordítani, így a szerelvény körülbelül tíz centiméterrel elkerülte az épületet, meg azt, hogy romba döntse a tulaj életét, viszont ennek köszönhetően szabad lett az útja a kert felé. Kisbúti pedig azzal a mozdulattal, amivel félrehúzta a kormányt, sikeresen hanyatt is esett. Arra pedig, hogy felugorva újra üldözni kezdje a szekeret, esély sem adott neki az a tény, hogy a traktor hátsó kereke elegánsan végiggurult a jobb lábfején, ezért aztán ülve maradt.
A szerelvény viszont folytatta ámokfutását keresztül a kerten, bőszült bikaként néha egy nádkévét, néha egy részeg ácsot dobva le magáról. Azt, hogy mikor melyik került a földre, a következőképpen lehetett megállapítani: tompa puffanás és hangos ropogás – nádkéve; tompa puffanás és hangos káromkodás – részeg ács. Így aztán mikor a kert végében befejeződött az őrült rodeó, a következő kép tárult a szemünk elé: a kertben letarolt veteményes, elszórva egy-egy nádkéve, közöttük pedig hátára fordított cserebogárként kapálózó ácsok, egy felismerhetetlenségig összetekert vasszerkezet, egy szétzúzott satupad és egy gyökerestül kitépett szilvafa, ami véget vetett az útnak. Mi gyorsan hátratrappoltunk felmérni a károkat, és velünk tartott a fejét fogó tulaj is, akinek először a piros vasszerkezeten akadt meg a szeme, amitől rögtön sápítozni kezdett:
– Basszus, ez egy új csónakhordó vas volt!
– Hát ez már csak volt – közölte Búti lakonikusan, mire a tulaj szeme még több szikrát vert, főleg mikor meglátta a satupadot.
– Ez is hogy néz ki? – mutatott rá rémülten, és most én próbáltam megnyugtatni:
– Szerintem most gyári! Ilyen ikeás, kicsi részekből kell összerakni! – Nem nyugodott meg igazán, sőt elkezdte a szilvafát siratni, ezt azonban már nem vártuk meg, mert közben az ácsok feltápászkodtak, és ebből megállapítottuk, hogy sok bajuk most se lett. Szerencsére Kisbútinak sem, akihez most már odaszaladtunk. Mint kiderült, a föld ott pont puha volt, a lábfeje pedig az oldalán fekve került be a kerék alá, és a munkavédelmi bakancs talpa megtartotta a traktort súlyát. Így aztán egy kis zúzódással és pár nap sántikálással megúszta a bulit. A biztonság kedvéért Búti elvitte a balesetire az öccsét, de ott se állapítottak meg semmit, a doktor el se akarta hinni, hogy egy MTZ gurult végig a lábán. Mi meg immár az ácsok segítsége nélkül – ők félreültek, hogy igyanak valamit a nagy ijedtségre, minden bizonnyal nagy szükségük volt még rá – leszórtuk a maradék nádat, és a traktorral hazamentünk.
A tető aztán már gond nélkül elkészült, legalábbis nem voltam ott a teljes folyamat alatt, így ha akadt is bármilyen katasztrófahelyzet, arról én nem tudok. Viszont a tető azóta is stabilan áll, és minden egyes alkalommal, mikor elmegyek előtte, eszembe jut az az elmebeteg délután, mikor romba döntöttük az udvart. Megdöbbentő módon az ácsok emlékeztek mindenre, és mikor később összefutottunk, mindig felemlegették nekünk, de ahogy már említettem, ketten ezt nem sokáig tudták megtenni. Így legalább ebben a formában megemlékeztem róluk, meg saját fiatalságomról is, amikor még képesek voltunk arra, hogy bármilyen helyszínt tök hétköznapi eszközökkel katasztrófasújtotta övezetté alakítsunk, és egy átlagos délutánból is legendát teremtsünk.

Csikai Gábor prózája legutóbb a Szöveten: