Balla Laci: Istent játszunk (Tudományos-fantasztikus dokumentum-kisregény) (Részlet)
1) Üzenet a múltba
Már fogalmam sincs hány éve élünk a jelenleg létező négy telep egyikén, azt pedig, hogy hány éves vagyok, nemcsak, hogy nem tudom, mivel amellett, hogy számunkra az idő nem sokat jelent, egyszerűen nem vagyok képes eldönteni, melyik dátumtól kezdjem el életéveim számlálását.
Az itt eltöltött idő alatt teljesen gondtalanul léteztünk, elfelejtettük a kötelező munkával megkeresett pénz fogalmát, mindenki a képességei alapján azzal foglalkozott, hogy megteremtse mindazt, ami az életünk kényelméhez nélkülözhetetlen: élelmet, szórakozási és sportolási lehetőségeket, na meg azokat a művelődési és művészeti alkotásokat, amelyekkel ki tudjuk elégíteni ilyen nemű szükségleteinket. Megvalósítottuk azokat az álmokat, amelyek valamikor környezetvédelemként, karbonsemlegességként, energiatakarékosságként vagy sok minden másként voltak definiálva. Ha a régebben használt fogalmakkal szeretném leírni a pillanatnyi állapotot, akkor azt kellene mondanom, minden telep mindegyik lakója valaminek a tudósa, de ezt a képességét nem ilyen vagy olyan iskolában, főiskolán, egyetemen szerezte, mivel nem létezik nálunk semmilyen oktatási és/vagy nevelési intézmény, mert minden tudás apáról, anyáról fiúra vagy leányra száll. Azt azonban mégis illik tudni, habár egyáltalán nincs szükség rá, a telepeken élők mindegyike szinte minden létező nyelven tud beszélni, írni és olvasni, csakhogy e képessége gyakorlását egyedül különféle versenyek szervezésével, szórakozásként éli meg, mivel a mindennapi életben a legtökéletesebb kommunikációval, gondolatátvitellel tartja a kapcsolatot a többi emberrel. Egyedül így lehet teljes az életünk, hiszen a legfelsőbb emberfeletti lény, bárki eldöntheti, hogy az őseitől örökölt: Isten, Allah, Buddha, Jahve, Brahma, Siva, Visna vagy más elnevezés fogja elhagyni beszéd közben a száját, mindenki gondolatában ugyanaz az értelem fog megjelenni, amikor megalkotta az embert, az érzékszervek közül nemcsak a látással, az érintéssel és az ízleléssel látta el, gazdagította még a beszéddel és a hallássál is. De nem feledkezhetünk el a mozgásszervekről sem, azok képességeit sem lenne szabad elveszíteni, ha már az itt élő emberek – igaz, csak a térben – teleportációra is képesek, ezért mindenki számára hasonlóképpen fontos a testedzés, a sportolás is.
Itt látszólag minden tökéletes, de mindenki tisztában van a veszéllyel is. Most nem a földönkívüliek megjelenésére gondolok, velük a kapcsolatot immár napi szinten tartjuk, és habár tőlünk sokkal fejlettebbek, folyamatos a tudás és a tapasztalatok cseréje. Az egyetlen komoly probléma a telepek túlnépesedése, mert az emberi életet sikeresen meghosszabbítottuk, olyan technológiával rendelkezünk, amellyel lehetővé tettük a testet alkotó sejtek folyamatos javítását és cseréjét, esetenként pedig az ismeretlen és gyógyíthatatlan betegségek megjelenésekor megoldottuk az egyén egész testének kórmentes replikálását is, így elérkeztünk a várva várt – de úgy is mondhatom: nélkülözhetetlen – következő fejlődési lépcsőhöz, az új világok teremtéséhez.
Az itt élők számára mindez ismert, de az őseink nem tudják, mit hozott számunkra a jövő, ezért döntöttük el, hogy megismertetjük velük, ha már rájöttünk a lehetőségre, hogyan tudjuk velük a történetünket megismertetni, hátha okulnak a példánkból. Nemrég óta jöttek rá a polgáraink (azaz tudósaink) – persze, földönkívüliek (milyen nevetséges ez az elnevezés, hiszen valójában mi is azok vagyunk) segítségével –, ha az időben nem is tudnak még utazni (sem előre, a jövőbe, sem pedig vissza, a múltba), hogyan lehet az információkat egy, a gondolatokhoz hasonló elektromágneses csomag formájában eljuttatni őseinkhez a XXI. század elejére, mert a telepek (kolóniák) kapcsolata valamikor 2060 körül ismeretlen okok miatt – meglehet az általam megjósolt katasztrófa, a létfeltételek megszűnése volt az ok – megszakadt a Földdel, így reméljük az általunk visszaküldött információcsomag megérkezhet olyan – akkor még élt – egyén (médium) agyába, aki nem csak megfejti és megérti, hanem azt (ismerve az akkori lehetőségeket) megjelenteti nyomtatott formában, de az is lehet, megfilmesíti, aminek hatására remélem készen fognak állni a később óhatatlanul bekövetkező negatív változások megakadályozására.
A mesénk (nem tehetünk mást, akár ennek is nevezhetjük a történetünket) 2030-ban kezdődött a Föld nevű bolygó USA-nak (Egyesült Amerikai Államoknak) és Németországnak elnevezett államaiban.
2) Biztos vagyok benne, hogy már itt voltam, mint most ezer alkalommal, és remélem, hogy ezerszer visszatérek[1]
Mindenki, aki ismer, úgy nevez dr. Adam Steel. Az Egyesült Amerikai Államok egyik legnevesebb tudományos intézetében dolgozok, és főleg asztrofizikával foglalkozom. Kísérleteim közben rájöttem arra, mi minden van hatással egy bolygó létére, emiatt egy kis kitérőt tettem, de akár úgy is fogalmazhatok, már nem minden égitest, sem bolygó, hanem csakis a Föld, annak keletkezése óta lezajlott fejlődése, valamint a közeli és távoli jövője érdekel. Emiatt mertem olyan következtetést levonni, hogy bolygónkon az élet kialakulása, de főleg annak csúcsterméke, az ember, na meg a tevékenysége igencsak kihatással volt, de leginkább most befolyásolja az egész Föld jövőjét. Számításokat is végeztem, hogy az ember romboló hatása mikor fogja kioltani saját és minden itt található élőlény életét, azaz mikorra várhatjuk a bolygó lakhatatlanná válását. habár nem ismernek minden tényezőt, a katasztrófa körülbelül 40-50 év múlva következhet be. Csakhogy mi lesz, ha mindez sokkal hamarabb fog lecsapni ránk? Ezért kezdtem bele egy új „lakóhely” megalkotásának folyamatába, azonban, mivel a biológia tudománynak csak az alapjait ismertem – de akár azt is állíthatom, részletesebben ma is csak azt ismerem – fel kellett vennem a kapcsolatot korunk legkiválóbb asztrobiológusával, dr. Ewa Ambossal, aki Németországban szintén egy neves tudományos intézetben tevékenykedik és eddigi legjelentősebb eredménye, megfejtette, hogy az élet (az élőlények) milyen feltételek mellett alakult ki (jöttek létre) bármely égitesten. Kezdetben internetes kapcsolatot tartottunk, azonban rá kellett jönnünk, a virtuális térben – akárhogyan is védekeztünk – nem voltunk sosem kettesben, sorozatosan illetéktelenek olvasták üzeneteinket, látták és hallgatták a témában folytatott eszmecseréinket.
Mindezt egy nagyon egyszerű eset segítségével bizonyítani is tudom, hiszen a legismertebb tudományos közlönyben az egyik eleddig névtelen tudós (aki szoros kapcsolatban állt és még ma is áll az USA-ban jelenleg hatalmon levő politikai erők prominens képviselőivel) megjelentetett egy hipotézist arról, hogyan lehetne lakhatóvá alakítani a közelünkben található exobolygók bármelyikét, és hogy, hogy nem erről Ewával a megjelentetés előtt hetekig agyaltunk. Mivel már korábban gyanakodtunk, hogy beszélgetéseinket lehallgatják, ezért időközben megfejtettem, hogyan lehet az emberi gondolatot videochat segítségével akár a végtelenbe eljuttatni, el is készítettem a hozzá szükséges eszközt, melynek segítségével, annak beüzemelését követően eljuttattam vitapartneremhez a programot, amely a dekódolást, egészen pontosan az információcsomag mozgó képpé és hanggá, valamint ráadásul gondolattá való átalakítását végezte, de képes volt még a a párbeszédhez nélkülözhetetlen választ ugyanilyen formában visszajuttatni nekem. Ezáltal vált számunkra teljesen világossá, miért van az ismeretlen „tudós” megjelentetett hipotézisében a gyakorlati bizonyítás helyett üres szócséplés vagy tudományosnak tűnő handabandázás, mert a ráadás lementett változata egyedül az én gondolatátvivő masinámban található, amihez a lehallgatást végzők már nem tudtak hozzáférni.
Mivel mostanában szinte minden nap találkozunk – igaz, csak videochaten – Ewával, most jöttem rá, mi mindent szalasztottam el az életem első három évtizedében. Amióta csak az eszemet tudom, minden szabad pillanatomban az ismeretlen kutatása töltötte ki az életemet. Nem állítom, hogy nem voltak szexuális álmaim és vágyaim, de mindig találtam olyan (mondjuk) hölgyet, aki jó pénzért kielégítette minden kívánságomat, de igaz, ami igaz, még nem találkoztam olyan nővel, akibe szerelmes tudtam volna lenni. Mivel Ewával mindenről szabadon beszélhettem, ezt a témát sem kerültük meg. Megtudtam, ő egy kicsit több mint egy évvel idősebb tőlem, elvált asszony, aki első szerelmével csak három évig élt házasságban, mert a volt férje képtelen volt felvenni a harcot a harmadik féllel, a tudománnyal. A válást követően szinte apácaként élt, és azóta, amióta rendszeresen láttuk és hallottuk egymást, azt vettem észre napról-napra egyre inkább kivirul. Azon kaptam magamat, várom a beszélgetéseket vele, ráadásul arcának az egyiptomi és görög szépségideálok vonalait magán viselő jegyei beköltöztek nemcsak az agyamba, hanem még a szívembe is. Rájöttem, ez lehet a szerelem, amivel eddigi életemben sosem találkoztam, de nem mertem bevallani neki (csak magamnak), mert féltem még az elutasítás gondolatától is.
Úgy terveztem eljött a pillanat, most kell megtennem a következő lépést. Meghívtam magamhoz, már a repülőgépen ül, hogy Frankfurtból ideérkezzen New Yorkba, ahol egy gépkocsit béreltem számára, amelybe – kérésemre – az autó képernyőjét „felturbózták”, hogy kapcsolódhasson a gondolatátvivő készülékemhez, mert szerettem volna, hogy a legutolsó kísérletem, a Föld magvát alkotó alapanyagok létrehozása bolygóközi porból a szemei előtt váljon valóra. Mindezek után, a lakhelyemhez (ami egyben a kísérleti laboratóriumom is) legközelebbi luxus étterembe fogunk átmenni, ahol szeretném megkérni, legyen ne csak az alkotótársam, hanem a házastársam is.
Már hív is, üdvözlöm, majd rátérek a szokásos udvariasságra, de nem szűkölködök a bókokkal sem, megérdemli, mert gyönyörűnek látom. Elmondja, már 20 kilométerrel hagyta el a repülőteret, azaz a GPS adatai szerint még 35 perc van az első valódi találkozásunkig. Figyelem, eközben pedig a kísérleti eszközre fordítom a kamerát, nehogy elszalassza azt a pillanatot, amikor létrejön a csillagközi porból a Föld magvában található kőzet egy darabkája. Látom, hogy tekintetét megosztja, figyeli az utat, de kíváncsian várja azt is, mi fog bekövetkezni a kísérlet közben. Ekkor veszem észre, hogy az eszköz hűtőcsöve kilyukad, a hűtőfolyadék ráspriccel a több ezer Celsius fok hőmérsékletű munkaterületre, ránézek a képernyőre, hallom Ewa sikoltását, autója valamivel ütközik, alkatrészek repülnek jobbra, balra, közben a laboratóriumot vakító fény tölti be, ekkor pedig minden eltűnik.
A semmi meglehet, egy pillanatig tarthat, amit egy villámgyors emelkedés követ, észlelem a távolban köddé váló Földet és Holdat, majd valami nagyon sötétbe kerülök. Itt vörös felvillanások láthatók, közben pedig érzem a gonoszságot és a fájdalmat. Elhagyva a sötétséget bekerülök egy vakítóan fehér alagútba, amely peremén valamivel sötétebb, de szintén fehér árnyak sorakoznak, úgy tűnik, ők a már eltávozott közeli és távoli rokonaim lelkei, átszáguldok az alagúton, közben pedig leírhatatlanul gyönyörű zene – az hiszem, ezt nevezik mennyeinek – szól. Az „utazásom” végén sötét helyen találom magamat, azonban nem tudom miért, de úgy érzem, nem vagyok egyedül.
[1] Idézet Johann Wolfgang Goethe Johann Daniel Falknak 1813. január 25-én írt leveléből.