Rigó Tibor: Nő-e itt…

Voltunk-e mi is már
vérző sebei
e földnek itt
voltunk-e a szájhoz ragaszkodó csontfogak
és az őket tartó vérző íny
lágy hússzövet csupán mi önmagában
rágni képtelen
a gúnymosolyok tárgya
az összeszorított ajak
ha nyílik szólni itt
volt-e már népemnek
jussa közös szenvedésben
harcoltunk-e veletek
fej-fej és váll a váll mellett
és ejtettünk-e mi is már
rajtatok szívet bénító nagy
sebeket
jártunk-e mi már kéz a kézben veletek
ahogy apa a fiát vezettetek-e
ki a fényre
vagy csak a vakságunkon nevettetek
harcolt-e apám ezért a földért
vagy futott csak gyáván
ha üldözték lőtték
jutott-e nékem több kenyér is
mint másnak
vagy csak taszítottatok mint mostoha az árvát
sajnáltatok-e engem
ha nem volt vacsorám
virágaim illatát mit e két kéz elvetett
viszi-e a szél csak nektek viszi-e
felétek
és a kéz ami engem lelökni kíván
mikor magamba roskadva állok
a szakadék szélén
tudja-e mit tesz
és tudja-e azt
hogy érte is
élek én
mert jártam csak utamon vakon
semmit sem látva
előttem soha nem lobbant ki
a nagy fényes fáklya
szeretni születtem én
értetek élni jöttem a földre
nem baj ha gúnyt köptök
égő szemeimbe
nem baj ha lelöktök százszor a sárba
csak hagyjátok hogy gúnyám
majd itt mossam tisztára
és a szememből töröljem ki
a nyálat
hagyjátok siratni itt
édesapámat
ki ezért a földért ölt és veletek együtt ölette magát
mondjatok majd ti is
a hősökért imát
vén folyók vizével szenteljétek meg a sírokat
kérlek ne rakjatok soha már
halomba emberi csontokat
és ne gúnyoljátok ki a semmibe révedő koponyát
ne köpjön senki már
a Duna parti
emlékcipőkbe
gyulladjon meg testén
a gyűlöletből szőtt kabát
mert engem köp ő is csak
gúnyosan szembe
a múltat élteti ő
a gyalázatot
koporsót lobogtat nem életet
ringat ott
a mező és szennyet visz hátán tovább a Duna
lesz-e itt űzött népemnek
majd valaha igaz otthona
nőhet-e ki majd itt jó apámból zöldellő fácska
és nőhet -e majd ágain
vigasz a fiának.

Rigó Tibor verse legutóbb a Szöveten: