2024.05.23.

SzövetIrodalom

A Szövet irodalmi, művészeti és közéleti magazin  legfontosabb célja, hogy teret és lehetőséget adjon íróknak, költőknek, alkotóknak: kezdőknek és ismerteknek, kívülállóknak és fő ízlésformálóknak, fiataloknak és időseknek

Kezdőlap » Handó Péter: Lidércszállás

Handó Péter: Lidércszállás

4 min read
A szipirtyói feladatkör viszont ettől még nem ért véget: folytatódott a zúgónál való rituális tisztálkodással, ami másokra elrettentően hatott, vagyis a lidérccel szemben más módszer kimódolását tette szükségessé. Össze is ültek azonmód, kiművelni az aktuális protokollt.

Girhes ló állt az udvaron, odatámasztva a vén diófának. Állati bőre és a növényi kéreg már-már összenőtt, oly erővel támogatta a lábon maradását. Aki elsétált a porta előtt, sandán megállapította:

– Ez sem húzza tovább, mint a gazdája.

Pedig egyelőre még semmi sem dőlt el: a ló állt, a gazdája meg feküdt a kerti padon, kigombolódott inge résén át süttetve a hasát a déli nappal – napra nap. Rá is harangoztak ilyenkor. Ugyan nem azért, mert lidércbe botlott a faluvégi zúgónál, ahová – hűvös vizet inni – hajnalonta elkocogott a lova hátán, de ettől még úgy vélték, neki is szól a harang, mivel nem csak találkozott a lidérccel, nem csak megbabonázta, hanem belé is költözött. Sőt, nem csak belé, hanem a lovába is. Ez már a kapun túlról is lerítt róluk. Se benyitni, se zörgetni nem kellett ahhoz, hogy látsszon, miként a templomtorony, mindenki fölé magasodik belőlük valami nem evilági. Meg ahhoz se, hogy szárnyra kelhessen a közösségbolygató hír. Mert attól kezdve ki ne félt volna, hogy őt is hatalmába keríti a lidérc? Ha egy embert és egy lovat egyszerre megszállt, ki maradhatna ezentúl biztonságban közel s távol?

Naplementekor különös hangok kezdtek kiszűrődni erről a delejes udvarról. A ló ilyenkor gyermeki sírásba kezdett, s patáit neki-nekivágta a földnek, mintha föl akarná törni a héját, hogy tüzes magmát nyelhessen, gazdája pedig sivított, akár egy lángon feledett teavízforraló. Igyekezett mindenki az est beköszönte előtt betérni az otthonába, s ronggyal teletömködni a kulcslyukat, az ajtórést pedig alaposan meghinteni hetivásárból szerzett szenteltvízzel. De nem mindenkinek sikerült időben teljesítenie ezt. Mert az állatok makacsok, ki akarják élvezni az Isten fénnyel és fényben áradó melegét, annak utolsó pillanatáig, ezért mindig akadt olyan, akit ég alatt értek a borzadályos hangok. Az ilyen ember nem tehetett mást, imaszó mellett elvackolta magát a fészerében és fennhangon pitymallatig mormolta a megszállottsággal szembeni könyörgését. Közben bármennyire kiszáradt a torka, folyadékot addig nem vehetett magához, míg a kakas ki nem kukorékolta a világból a körötte ólálkodó, lelkéért ácsingózó lidércet. Aki azonban eltévesztette a rigmust vagy beleszunyókált a védelmező formulába, annak egyetlen lehetősége maradt józan esze visszaszerzésére: pucérra vetkőzötten beállhatott a zúgó alá, hogy kivacogjon belőle valamennyi nemkívánatos rosszaságszerzeménye. Az ember ugyanis jóravaló, csak a fránya kísértő miatt védtelen. Tehát tehetetlenségét korszerűen – friss vízzel – orvosolnia kell!

Galibát először az okozott, hogy az egyik háznál az asszony, a másiknál az ember gondoskodott az állatokról, vétette el az időt, szunnyadozott a fészerben, s ez rendszeressé vált bizonyos körökben. A falu aggszűz szipirtyókból verbuvált erkörcsrendészetének föltűnt, egyesek és kettesek gyakorta kerülnek megszabadulást igénylő helyzetbe, úgyhogy megfigyelést irányoztak elő a zúgóhasználat jogosultságának megállapításához, azaz csoportba szervezett őrjáratot tartottak az est közeledtével faluszerte. Kockáztattak ezzel – és újra és újra elbuktak. Legalábbis képletesen, mert a hátborzongató hangok rendre együtt, az út porát tapodva lepték meg őket. Kétségbe ettől mégsem estek. Közismert tisztaságuk talizmánjául szolgált szüzességük, amit akár oda is vetettek volna a lidérc elé védőpajzs gyanánt, ha az fölbukkan a lóból vagy a gazdájából való előkóborlása során, de ez nem következhetett be. A lidérc ugyanis pontosan tudta, kit érdemes fölkeresnie. Ő is zsenge test után vágyott, akár – lelkük mélyén – az éber és szemfüles szipirtyók. A fiatalok viszont vagy bent vacogtak a házban, a dunyha alatt, vagy kint – ahol volt is okuk rá – a fészerben, mindenképpen zárt ajtó mögött. Lehetett rajta zörgetni, kilincsét rángatni: ki nem nyílt. Kedves hangnál ellenben más volt a helyzet. Az erkölcsrendészeknek azonban erre nem állt rá a szájuk. Fennhangon szitkozódtak-káráltak a Hold és a csillagok fényénél, mintegy földre rántva mindazt, ami belőlük isá, por ës homou. Aztán meg pisálás volt az egészre a kerítés tövében, mivel dolgozott a veséken a hűvösség és beleivódott a szövetekbe a harmat, mielőtt fölkelt volna a Nap – amire elcsitult a ló és a gazdája.

A szipirtyói feladatkör viszont ettől még nem ért véget: folytatódott a zúgónál való rituális tisztálkodással, ami másokra elrettentően hatott, vagyis a lidérccel szemben más módszer kimódolását tette szükségessé. Össze is ültek azonmód, kiművelni az aktuális protokollt.

Néhány nappali töprengésre szánt óra elteltével senki sem volt abban biztos, kitől származott a messzemenő következményekkel járó megoldás, mert azt mindenki sajátjának tartotta, de terjedt, akár a pestis, s el is vitt majd mindenkit a lova után. Ugyanis szent meggyőződéssé vált, hogy a lidérc távoltártasához lóhere kell a bugyellárisba. S ezt úton-útfélen lehetett hallani. Igaz, hogy az emberek többsége négylevelűre gondolt, viszont, mit lehet tudni, ha a kisebbségben lévők technikája bizonyul hatékonynak, gyorsan beállhat a változás. Egy kivételével leléptek tehát a lovak, és rögvest követőkre találtak. Az az egy ugyan levált az ő diófájáról, ám a lidérc sem bírta tartani benne a lelket túl sokáig. Pár bizonytalan sasszét követően engedte kilehelni a gazdája felé. A gazdája próbálta azonmód visszalehelni. A leheletek találkozásánál egy kis rózsaszín köd keletkezett, ami hamarosan szertefoszlott. Láthatta, aki nem vak: eldőlt a falu sorsa ezzel. A szipirtyók fantáziálásának realitását meg elsodorta a zúgótól távozó patak, így végül felöltöztek, hazabaktattak s begyűrtek egy fő fokhagymát, hogy a büdöslyuk megmaradjon, meg jól is lakjon. Hátha visszatérnek még a messzemenők, a lidérces napok meg ismét menővé válnak. Ezt hozza el majd ajándék gyanánt a jövő!

Handó Péter legutóbb a Szöveten:

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

© 2021–2023 | SzövetIrodalom | Minden jog fenntartva | Newsphere by AF themes.