Mostanában úgy fésülködöm, mintha új ember születne a hajtömeg alatt. Mintha csak a kóc állna közém és aközé az ember közé, akinek örülnék, ha lehetnék. Aki fel merné venni azt a ruhát, aki nemet tudna mondani és ismeri a határait.

Egy hónapja teljes kiőrlésű kenyeret eszem, magvasat. Megejtettem egy „egészségügyi” hajvágást is. Előkerültek az önismereti könyvek és néha hiszek a horoszkópnak. Főleg, amikor a szerelemről van szó, és minden olyanba kapaszkodom, ami az ő szöges ellentéte. Beiratkoztam jógára, és nem fekszem le sminkben. Igyekszem nyolc órát aludni, és figyelek a REM-szakaszra. Elkezdtem figyelni magamra.

Kivétel ez alól a mai nap. Ugyanis tegnap fáradtan feküdtem le, és úgy is ébredtem. Forgolódtam. Fehér zsemléből csomagoltam magamnak szendvicset uborkával, parizerrel és ahogy egy harapással felrúgom most mindazt, amit egy hónapja művelek a szervezetemmel, kifelé figyelek. Egy padon ülve két helyet foglalok el, mintha neki tartanám fenn. Nézem a Deákot, a sétáló cipőket, amik már kerültek el rágót az aluljáróban, vagy rúgtak bele gesztenyébe. Nézem a mozgó gyomrokat, amiket rontottak el csípős étellel vagy a lábszárakat, amiket már vágtak meg borotvával és amiket nyáron sokat süt meg a nap. Nézem a szatyorban végződő embereket, mintha csápjuk lenne tarisznyával. Együtt lélegeznek.

A tenyeremet tépkedem, ahogy a kenyérbelet szoktam, és kevésbé lényegesre gondolok. Jövő héten lejár a vármegyebérletem. Kombinált arcbőröm van, mert még ő sem tudja, melyik csoportba tartozzon. Nem mosogattam el tegnap este, és szégyellenem kellene magamat miatta, de nem tudok helyet szorítani a szégyenérzetnek. Van ott más is, ami túl sok helyet foglal.

Tizennyolc perc múlva jön a buszom. Tizennyolc perc elég ahhoz, hogy megtetsszen valaki? A legtöbb magazinban megadják rá az esélyt és én mostanában sok magazint olvasok. Ha hiszek a szerelem első látásban, akkor nincs kizárva, hogy megpillantom azt, akinek elnézem, hogy a zuhanyzómba pisil. Semmi sincs kizárva, csak a tüdőrák. Nem dohányzom, hisz anya megesketett, meg hát a papát is a tüdőrák vitte el. Elrettentő példa.

Beleharapok a vékonyan vajazott fehér zsemlébe, győzködöm magam, hogy nem az leszek, amit megeszek. Néha ehetek fehér lisztet, könnyen felszívódó szénhidrátot, és még lehetek jó ember is. Sokat foglalkozom a külsőmmel. Azt hazudom, hogy magamnak akarok tetszeni, közben visszajelzésre alapozom, hol is helyezkedem el a társadalom facérai közt. Aranyos akarok lenni, mint a szalvétára rajzolt ötszirmú virág, akit nem akarnak bántani, és akinek tudják a nevét és nem csak emlékeznek rá. Még hét perc van a buszomig és találgatom, melyiken utazhat az a két lábon járó korombeli, aki a zuhanyzómba fog pisilni. Ha jól választok, még fel is vállalja.