– Mindig mindenkinek segíteni akarok, mindenkiről gondoskodni akarok. Ha meglátok egy rászorulót az utcán, tudom, hogy cselekednem kell. Tudod, egyszerűen nem tudom elviselni, hogy nem teszek valamit az emberekért. Azt hiszem, hogy én egy ilyen… egy ilyen… – lehetett hallani a kis belvárosi sörözőben, amint az egyik leanderekkel és muskátlikkal körülvett teraszon egy vékony, viszonylag magas, első ránézésre bájos ifjú hölgy lendült bele mondandójába. Látszott, hogy a vele szemközt ülő fiatalember egyre kellemetlenebbül érzi magát, egyre jobban feszeng, mintha már sokadszorra került volna hasonló szituációkba.
,,Ne mondja, ki, Istenem, csak azt az egy szót ne mondja ki!” – mantrázta magában töretlenül a fiatal férfi, akit Ostromffy Lászlónak hívtak. Úgy érezte, minta egy vonaton ülve, visszafordíthatatlanul száguldana egy szakadék felé, és hiába tudta nagyon jól, mi vár rá, nem tudtam megakadályozni, hogy megtörténjen, ami felől nem volt immár semmi kétsége. A Judit nevű, irodai asszisztensként dolgozó lány eddigi megnyilvánulásai alapján egy római vagy egy etruszk madárjós sem jósolhatta volna meg szebben, mi fog következni.
– Szóval én egy ilyen… egy ilyen tyúkanyó vagyok! – jelentette ki Judit megkönnyebbülten, mintha csak egy coming-outot hajtott volna végre, majd felhőtlen örömmámor öntötte el az arcát, amiért megtalálta a szót, amit keresett. Elégedetten ivott bele az általa kortyolgatott száraz fehér borba, és vég nélkül ecsetelte kislánykorától kezdve egyetemista koráig bezárólag különféle példákkal, hogy mennyire empatikus, nyitott és megértő az emberek iránt, és ezt az eddigi partnerei mennyire nem tudták tolerálni.
– Van bennem egy csipetnyi messiás-komplexus – jelentette ki Judit immár teljesen felszabadultan. László nem osztozott ezen a vidámságon, és teljesen elfehéredett. Tudta már, hogy a nő életében ő is ezen hányattatott sorsú, örökmásodik férfiak táborát gyarapítaná csak. Egy tapasztalatlan fiatalembernek, akit ráadásul Judit élénk kék szemei és ruganyos bőre is megbabonáznak volna, ellenállhatatlan lett volna a kísértés, és a vágytól elvakulva úgy vélte volna, hogy egy ilyen kedves, mindenkivel előzékeny teremtés tökéletes és hűséges társ lehet egy életen át. Pedig egyáltalán nem így volt.
Lászlónak átlagon felüli tehetsége volt abban, hogy megtalálja ezeket a bizonyos tyúkanyókat, akik mindenkinek szeretnének valamiféle kompenzálási kényszer miatt megfelelni, és akiknek mindenki más igényei előbbre valók a párjuknál, miközben magukat a legutolsó helyre szorítják vissza. László biztos volt benne, hogy ismét csak az lenne, hogy ha összejönnek Judittal – ami csakis rajta múlott, hiszen a lány odáig volt érte – akkor elég lenne egy váratlan telefon vagy üzenet egy idegentől vagy egy rég nem látott ismerőstől, és még a legintimebb helyzetet is képes lenne öt az ilyen nő azon nyomban otthagyni.
A segítségnyújtás és a felebaráti szeretet egy nagyszerű dolog, és László nem is szeretett volna egy érzéketlen, vagy egy kifejezetten önző cicababát találni magának, aki kizárólag a saját kielégülését keresi. A Judithoz hasonló tyúkanyók azonban hajlamosak voltak elvetni a sulykot, és boldog-boldogtalan számíthatott a gondoskodásukra és figyelmükre bárminemű viszonzás nélkül. Lászlónak volt egy bizalmas barátja, egy úgymond szerelmi tanácsadója, Attila, akinek személy szerint nem sok köze volt a nőkhöz, éles, külső szemszögű meglátásának egyike viszont az volt, hogy ,,amelyik nő mindenkivel kedves, az valójában senkivel sem kedves”.
László figyelte ezt a karcsú, lenge nyári ruhába bújt, egyébként igencsak vonzó lányt, aki személyisége miatt valóságos időzített bomba volt. Az utóbbi időszakban kizárólag ilyen tyúkanyókkal voltál hosszabb-rövidebb kapcsolatai a férfinak, és nem akarta elhinni, hogy a szabad szellemű, maszkulin, elköteleződésre képtelen, modern, felvilágosult, erős-független nő egyetlen alternatívája a komoly párkapcsolatra egy olyan embertípus volt, aki mindenféle jöttmentekkel szabályosan kizsákmányoltatja az idejét és az életét. Nagyon úgy tűnt, hogy ez a helyzet.
– Jó, akkor majd még beszélünk – zárta le László a találkozót ezzel az elcsépelt elutasító formulával, és miután egy-egy puszit nyomott Judit jobb és bal orcájára, tudta, hogy itt vége a dolognak. Pedig ez a lány volt a legközelebb ahhoz, amit a férfi keresett, és erősen benne volt a kíváncsiság és a késztetés, hogy próbálja meg és ne legyen előítéletes, mert még ha tyúkanyó is ez a lány, ,,nincs két egyforma a tyúkok között sem”, vigasztalta magát. Lehet, hogy valami csodálatos dologról mondd le, ha ilyen könnyen feladja. Lehet viszont, hogy rengeteg fölösleges bosszúságtól óvja meg magát. Az élet és a szerelem mindig lutri, talán jobban, mint egy kártyajáték.
Egyébként is azt kifogásolta László leggyakrabban, hogy az emberek túl hamar feladják és mennek is tovább, merthogy ,,van még elég hal a tengerben.” Valóban, ez érv lehet amellett, hogy az ember ne ragaszkodjon valamihez, ami fájdalmas vagy mérgező, de a bőség zavarában a többség a legkisebb zavar esetében is továbbáll és válogat, így pedig sohasem fogja megtalálni azt, amit keres. De miért is ők legyenek azok, akik áldozatot hoznak, ha valaki sokkal jobb várhat esetleg rájuk valahol? Aki annyira illik hozzájuk, hogy meg lehet spórolni mindenféle vitákat és nézeteltéréseket, és egyszerűen csak készen kapni a boldogságot?
,,Az emberek sajnos a legkisebb ellenállás felé mennek. Nem akarnak egy kritikus szinten túl belefektetni a kapcsolataikba, hanem a könnyebb utat választják, még ha később meg is lesz a böjtje. A sztereotípiák pedig, ami alapján szűrünk, alapvetően megvédenek minket” – mondta Lászlónak egy anyai jó barátnéja, Vilma, és ebben is sok igazság volt. A tyúkanyó-címke egyúttal meg is mentette Lászlót attól, hogy ugyanazt a mintázatot kövesse, azt pedig tudta, hogy Judit nem az a lány, aki csak úgy kalandozni fog, ha már egyszer komoly kapcsolat nem szövődik köztük. Akkor nem is hívta volna el őt László egy olyan randira, amellyel komoly szándékait szerette volna kinyilvánítani.
A férfi teljesen tanácstalan volt, milyen irányba induljon el. Világéletében imádta a női nemet, alapvetően sikere is volt náluk, de az Informatika villódzó polipcsápjai annyira körbeölelték immár halálos szorításukkal az emberi élet minden ágát-bogát, hogy ez az ismerkedési szokásokat is fenekestül felforgatta. Egyáltalán nem úgy nézett már ki a dolog, mint a fiú szüleinek és középkorú ismerőseinek idejében, amikor sokkal közvetlenebbek és őszintébbek voltak az emberi kapcsolatok.
Ennek a régi felfogásnak szellemében sokszor próbált ismerkedni László különböző fórumokon, ahol hasonló érdeklődésű emberek voltak: tagja volt egy túrakörnek, rendszeresen eljárt egy zeneklubba, illetve egy összművészeti műhelyfoglalkozásra, na meg jóban voltál a kollégáival is, akik között nem egy korabeli, csinos és élelmes nő akadt. Soha nem az volt ezekkel a helyekkel a szándéka, hogy célirányosan azért menjen oda, hogy párt találjon, viszont tudta, hogy egy normális világban ez is benne lehet a pakliban.
Általában az ilyen közvetlen kapcsolatoknál azonban, bármennyire is jóban volt valakivel László, életbe lépett az általa olyannyira gyűlölt és megvetett ,,házinyúlra nem lövünk”-szabály, ami rengeteg alkalommal húzta keresztül a számításait. Nem egy alkalommal érezte a fiatalember, hogy egy-egy lánnyal meglenne a kölcsönös vonzalom, de ezt az érintett nők inkább lefojtották magukban, mert görcsösen ragaszkodtak a kortárs párkeresés íratlan házi nyúl-dogmájához.
Nem beszélve arról, hogy ezeknek a visszautasításoknak, amelyeket rendszerint az adott hölgy mélységes döbbenete kísért, volt egy olyan üzenete is, hogy ,,nem ez a hely az ismerkedés terepe”, és, hogy ,,olyan helyen kellene keresnie Lászlónak, ami erre való”. A fiatal grafikus-tervező és építészmérnök megdöbbenve tapasztalta, mennyire kiveszett az emberekből a spontaneitás, a küzdeni akarás, az érzelmek felvállalása, és egyre kétségbeesettebb lépésekre szánta el magát.
Gyakran fordult vele elő, hogy váratlanul egy-egy gyönyörű nővel vagy fiatal lánnyal találkozott a villamoson, a vonaton vagy a buszon, de az is előfordult, hogy csak az utcán sétálgatott vagy a megállóban várakozott ilyenkor. Tudta, hogy ezek első és utolsó alkalmak, és ha nem szólítja le az adott illetőt, soha többet nem fogja látni, és azon fog napokig görcsösen tépelődni, mi lett volna ha bátrabb lett volna. Talán megváltozott volna az egész élete.
Emiatt gyakran elragadta egy szerelemhez hasonló, annak mégsem nevezhető késztetés, amelyet ő egyszerűen csak delejnek nevezett el magában. Ha eluralkodott rajta ez a katartikus érzés, ez a bizonyos delej, a fiatalember nem bírta, és nem is akarta megfékezni vonzalmát, így gondolkodás nélkül odalépett ezekhez a fiatal hölgyekhez akár az adott tömegközlekedési eszközön, akár a leszállást követően, de egyszerűen nem szalaszthatta el az alkalmat.
Az esetek többségében a megszólított vagy meglepődött, vagy megrémült, mert a modern idők felvilágosult asszonya nem volt már hozzászokva ahhoz, hogy férfiak veszik a bátorságot, és gyáva, zaklató üzenetek vagy internetes oknyomozó munkák helyett szemtől szemben odamenjenek hozzá. Bár néhányan megjegyezték, hogy László ,,mennyire édes”, szinte kivétel nélkül az volt a kifogás, hogy az illetőnek van párja, vagy adott esetben már férje is.
László nem értette, hogy futhat bele mindig a ,,bocsi, van barátom” típusú történetekbe és a nettó, rideg elutasításba, mintha valami szatír lenne, miközben nem csak idősebb, hanem az ő korabeli nőismerősei is megerősítették, hogy ,,ez egy nagyon szép gesztus”, illetve sóhajtoztak, hogy ,,bárcsak őket szólítaná meg így valaki.” Egy-két ismerősét és kolléganőjét elnézve, a fiatalember fejében még az is megfordult, hogy le is teszteli, mennyire tenné őket boldoggá, ha történetesen ő lenne ez a valaki.
Ocsovai Ferenc legutóbb a Szöveten:
Vélemény, hozzászólás?