Viszont harapni azt tudsz, látom. Vagyis orrba vágni engem szavakkal. Hát ennyire félsz? Ennyire félsz, hogy majd csak rosszat, főleg rosszat írok rólad, és támadsz, rám támadsz, holott azt se tudod, mit és miért akarok írni rólad? Még a saját árnyékodtól is félsz? A saját testedtől is, hogy egyszer ellened fordul, s ezért megelőzésképp bénává teszed, darab fákká a kezeidet és lábaidat. Nehogy egyszer elbotlasszanak, nehogy egyszer a nyakadat szegjék a kezeid, nehogy egyszer betöressék a koponyádat a lábaid, mert rosszfelé visznek?

            De szád az van, azt látom, és szavaid is jó erős, bántó szavaid énellenem. Pedig alig ismerlek, csak azt tudom rólad, hogy autoimmun beteg vagy, és felügyelet alatt, ellenőrzik éppen, hogy megillet-e a rokkantaknak járó díj, vagy már meggyárgyultál és el lehet felejteni téged, mint beteget. De szád az van, az biztos, azt látom. Ha tetraplég[1] lennél, mind a négy végtagod béna, te akkor is megélnél valahogy. Nálad jobb sorsú, kevésbé béna embereket taníthatnál, hogyan lehet bénán is élni és boldognak lenni. Mert száad az már most van. Acsargó szád, árnyékbokszoló szád, már az árnyékomra is ugró szád, hisz’ te is alig ismersz, már a szándékomra is azonnal ugró szád, énrólam eleve rosszat feltételező szád. Pedig én téged alig ismerlek, hogy is írhatnék bármit rólad? Te nem nagyon szeretsz megnyilvánulni, hogyan is ismerhetnélek meg? Te másokat szeretsz ösztökélni, hogy mit tegyenek és mit ne. Hogy ne punnyadjanak, használják az agyukat és írjanak. És főleg a bőrüket, azt, azt vigyék a vásárba. A sajátjukat, miközben te csak lélekben leszel velük, miközben te, bár mozdulatlanul, a sajátodban, maradsz. Biztonságban.

            De nem mondom én, hogy könnyű a más nyelvével verni a csalánt, az is egy szakma. Azt hiszem, demagógiának hívják. A tüzelést, mások feltüzelését bármire, azért, hogy ne nekünk magunknak kelljen elvinni a balhét. De biztosan nem lehet könnyű, kényszerűen ugyan, de olykor más bőrébe bújni, képzelni, hogy ezt meg ezt teszed, vagy ezt meg azt mondod. Odamondogatsz ennek is, annak is. Pedig szakmám tapasztalatai szerint meggyógyulnál. Meg, ha előbb képzeletben, de aztán a valóságban is elmennél oda, bár nehezen, fájón mozgó tagokkal, ahova szívesen mennél, és mondanád azt, ami a szíveden. Ha az lenne a szádon is olykor, ami a szíveden.

            De ne engem, ne engem akarj orrba vágni a hírre, hogy írni akarok rólad. Én nem a világ vagyok, amit igencsak ellenségesnek képzelsz, ha azonnal orrba akarsz vágni. Holott nem is ismersz, és azt se tudod, mit akarok tőled. De én már nem is nagyon akarok tőled semmit, és valójában engem a tested érdekelt, az ízületeid főleg, amiket te támadtál meg, te pusztítasz, érthetetlen, autoimmun módon, Azon a nyelven, amit én jobban értek, amiben én jobban is hiszek, mint a szavaknak. Mert bölcsőnek indul a test, majd igaz, koporsóként végzi, de közben egy lelket nevel föl, táplál és véd, s ha felnövünk, inkább ház lesz, a lelkünk háza, amiben élünk, s csak aztán lesz újra kisebb, csak aztán zsugorodik a házunk koporsó méretűre. De addig bátran lakhatunk benne, vigyázhatunk rá, és főleg hálásak lehetünk, hogy van és nem okoz sok gondot. Hagy bennünket jönni-menni, szeretni, dolgozni, hogy van, van láthatatlanul,van nekünk valahol a hát-terünkben, a hátunk mögött, mint egy kedves, jó anya. De neked, úgy látszik, nem tetszett a házad, és rombolod egyre, pusztítod, falatod fel az ízületeid sejtjeit, Uszítasz egyre ott belül, az egyik sejtet uszítod rá a másikra, hogy falja, holott mindkettő a tiéd, a faló sejt is, de az is, akit falnak. Hát, hogy van ez, barátom? Mert ezt, ezt akartam kérdezni tőled, ezt, hogy hogyan jutottál idáig? Hogy, hogy addig keresgéltél a látott, külső világban, addig kerested a rossz sorsod okát, míg egyszer csak, észre sem véve, birtokon belül kerültél. A házadban, tulajdon házadban, a testedben találtál igaz, méltó ellenségre, holott azt nem szabad. Magadat öldösni, azt nem szabad. Vagy szabad, de előbb kiálts pert, szólj, mondd meg, ki és miért és hogyan bántott, hogy ennyi tévelygő, névtelen indulat lett benned. Ennyi magad által sem értett ütvágy, csípvágy és harapvágy.

            Mert hál’ isten, szád az még van, és benne egy jó csípős nyelv, de szívem, miért engem, és miért pont orrba, és miért azonnal? Hisz’ én téged előbb megfejteni akartalak volna, hisz’ én főleg tanulni akartam volna tebelőled, hitem és fogadott szakmám szerint. És csak azt akartam kérdezni tőled, honnan és miért ez az öncsapkodó, önverő betegség, honnan és miért ez a saját ház rombolás? És mit szól ehhez anyád, aki nem így és nem ezért adta teneked ezt a testet; nem, hogy te, élő lélek már most egy koporsóban lakj, nem ezért adta ő neked az életet, hogy egyszer négy merev bot közé legyél beszorítva. Hogy gólyalábaid, gólya kezeid legyenek, botok csak, eleven karok és lábak helyett. És mit szólnak ehhez a gyerekeid? Nem lehet, hogy a merevségeddel, járásképtelenségeddel hívod, csalod magadhoz őket, mert nehéz, nagyon nehéz azt mondani nekik, gyertek, mert hiányoztok. És egyáltalán, emlékszel-e még, milyen, hogy tud fájni a hiány, a gyerekeink hiánya, elpusztult kutyánk, elkóborolt macskánk hiánya? Vagy már a szíved is, az is fából van? Vagy az lett legelőbb fából? Annak parancsoltál legelőbb állj-t, s csak aztán a lábaidnak? A lábaidnak, hogy nem érdemes sehova se menni, s aztán a kezeidnek, hogy elérhetetlen minden, hát nem érdemes semmiért se nyúlni.

            De szád az még van, szerencsére. Úgy látom, a szád az, ami eleven még tebenned. A szád a te kiküldött őrszemed, és a nyelved a te őrző és védő fegyvered. A te tesztcsíkod, a te stixed, amit belemártasz ebbe is, abba is, hogy megnézd, bántó-e, bántásodra van-e, ellenedre-e vagy sem. Ráadásul csípős anyaggal átitatott a te stixed, csípős,. Irritáló, provokatív eleve, és olyannak is kell lennie, ha azonnali választ vársz a világtól türelmetlenül, hogy mi végre van teneked. Vagyis kell-e vagy sem neked az élethez. Őt. Beengedd-e vagy jobb mindjárt leütni kérdezés nélkül a kapu előtt. Te drága, te első ránézésre szelíd, jólelkű lény, te folyton segíteni akaró, te báránybőrű farkasnyelv, te! Mert azért megbántottál, hogy kérdezés nélkül orrba akartál vágni.

            Hogy azonnal feltételezted rólam, hogy rosszat írok rólad, pedig neked tenne jót (szakmám tapasztalatai szerint), ha belátnád, nem csak jó az ember, hogy nem kell és nem is szabad csak jónak lennie, mert ha arra törekszik, hogy csak jó legyen, előbb-utóbb egy lépést se mer tenni, nehogy hiábzzon. Nehogy kritika érje, nehogy bűnbakja legyen másoknak. Ezért azonnal támad, nem várja meg a kritikát, nem fogadja el és meg a józan ész érveit, hanem védekezésül azonnal támad és üt. Ha mással nem is, a nyelvével.

            És akkor akar rólad írni a kórság. És akkor dehogy sajnállak, mert úgy látom, jól vagy, nagyon is jól. És most, hogy egy négynyelű kés, éles kés lettél énnekem, ugyan hogy is várhatnád, hogy érdeklődjek testi hogyléted felől. Jól vagy te, jól. Bár kicsit túloztam, a nyelved nekem még nem tőr, és a szememet se bökted ki vele, viszont az ököl szó azért már illik rá. És hogy jössz te ahhoz, hogy beverj nekem egyet, bár szóban ugyan, de azért ez mégse tréfa. Segítő szakmában dolgozókat egyébként se illik öklözni, gondolom, a nővérkéket te se bántod, ha kórházba kell menned ellenőrzésre, hogy beteg vagy-e még, pusztítod-e még magadat.

            És már megbocsáss, de tudod bizonyára, hogy a rosszat is meg lehet szokni, hogy a legrosszabbnak is lehetnek előnyei, s ezért elkezdünk ragaszkodni a rosszhoz is. Függésbe kerülünk tőle, a drogunk lesz, mint egy bántalmazó férj vagy az alkohol, vagy mint neked a mozgásra való alig-képesség. S akkor igazán megértem, hogy orrba akarsz vágni. Minek szimatolok én a te betegséged körül, jó az neked. Felment téged és kiment, és hivatkozni lehet rá,. ha nincs kedved valamihez, és még fix járandóságot is biztosít neked ebben a munkából kevés világban. Ráadásul, milyen ügyes vagy, a fenébe is, téged nem illik visszafenyegetni.

            Rád nem illik úgy gondolni, mint aki becsületes, sportszerű harcba hozható, te ügyesen kívül rekesztetted magad minden harcból és minden fenyegetettségből, mert ugyan kinek jutna eszébe meg- vagy visszaütni egy nyomorékot. És téged nem szabad nyomoréknak se hívni, mert az sértő. Szóval igencsak be van fegyelmezve mindenki körülötted a betegséged által. Viszont neked szabad a nyelveddel bármit tenni velünk, velem. Neked szabad a nyelvedet bokszkesztyűként használni, sőt kéznek is bizonyára, ha kell.

            De én azt ugyan már nem várom meg. Már ha megengeded.  Már ha nem sértelek meg a menekülésemmel téged. Téged, a mozgásban igencsak korlátozottat. Láthatatlan késsel a szájában.

---

[1]    Tetraplégia: mind a négy végtag bénulása

Juhász Zsuzsanna prózája legutóbb a Szöveten:

Juhász Zsuzsanna: Hőstelenség