Stephen Kingnek
Hát jól van, nem bánom. Már megint ez az unalmas, untig ismételgetett, mindenütt megbújó kényszer, az ismétlés kényszere. De jól van, nem bánom, megbocsátok. Freud végül is zseni volt, legalább is az ő korában, de hogy ezt a micsodát tebenned, és valszeg énbennem is, ezt a kényszert, hogy miért nem tudjuk meghaladni.
Mert jó, jó, te csak egy gyerekkori traumát ismételtél meg, úgy harminc évvel később, és az ismétléshez sodor is volt, téged is elsodort a kor szelleme, a határ a csillagos ég végtelenül elbizakodott kora, a határtalan pénz és nő szeretete. Image-e, na. De azért már meghaladhatnánk mégis, hogy te ismételsz, folyton ismételsz, én meg folyton a megbocsátást ismétlem. Kissé rezignáltan, nem annyira szívből, mint agyból jövőn. Amoylan gyakorló agykontrollos módjára. Mert jó, jó, tudom, nem vagy te rossz ember, no de mégis, kissé bennem van a félsz, ugyan meddig kell ezt neked ismételni, és meddig nekem. Bár ez lehet, hogy már karmikus, mondaná volt barátnőm, aki lenyúlt egy időre, aztán visszaadta a babaruhát, vagyis a babát, vagyis téged.
De ezekhez a keleti dolgokhoz már tényleg nem értek. Nekem hottentotta, hogy hogyan lehet valaki egyezer ez, másszor az, de neked ez jól megy, mert a kérdésre, hogy ugyan mire, mi végre volt ez a sok nő, te hol ezt válaszoltad, hol azt. A legemlékezetesebb nekem az úgy hozta az élet volt. Amit aztán végképp nem értettem, mert ha mi karmikusan össze vagyunk eresztve, láncolva halálig, akkor a kutya úristenit, az élet ne csak úgy hozzon-vigyen ezt-azt, vagy esetleg, téged. Mert akkor ezt a karmikus mifenét elviheti a cica éntőlem, ez akkor nekem humbug, egyszerűen azért, mert igazságtalan. A kereszténység pedig ott akadt el a torkomon, ahol nekem középkor után az utolsó kenyérfecnimmel kéne visszadobnom. Esküszöm, Jézusnak se ment le egy falat se a torkán az utolsó vacsorán, mert az nem igazságos, hogy a tanítványok osztoztak ugyan az ideán, de a keresztre másnap neki kellett menni egyedül.
És azt végképp ne hirdesd, miért maradtam én ebben a helyzetben. Met nem volt helyzet. Én egyszerűen nem voltan helyzetbe hozva, mondtad is, hogy soha nem akartál engem megbántani. Ami nagy szó, mert én nem merném ezt mondani magamról. Én nem vagyok szent, én igencsak a lovak közé csaptam, aztán neki, isten neki, bele a sűrűjébe a házasságnak a három gyerekkel, anyámmal (isten nyugosztalja), én többnyire ott voltam a páston (leszállva a magas lóról), és elhagyva szűzies, kollégiumi életemet, hol mást se csináltam, csak tanultam, törekedve a tökélyre, szóval itt nálatok igencsak kapdostam a fenekemet, hogy mindenki hasznára, jóravalóságára legyek. No de sebaj, bibliai parancsra jöttem, hogy is?
Elhagyja az asszony a szülei házát, követi a férfit az ő házába, és ez nagyon helyes, mert sikeresebb a fedezés, ha a kanihoz viszik a szukát, és nem fordítva. De én, éntőlem ne kérdezd, miért maradtam ebben a helyzetben, mert engem kihagytál hálistennek eleitől fogva, mert nem volt az akkora bibi a lelkecskéden, hogy aztán valami hármas együttlétre kértél, kérincséltél volna harminc év múlva. De helyzet az nem volt,és csak utólag tudtam meg mindent, ha már a gyerekeknek is egyértelmű volt. (És szerintem a kutyánk is megérezte rajtad. Naná, hisz ő is hapi, ő biztosan tudta, hogy honnan jöttél.) Csak én nem, csak nekem kerekedett a szemem, a sok ismeretlen, és olykor ismert női név hallatán. De nem, csitulj szív, emlékezz hideg agyvelő, mondanám Willi bébi után szabadon, ha merném, ha nem kéne azt is mondanom, mekkora barom voltam (herélt, petefészektelenített), mert jelek azért voltak. Egy jel, ó, csak egy vidéki könyvtáros, mondtad, mikor megkérdeztem takarítás közben, hogy mi ez a szerelmi levélke? De akkor én még csak fellélegeztem, hogy nem kell tovább rendezni az íróasztalodat, és ebédelni hívtam a gyerekeket a parki étterembe, s mivel nálunk voltak a barátaik is, hát őket is meg kellett hívni. Én pedig mindig is bőkezű voltam, hát rendeltünk desszertet is. (mindenkinek.) No de másodszor azért egy kicsit letaglóztál, mert akkor már tényleg röpködtek a nevek, és én igyekeztem elrántani a fejemet, de végül azt mondtam, én nem hallgatom ezt, én itt nem maradok egy percig se tovább. (menni kellett a gyerekért is az iskolába.) És addigra igencsak megszakadoztak az én női voltom gyenge szirmocskái a te jégesődben, a te hócsatádban. Igen, mert mintha büszke is lettél volna, egy önfeledt, dicsekedő kisfiú lettél volna a névsorolvasás végére.
Pontosan úgy, mint elsős (másodikos) korodban emelgetted a szünetben a kislányok szoknyáját igencsak belemelegedve, elmélyülten, tökélyre törekedve, fenékig szopizva az élvezet poharát, ahogy fiúhoz, férfiúhoz illik. Csakhogy akkor megszidott a tanító néni. És akkor ugye, ebből teneked trauma lett, vérző seb, harminc évig vérző.
No de élvezted, nem? Akkor is, most is, és mégsem lett azért ebből akkora trauma, hogy a fiúkhoz lökjön téged, hogy a fiúk társaságát keresd ez után? És akkor ez ugyan sebzés volt-e egyáltalán, és akkor mit is ismételtél te, drágám (jut eszembe húsz év múlva)? Mit is, ha inkább magamutogatás volt az is akkor, és ez is most, mert közönség nélkül az se lett volna olyan jó, és ez se, a megismételt szoknyák emelgetésére? Mert esküszöm, essen kő rám, ha nem inkább dicsekedtél, semmint vallottál, hogy férfiasan tiszta vizet önts végre a pohárba. (nem is akartál te önteni nekem semmit, csak egyszerűen lebuktál.) Bár nem szoknyaemelgetés közben, mert azt azért nem élte volna túl az én női mivoltom, az én szirmaim és bimbóim, mert aztán (kb. 10 év múlva) én is újra virágot bontottam másnak. (De ezt te fejtsd, azt te, hogy miért. Talán nekem is így hozta az élet, mondanám pontosan követve a te instrukcióidat.) De én nem, én nem sodródtam, én tényleg kíváncsi voltam, milyen lehet éretten, már-már őszülő fejjel egy jó nagy bolondságot elkövetni, vagyis szerelmesnek lenni. Hát megtudtam. Viszont nem hivatkoztam semmiféle karmára (mint egy másik barátnőm, aki szerencsére ismert téged. Én se láttam soha, mert csak telefonon érintkeztünk, hoppá! Vagyis értekeztünk.) De velem volt mindvégig, viszont nem falazott nekem, mint teneked a te barátaid. Csak kísért engem a kíváncsiságom útján, és esküszöm, nem jó hanem rosszindulattól vezérelve, kvázi irigyen belém csapta a kérdést, és ugyan mi lesz veled, ha ti össze vagytok kötve, mi lesz veled, ha lehagyod azt, akivel össze vagy kötve. Mert abból nagy zűrök lehetnek odaát, mikor újra kell születnetek. Na ne, gondoltam, az a pokol lenne tényleg, odaát tuti, hogy marakodnánk, mert ideát nem nagyon veszekedtünk (én időt kértem tőled, ha még emlékszel), és azt, azt az időtlen cívódást végképp nem kértem. Bele se mertem gondolni akkor, csak most, hogy hogyan is lett volna? Mert nem, nem tudtam elképzelni, hogy bárány legyek és te a nyakamnak ugorsz farkasként, majd szerepet cserélünk, vagy azt, hogy farkasokként, farkaspárként verekszünk egymással. Mert nem, az erőnk kell a kölyköknek, és a farkasszuka nem támad társára, sőt elcsalja a kutyát, hogy társa könnyebben vadássza a bárányt, úgy tesz, mintha párzani akarna vele, így csalja el a buta ebet a nyájtól. Meglehet, meglehet, hogy én is csak játszottam a szerelmest, mert kezdetben megejtődtem, levadászódtam, ahogy a te nőid, nőcikéid.
De aztán törvényt ültem magam fölött, és eldöntöttem, hogy nem tehetlek szegénnyé egy válás által, nem foszthatlak meg a gyerekeidtől. És volt egy harmadik törvény is: nem foszthatlak meg a társadtól, aki én vagyok, amíg engem tartasz annak. És ezt be is tartottam. Akkor is, amikor te nem tudtad, a kutya vagyok-e vagy a farkasod, társad. Mikor te mentél, hát nem tudom, milyen parancsra, egy asszony házába. Harcolva velem, a múlttal, magaddal, vágtad oda nekem búcsúzóul, hogy azt hittem, nem lehet új életet kezdeni. S csitítgatásomra, hogy az új asszony kivételez a gyerekivel, azt mondtam, csak szereti őket, te azzal toppantál be, nem, nem toppantál, mert ez nem belépő volt, nem játék a közönségnek, szóval hogy igen, de azok nem az én gyerekeim.
S maradtál, itt maradtál azóta is, és tényleg, egye fene, megbocsátom, ha van még mit. Fátylat rá, fátylat az idegen női arcokra most már, és a keblükre is. Mert jut eszembe, nagy cicimasszőr voltál mindig is, szívem. Ruhán át. Másodkézből is, utcán át, akár diszkont módban is. Mert ha lejjebb csúszunk az időben, anyád tényleg nem nagyon szoptatott. A szívére való hivatkozással nem nagyon örültek, hogy szülésre vállalkozott, és elküldték veled terhesen egy szanatóriumba. És valahogy visszalányosodott (de ez már az ő története lenne, hogy miért), és szülés után jóformán csalódott lett (depis?), hogy már nem ő van a középpontban, és saját javaslatra a szülés után is tovább kímélte magát. De te pótoltad őt, vagyis kárpótoltad magad istenesen, túl minden ez utáni traumán, minden egyéb traumán át gázolva rohantál vissza az elvesztett mellekbe. A kettőhöz, amit nem kaptál meg anno. És tetted, amit kell velük. Egy csecsemőnek. És remélem, És remélem, fenékig élvezkedtél, szopikáltad magad, szerelmem.
Vagy mégsem? És akkor mi lesz a túlszárnyalással, kinövéssel? Rálátással? Józansággal? Felnövéssel és beletörődéssel? Ja? Majd én? Én újra? És meddig és hányszor, mesterem, Freud?
Juhász Zsuzsanna prózája legutóbb a Szöveten:
Vélemény, hozzászólás?