Támba Renátó: Ismétlés

A tükör előtt állok, a csapra támaszkodva, zuhog rólam a víz. Nemrég még aludtam, aztán riadtan ébredtem iszonytató rémálmomból.

Álmomban anyámat láttam megint, karjából csöpögött a vér, mint amikor felvágta ereit és faarccal mutatta nekem a gyerekszobában. Álmomban csak az árnyékát láttam, az ajtófélfának támaszkodva, mégis, éreztem egészen. Éreztem minden súlytalan-súlyos bánatát, minden földnehéz hisztériáját, bőrének fémes szagát, kénes szájszagát, mindent, ami ő.

Soványan derengett sziluettje a sötétben, ködtestét megvilágították a város lámpái, így láthattam arcán a lemondás halovány jeleit, és könnyen kiolvastam cérnaszájából az örök életunalmat. Félig felültem ágyamon, ő közelebb jött, karjából gyorsabban eredt a vér, mint előtte. Egyre csak közeledett, karját kinyújtotta, száját eltátotta, és iszonytató rémképet láttam meg benne: vérben feküdni magamat gyerekként egy járdaszegélyen.

Erre felriadtam. És csak most döbbenek rá: tényleg megtörtént, amit láttam. Kisfiú voltam még, amikor útra keltem kisvárosomban, új otthont, új reményt keresve. Anyám ekkor már a pszichiátrián ette semmiízű szendvicseit, de néha engem keresett még álmaiban, tudtam. Útnak eredtem hát, kis vászontáskával oldalamon, ám már a második napon megbotlottam: egy verőfényes nyári délutánon nyúlánk, gonosz kölykök vettek körbe, és pénzemet követelték, sőt, még rám is parancsoltak, hogy vetkőzzek meztelenre. Lábam földbe gyökerezett, megmozdítani alig tudtak, nem hagytam magam, így aztán egyikük elővette a bökőjét és oldalba szúrt.

A következő emlékem már az, hogy a kórházban fekszem, és egy Ingrid nevű nővér ápolgat. Később aztán hazakerültem, de anyám gyakran kötött még ki a pszichiátrián, hiszen nagyon sokszor került a téboly szélére. Komor arccal, idegkimerültséget tükröző barna gombszemekkel látom még magam előtt most is, ha eszembe jut, pedig annak már tizenöt éve.

Azóta felnőttem, saját életem van, még ha majd szétfeszül is az önismétlésektől. Holnap is bemegyek majd dolgozni a biztosító céghez, amelynek már kilencedik éve vagyok megbízható alkalmazottja, s fekete tapsvihart aratok majd megint. Aztán felszállok a belváros szélsebes ködhuzamára, végül este, amint megérkezem fülledt garzonomba, máris lehajtom kőnehéz fejem izzadt-nyirkos tollpárnámra. Elnehezedik a szemem, hátra hagyom egy nappali város küszködéseit, és talán megint meglátogat anyám álmomban, ahogyan egy ideje már rendszerint. Vérző karral közelít felém mindig anyám, s miután felébredek, az az érzés fog el újra és újra, mintha rám talált volna, sőt, mintha az ő fájdalmainak fogja lennék még most is. Engem keresett régen a kórházban, folyton az én nevemet mondta, és talán még most is az én nevemet suttogja szüntelen, odaát, a halottak országában, bárhol is legyen az. Én csak remélhetem, hogy ő nem az én lelkemben talált végső szálláshelyet magának… márpedig néha pontosan ez az érzés uralkodik el rajtam egy ilyen rémálom utáni pillanatban.

Támba Renátó prózája legutóbb a Szöveten: