2024.07.13.

SzövetIrodalom

A Szövet irodalmi, művészeti és közéleti magazin  legfontosabb célja, hogy teret és lehetőséget adjon íróknak, költőknek, alkotóknak: kezdőknek és ismerteknek, kívülállóknak és fő ízlésformálóknak, fiataloknak és időseknek

Kezdőlap » Ocsovai Ferenc: Hitehagyott remények (Sosem volt idők 6.)

Ocsovai Ferenc: Hitehagyott remények (Sosem volt idők 6.)

25 min read
Csak ültem és mereven néztem még mindig az asztalon előttem heverő dokumentumokat. Tudtam, hogy mindannyian hiteles irományok, viszont azt is tudtam, hogy néhány órával korábban gyakorlatilag benne éltem, lélegeztem, harcoltam és szerettem ezekben a lapokban, most pedig az egész látomásnak vége, és olyan volt, mintha Kárpátina, akit az elkövetkezendő hetekben meddőn próbáltam emlékezetemből kitörölni, sohasem létezett volna. Pedig kézzelfogható valóság volt, csak úgy, mint az előttem lévő papírok: hosszú, hullámos, szőke fürtjei, ruganyos teste, karakán természete és éles, halványkék tekintete.

Csak ültem és mereven néztem még mindig az asztalon előttem heverő dokumentumokat. Tudtam, hogy mindannyian hiteles irományok, viszont azt is tudtam, hogy néhány órával korábban gyakorlatilag benne éltem, lélegeztem, harcoltam és szerettem ezekben a lapokban, most pedig az egész látomásnak vége, és olyan volt, mintha Kárpátina, akit az elkövetkezendő hetekben meddőn próbáltam emlékezetemből kitörölni, sohasem létezett volna. Pedig kézzelfogható valóság volt, csak úgy, mint az előttem lévő papírok: hosszú, hullámos, szőke fürtjei, ruganyos teste, karakán természete és éles, halványkék tekintete.

Túl sokszor történt már meg velem, hogy tehetetlenül sodródtam ebben az egész kutatásban. Amikor tudatosan kerestem valamit, akkor mindig csak még messzebbre sodródott tőlem, amikor viszont ellenkeztem, vagy feladtam a küzdelmet, akkor is mindig rám talált a wartenizmus mind újabb személyek vagy eszmék formájában. Próbáltam megváltoztatni, megállítani, megszüntetni, megmenteni, elpusztítani, megfejteni, ám minden ilyen próbálkozásom halálra ítéltetett. Úgy éreztem, pusztán szemlélője vagyok az eseményeknek – kivéve a legutóbbi esetben, amikor végre igazán formálója lehettem a történelemnek a szperancista forradalom egyik vezéralakjaként. Számtalanszor gondoltam arra, hogy ezek a feljegyzések, amelyekkel újraélem és kielemzem a történteket, talán teljesen hiábavalóak, és tűzbe kellene vetnem őket, ahogyan Vergilius is ezt szándékozta tenni a legenda szerint műveivel.

Ennél a pontnál azt mondhatnánk, hogy gyakorlatilag lezárul egy fejezet, és a hibridhitek szolgálói elhozták a különböző ideológiák találkozását és konszenzusát, új alapra helyezve a wartenisták hitét, amellyel eljött a civilizációnak egy újabb aranykora. Természetszerűleg ez sem tart majd örökké, de rádöbbentem, hogy nem szentelhetem a teljes életemet olyan történetek egyengetéséhez, amelyek talán soha be sem következnek a wartenizmus alapkoncepciójának értelmében, sőt, az is meglehet, hogy egész idő alatt csupán az én fejemben léteztek. Beláttam, hogy nem fürkészhetek én sem távcsövemmel örökké távoli időpillanatokat, és lesz egy pont, egy olyan jövőbeli horizont, amelynél én sem láthatok messzebbre – ez pedig így is van rendjén.

Eljön majd az idő, amikor valaki másnak kell helyettem beavatkoznia és vagy felforgatnia, vagy helyrehoznia a wartenizmus kilengéseit, hiszen én már belefáradtam a csendőrszerepbe, amibe belekényszerítettek. Ironikus módon az időutazás természeténél fogva (már ha ezt nevezhetjük tisztán annak, amit jómagam erősen kétlek), ha befejezem a tevékenységemet, akkor is valamikor a jövőben ott leszek és folytatni fogom, ahogy ott voltam évtizedekkel és évszázadokkal korábban is, hasonlóan fő példaképeimhez, Eutardushoz, Pannonius Pelsóhoz és Dolphininushoz, akiknek az idejében még egy optimista és konstruktív eszmerendszer volt a wartenizmus, nem pedig rezignált, melankolikus és töredezett fogalmak tetőszerkezete, amely roskadozik a félreértésekről, paradoxonoktól és a radikalizmustól, amelyeket megakadályozni volt hivatott. Talán Zergundó lesz az a valaki, aki átveszi a helyemet, de lehet, hogy többé nem is lesz szüksége a wartenizmusnak senki gyámkodására és soha nem is volt.

Igazából mindössze néhány percet vehetett igénybe, amíg ezek a gondolatok lejátszódtak bennem, és arra a következtetésre jutottam, hogy ideje visszavonulni. Bármikor előáll a kísértés, ellen fogok állni kíváncsiságomnak, fogadkoztam – kivéve, ha Kárpátina viszontlátásáról van szó, mert ember vagyok, gyenge és szerelmes, így ebben az esetben nem fogok tudni szemet hunyi egy újabb kihívás előtt. A sors, amelyet ezúttal sem tudtam aktívan alakítani, azonban megint csak közbeszólt: amikor elhatároztam magamat és befejeztem a gondolatmenetet, rájöttem, hogy egyáltalán nem ért még véget a történet. Kinéztem az ablakon és láttam a tökéletes, letisztult épületeket, idilli utcákat, a kertvárosi harmóniát és békét, majd rájöttem, hogy hiába néz ki a szobám egy az egyben ahhoz, amivel saját budapesti lakásomban rendelkezem, ez csak egy replika, és nem ott és akkor vagyok, ahol szerintem lennem kellett volna korábbi tapasztalataimra alapozva.

Habár korábban mindezt csak álmomban láttam és személyesen nem jutottam el ide úgy, ahogyan Akróniába vagy Wartenciába, biztos voltam benne, hogy ez nem lehet más, mint Tamarcia, az első és eredeti, még a nagy pusztulás, a Tévely Hava és a különböző ideológiai szakadások előtt. Ebben az is megerősített, hogy a kisvárosi hangulat dacára az egész helynek volt egy afféle intenzív műveltsége, ami azt jelentette, hogy különféle gazdaságos technológiák révén inkább a föld alatt bontakozott ki, amíg a föld felszín megmaradt egyszerűnek és egészségesnek, szemben például Akrónia extenzív szellemiségével, ahol minden a felszínen terült el, az épületek tornyai az égig értek, mindenhol nagyvárosok és szűk sikátorok nyújtózkodtak és teljesen letarolták a tájat. Láttam Otromtiszba és Bozdinba tartó járatokat, éreztem ennek a színes és közel szeplőtlen világnak a lüktetését, amíg szinte hallani lehetett a költészetet, ízlelni a kultúrát és szimatolni a tudományt a levegőben.

Valami boldogság-féle járta át a testemet. Végigvonult a gerincemen és megborzongatta hátamat ez az érzés, hiszen ez volt az eredeti ötlet, a tökéletes állapot, és talán az okozta éppen a vesztét, hogy nem csupán egy álom maradt, hanem tényleg bekövetkezett, és az emberiség valahogy a csúcsra érve ugyanúgy elveszítette a grandiózus célt, ahogyan ez akkor történt volna, ha egy kataklizma visszaveti egy történelem előtti sötét és barbár kőkorszakba. Nyomasztó volt arra gondolni, hogy ez nem tart örökké, sőt, talán már hosszú ideig sem, és ezt maguk az oszciánus szellemi mérnökök, a várakozók is tudják – mégis tehetetlen volt és marad mindenki, hiszen a források nem kielégítőek: senki nem tudja, mitől fog bekövetkezni az elsöprő tragédia és pontosan mikor.

Úgy döntöttem, nem hagyom annyiban a dolgot, és hónom alá kaptam a még mindig nálam lévő összehasonlító enciklopédiát, hiszen tudtam, hogy ebből talán csak ez az egy példány létezik. Nem volt kérdés, hogy akkor csempészhette valahogy Kárpátina (még Krisztinaként) a táskámba a kötetet, amikor először találkoztam vele, mert már akkor is tudta, hogy nála nem lesz biztonságban, és éppen emiatt tudott előre bizonyos kettőnkkel kapcsolatos eseményekről. Ugyanakkor az sem volt kérdés, hogy magát a könyvet az ultimánusok bukása után szerezte meg az archívumból, és úgy hozta azt vissza nekem még a forradalom előttre, a saját koromba – innen volt néhány információfoszlánya arról, milyen jövő is vár Kredóndiára.

Egyértelmű volt, hogy el kell jutnom valahogy a Szabadházba és az Omniálba, hogy az ottani várakozók segítségét kérjem. Valaki azonban láthatóan megelőzött és sokkal jobban értesült volt arról, hogy Osztába érkezett egy gyakran emlegetett és kulcsfontosságú személy, már amennyiben én annak számítok, hiszen hamarosan kopogásokat hallottam a bejárati ajtón. Nem is kopogás volt ez, hanem inkább dörömbölés, majd egy felszólítás, hogy az Álmokat Felügyelők Testvérisége szeretne kihallgatni, és Tamarcia jövője a tét. Ez eléggé velős és lakonikus megfogalmazás volt, viszont ők is tisztában voltak vele, hogy ha az vagyok, akinek gondolnak, akkor én mit és mennyit tudhatok.

Nem egészen bíztam meg az álominkvizítorokban, hiszen az alapján, ami majd évezredek múlva a forradalmat megelőzően történni fog, már ekkoriban és beszivárogtak mindenhová az ultimánusok szélsőséges csoportjai, így vélhetőleg az álmosok közé is, engem pedig valószínűleg már ekkor is Nicrocruxnak, az eretneknek vélnek. Nem volt azonban mit tenni. Tudtam, hogy ha álmosok cirkálnak mindenhol napvörös köpenyükben és madárcsőrös maszkjukban, akkor esélytelen, hogy egyáltalán megkérdezzek bárkit is, hogyan jussak el az Archívumba, a nálam lévő könyv pedig a távoli jövő eseményeiről szólt, amikor már wartenista utópiák, disztópiák és utópiának álcázott disztópiák is mind porba hulltak, így az teljességgel használhatatlan volt.

Már azon voltam, hogy kinyissam nekik az ajtót, noha tudtam, hogy talán nem is közönséges álmosokkal, hanem az első csardogályokkal állok szemben. Viszont amikor az előszobába léptem, valaki hátulról megragadta a vállamat és magával rántott. Nem vesztettem el ugyan az eszméletemet, ám annyira ledöbbentem, hogy a következő néhány percben csak annyiról vettem tudomást, hogy egy zárt járműben ülve figyelem, ahogyan egy sudár, magas, barna, kontyos, fekete szemű lány igyekszik visszatartani tőlem az álmosokat és fedezni a járművet, én pedig az egészet tehetetlenül szemlélem. Nem tudtam volna, és nem is lett volna értelme elmenekülnöm, még akkor sem, ha figyelembe vettem, hogy talán nem megmentőmmel, hanem éppen elrablómmal van dolgom, viszont az, hogy nálam hagyta könyvemet, meghagyta szabadságomat és nem kábított el, arra utalt, hogy inkább segítő szándék vezérelte.

– Nos, úgy látszik, ismét egy szép nő fog megmenteni –  merengtem magamban, majd egy pillanatra eszembe jutott Kárpátina gyönyörű és elszánt arca, ahogy a többiekkel tanácskozva tervezi Wartencia ostromát. Éreztem ebben valami végzetszerűséget és misztériumot, ahogyan azt is isteni jelnek véltem, hogy előző kalandom után nem kerültem haza, mármint a saját jelenembe, ahogyan az korábban mindig megtörtént. Meglehet, hogy ezeket az égi sugallatokat csak az emberi elme kreálja valahol a logikus magyarázat és a transzcendens küldetéstudat határán, de ha átgondoltam a wartenizmus alapeszméjét, akkor az uomo-állandó mellett (amely kizárólag az emberi viselkedés anomáliáira épül) volt egy olyan misztikuma is ennek az örökös várakozásnak, amit nem lehetett tudományos alapon magyaráni. Lehet, hogy ez a vízióniások előidézésének is a kulcsa.

Időközben harcias őrangyalom sikeresen tartóztatta fel az álmos testvéreket, és a következő pillanatban már kettesben robogtunk a furcsa, téglatest alakú járművön valamiféle végtelennek tűnő alagútban és teljesen eltűntünk üldözőink szeme elől. Miután  a lány is érezte kérdő és csodálkozó tekintetemet, néhány néma és kínos perc után bekapcsolta az automata pilótát, elsöpört egy arcára hulló, kibomlott hajtincset és felém fordult:

– Tudom, hogy bizonyára sok a kérdésed. Azt is, hogy miken mentél keresztül, és, hogy soha nem jártál még személyesen ebben a Tamarciában. Óvakodj az álmosoktól és a többi anterioristától. Saját bevallásuk szerint azok ellen küzdenek fáradhatatlanul, akik hamis ábrándokban élve torzítanák el az eredeti eszmét, igazság szerint azonban éppen ők élnek a legnagyobb illúzióban és törnek a vesztünkre.

Látszólag egyik témából csapongott a másikba, és talán ha nem súlyosbította volna izgatottságunk és fáradtságunk a helyzetet, akkor sem értettem volna hirtelen sokkal többet az egészből. Ő azonban folytatta:

– Azt is tudom, hogy a szperancista messiás, a Zergundó kérdése továbbra is foglalkoztat. Nem adtad fel és nem felejtetted el, mi történt, így aztán még mindig próbálsz rajta elkeseredetten változtatni. Nos, a jó hír az, hogy van remény. Tudok Regina Kárpátináról és mindenről, ami történt, vagy történni fog. Azokból a napokból érkeztem ide, amikor Kredóndia, az általatok alapított hit városának napjai már meg voltak számlálva. Tisszia Kapellina vagyok egyébként, ha érdekel.

Szemmel láthatólag udvariatlanságként fogta fel döbbent némaságomat, ám Kárpátina nevének említése és az a pontos diagnózis, amit felállított aggodalmaimról és vágyaimról (amelyről valószínűleg saját korának történelemkönyveiből értesült), végre nekem is megindította a nyelvemet:

– Először is, mondhatnám, és mondom is, hogy hálával tartozom, amiért megmentettél, bár még most sem tudom pontosan, csak sejtéseim vannak, hogy pontosan mitől. Bocsásd meg, ha faragatlan voltam, de sokkal jobban izgat, hogy mi ez az egész, min szeretnénk még változtatni, miért nem hagyjuk az eszmét, hadd fejlődjön végre saját kedve szerint a dolgok természetes medrében.

– A dolgok, kedves Ernő (ha megengeded nekem, hogy én is így szólítsalak), úgy állnak, hogy már azóta nem a természetes medrükben folynak az események, mióta a wartenista reneszánsz során összefogtak ellened és elárultak téged. Ahogyan azt te is tudhatod, az ultimánusok itt vannak közöttünk ebben az új, alternatív wartenista történelemben, akiket közvetetten és akaratlanul, részben te teremtettél meg, mint Frankenstein az ő teremtményét. Azonban mi azt is tudjuk, hogy a szándék a lényeg.

Értetlenül álltam a magyarázatok előtt, és továbbra is érdekelt, hogy ki az a ,,mi”, mígnem kiderült, hogy nagyon úgy fest, megint egy afféle forradalomba csöppentem bele. Tisszia elárulta nekem, hogy a vadhajtásnak bélyegzett Hompestus, azaz Krombeszt háromrendbéli mester, valójában ugyanazért élt és küzdött, amit én is kitűztem magam elé, vagyis, hogy megreformálja a wartenizmust és megakadályozza vagy mérsékelje annak kataklizmáit. Így gyakorlatilag ő is amiatt vált eretnekké, ami miatt engem is kiközösített és bukott prófétának címzett Wartencia hivatalos kommunikációja.

A lázadó lány elmondása szerint azok a provokatív és extrémista művek, amelyeket F. Danubiusszal együtt olvastunk, vagy hamisítványok, vagy pedig Krombeszt mester pamfletjei voltak, ezért mindvégig egy hamis kép alakult ki bennem róla, ami természetesen nem az én hibám, hiszen az egyetlen kapcsolatom a wartenizmussal azokon a köteteken keresztül történik, amelyek hozzám kerültek eddig – azonban rengeteg mű létezik a kánonon kívül is, amelyet gondos kezek elrejtettek eddig előlem.

A háromrendbéli cím onnan ered egyébként, hogy Hompestus egyik művében felfedezte a titkot, még pedig azt, hogyan lehet bármikor, bárhová eljutni: hogyan lehet különböző történelmi korok és személyek között kapcsolatot létesíteni, amely a szemében nem a káoszt testesítette meg, hanem az emberi nem tökéletesedéséhez és tudásmegosztásához vezető végső és legmagasabb szintű út, ő pedig ezen tudás birtokában egyesíteni igyekezett a jelent, múltat és jövőt, vagyis a három fő időorientációt egymással. Amikor először belegondoltam abba, amiről Tisszia mesélt nekem, megrémültem, hiszen ez felülírt számos olyan törvényt, amelyet valamelyik elődöm, utódom vagy én magam dolgoztam ki társaimmal. Féltem a lehetséges következményektől még akkor is, ha csupán vízionitásokon, vagy ahogyan Hompestus nevezte, fantaszcellákon keresztül zajlott a kapcsolatfelvétel.

A közös száműzöttség és meg nem értettség azonban rokonszenvet ébresztett bennem a renegát mester tragikus története iránt, akit legyőztek és félresöpörtek, ami a kis csoport véleménye szerint közvetlen oka volt később a posztwartenisták térnyerésének és az akchroniták megjelenésének. Valahogy azáltal, hogy ennyire irányítani lehetett ezeket a mechanizmusokat, megint csak azt éreztem, hogy az ember istent játszik, hogy irányítani szeretné a természet erőit, az elmúlt tapasztalatok pedig azt mutatták (és fogják mutatni egészen Kredóndia alapításáig), hogy ennek általában meglesznek a következményei. Eddig éppen az volt ezeknek a fantasztikus utazásoknak a varázsa, hogy várni kellett, hogy rátaláljon a szemlélőre az alkalom, amire méltó módon fel kellett készülni, hiszen arra én magam is rájöttem, hogy nem érdemes küzdeni sem azért, hogy lefojtsa valaki ezeket az erőket, sem azért, hogy mesterségesen előidézze őket.

Tisszia azonban, aki kissé lekezelően kacagott tapasztalatlan megjegyzéseim hatására, megsimogatta arcomat (kissé Kárpátinát idézték fel bennem ujjai) és úgy gügyögött hozzám, mint egy gyermekhez szokás, amikor közölte velem, hogy a wartenizmus sokkal mélyebb hatalommal és jelentésrétegekkel rendelkezik, és túlságosan keveset tudok róla. Eddigre már a kronomágusok (én neveztem el így őket utólag) rejtekhelyén voltunk és megismertem a többieket is, majd kiderült, hogy a bunker helyén, amiben álltunk, lesznek a későbbi Melankólia Barlangjai, hiszen itt fogják az első olyan cinikus genetikai kísérleteket végezni, amelyek során az emberi pesszimizmust igyekeznek erőforrássá alakítani, hogy azt visszaforgatva a rendszerbe optimizmust nyerjenek.

Ez az az okkult eljárás, ami később eltorzulva aztán kialakítja az Akrónia és Oszta romjai közötti transzformatív csatornát és mentális mágneses teret – legalábbis így mesélte nekem Tisszia, aki ezekről a folyamatokról szellemtudós édesapja révén értesült, aki lányát egyébként szeszélyes és változékony természete miatt nevezte el a magyar Tiszáról. Habár nem értettem minden részletét az elhangzottaknak, azt megtudtam, hogy az egyetlen módja annak, hogy megtudjam az igazat Kredóndia jövőjéről (amire az enciklopédiám csak homályos célozgat) az, ha bejutunk, jobban mondva betörünk valahogy az Omniál Archívumba és megszerezzük Hompestus jegyzeteit, amelyekben leírja azt, hogyan volt jelen Karthágó, Bizánc és Tenocstitlán bukásánál, a búr háborúkban, a Marsraraszállásnál, a negyedik világháborúban és a második globális háborúban, a tengeri népek vándorlásakor és az V. századi Nagy Népvándorláskor, a 2020-as koronavírus- és az 1347-es pestisjárvány idején, a Tűzföld felfedezésénél és így tovább.

Valahogy úgy éreztem, sok-sok meddő és félresikerült kísérletem után a megfelelő helyen és a megfelelő időben vagyok. Egyrészt jóvá tehettem korábbi tévedéseimet és túlkapásaimat, másrészt tisztára moshattam a nevemet a wartenista művekben a többi szerző előtt, ráadásul bebizonyíthattam, hogy nem elég a puszta türelem és várakozás, hanem néha tettekre van szükség. Úgy véltem ,ezáltal megmenthetem végre Rodonanga mezőit és lankáit, Bodzin meseországszerű örökségét, a Molda-tó és a Zegella-park kulturális és filozófiai kincseit; hogy még jelenteni fog valamit, ha végigzarándokol valaki egészen az Örömök Völgyéig, a Bizalom Csarnoka pedig továbbra is állni fog, és nem tintahalsisakos katonák vagy egyéb barbárok fognak tanyát verni szent falai között. Az sem volt utolsó szempont naiv lelkesedésem mellett, hogy bíztam abban, hogy újra találkozhatom gyönyörű és hűséges Regina Kárpátinával; hogy ott és akkor lehetek vele, amikor szeretnék és véget ért a spirituális és sámánisztikus várakozás kényének-kedvének való kiszolgáltatottság. Elérkezik végre az a szebb és jobb kor, amiért mások talán nem tesznek senkit.

Közben viszont egyre jobban elhalványult az ő képe, és már a szperancista jóslat is hidegen hagyott, hiszen egyszerűen megelégeltem a fátumot és a determinizmust. Az emberi együtthatóban, az uomo-állandóban, a lélekben és a szellemben hittem. Irányítani akartam végre a saját sorsomat, és megértettem, hogy én kell, hogy legyek az a különleges megváltó személy, az a kulcsfigura, akiről annyit írnak, és éppen azért akartak talán kitörölni Hompestusszal együtt, mert kísérletet tettünk arra, hogy szembeszálljunk a kiszámíthatósággal, a ,,gének és mémek” szigorú börtönével. Kárpátina káprázatos hite és erényei mellett az a magabiztos, önálló és eleven energia, amelyet Tisszia Kapellina testesített meg előttem a többi kronomágussal szemben, sokkal megnyerőbb volt, mint az álmosok képmutatása, a szperancisták bizonytalansága vagy az ultimánusok zsarnoki hitványsága.

Mire eljutottunk oda, hogy próbáltunk olyan részleteket kihámozni a Hibridhitű Enciklopédiából (amihez a Rozumión, azaz a wartenista szótár útmutatását használtuk), amelyekben sikeres volt a tervünk, egyszer csak azt vettem észre, hogy az elmúlt közel egy év során, amelyet a kronomágusok között töltöttem, őrületes szenvedély kezdett el Tissziához láncolni – mégis éreztem egy belső erkölcsi gátat magamban, és hiába volt, hogy még meg sem született Kárpátina, vagy, hogy új ismereteim minden korábbit átértékeltek előttem, mégsem mertem lépni, hanem hűséges maradtam mind elveimhez, mind kristálytiszta szerelmemhez, noha sokkal több időt töltöttem már el Kapellina tábornokasszony társaságában, mint annak idején (valamikor a jövőben) a szperancisták között.

Furcsálltam egyébként, hogy nem volt semmi nyoma annak, hogy én valaha is részt vettem volna ebben az egész behatolásban, főleg annak tükrében, hogy mekkora jelentősége lett az egésznek. Miután bejutottunk az Omniálba, kiderült, hogy tettünkkel egyúttal egy puccsot hajtunk végre, és a korrupt Oszciánus Köztársaság, amelyet szenilis akadémikusok, belterjes politikusok, elitista művészek és az álmosok közé beszivárgott ultimánusok irányítottak, végérvényesen megbukott. Annak az erőnek hála, ami a birtokunkba jutott, egy új korszak vette kezdetét, és elkezdtük megalkotni az ígéret földjét, az új világot, amilyennek Osztának eredetileg lennie kellett volna, ezt pedig Hompestus követői, a kronomágusok után Chroniának (görög-latin alakban), vagy magyarosan Króniának kereszteltük el.

Az volt az elképzelésünk, hogy mindent, ami megbukott az idilli Tamarciában, sokkal jobban fogunk csinálni: ha kell, ehhez megváltoztatjuk az embert kívülről-belülről, de inkább csak szellemi értelemben, esszenciális részein pedig nem változtatunk, nehogy ismét zsákutcába kerüljünk. A győzelemtől megtáltosodva és a kronomágusok hatalmától részegen ünnepeltem még a diadalt követő napokban, amíg már lelki szemeim előtt az eljövendő új földet vizionáltam, amelyet valahová a tenger közepére szerettem volna helyezni, hogy izolálódjon minden olyan külső impulzustól, amely tévútra vezetheti és eltorzíthatja. Miközben gondolataimba mélyedtem és magam előtt láttam már a virágzó, erődített államot, amelyet majd létrehozunk (amellyel nem csak áltatják és táplálják az emberek hitét, hanem ténylegesen eljön), addig éreztem, hogy egy puha, nőies, mégis határozott tenyér simítja végig a vállaimat és a tarkómat, majd lassan és gyengéden szánkázik végig hátamon. Természetesen Tisszia keze volt az, és bárhogy igyekeztem hárítani, végül nem engedett el, és kikényszerített magának egy önkéntelen csókot.

– Apám büszke lenne rád, sőt, büszke is lesz, ha húsz évvel korábban értesülni fog róla, hogy mennyi mindent tettél az ügyünkért – suttogta gyengéden, amíg kézen fogott és már a hálószoba irányába terelt. – Tudd meg ugyanis, ha eddig nem értetted volna meg, hogy Hompestus az én atyám, ő a száműzött, a háromrendbéli mester, a fantaszcellák és a wartenizmus egyéb titkainak az ismerője.

Szavai nem váltottak ki túl nagy megrökönyödést belőlem, hiszen a Tissziában lévő sugárzó passzió miatt már korábban is sejtettem, hogy egyúttal személyes ügy is lehet számára az Omniálba való behatolás és Tamarcia megdöntése, amelyre úgy utalt, mint egy szükséges és megkerülhetetlen rosszra, amellyel kapcsolatban a legjobb, amit tehetünk, ha végre máshogy csináljuk, nem úgy, ahogyan az korábban történt az eredeti wartenista világtörténelemben.

Régen elfelejtettem már fővárosi lakásomat, a 2020-as évek nyomasztó és feszült hétköznapjait, a magányt, a rezignált és dekadens baráti összejöveteleket, a mókuskeréknek tetsző egyetemi és hírszerkesztői napokat, de még korábbi természetfeletti intellektuális kalandjaimat is. Minden aprónak és jelentéktelennek tűnt azokhoz a dimenziókhoz képest, amelyet ez a kivételes és méltatlanul mellőzött nő tárt fel előttem, és égtem a vágytól, hogy végre beleolvassak Hompestus jegyzeteibe, amelyek nála voltak, illetve attól, hogy ez a szenvedélyes és ambiciózus bestia az enyém legyen. Előbb azonban, mielőtt megmutatta volna Tisszia az írásokat. valami mást kért tőlem cserébe.

– Látom a szemeden, hogy még mindig ragaszkodsz a te Reginádhoz, pedig el kell mondanom valami igazán szörnyűt róla. Tudom, hogy még mindig jobban bízol benne, mint bennem, mert ő tiszta, romlatlan, elszánt, gyönyörű, közvetlen és tele van olyan erényekkel, amelyeken én soha nem jutok talán a birtokába. A látszat azonban csal. Át szeretnék adni neked valami igazán fontosat és bizalmasat, amelyet el kell olvasnod, még mielőtt odaadom neked Hompestus irományait. Utána még talán, ha végeztél, megkérnélek még valami másra is, ha nincs ellenedre – tette hozzá enyelegve és csábosan, és amikor megláttam a szája sarkában görbülő pajzán mosolyt, kétségem sem volt afelől, hogy mi lehet ez a bizonyos szívesség.

Már akkor is felcsigázott, amikor a kezembe nyomta az apokrif wartenista műveket, de amikor megígérte, hogy köztünk talán valami másra is sor kerülhet, teljesen a hatalmába kerített. Minden emberi gyengeségem, önző és józanságot mellőző mérlegelésem átvette az uralmat az elmémben, és azt hiszem, ahhoz az állapothoz voltam nagyon közel, amelyet bűnnek neveznek, és amelyet éppen eltörölni lettem volna hivatott társaimmal együtt, miközben közönséges árulónak éreztem magamat. Nem amiatt, mert a vágyaimat szerettem volna követni, hanem amiatt, mert ezek a vágyak még mindig felszínesek voltak ahhoz képest, amelyben igazán hittem. Viszont rögtön elhessegettem ezeket a gondolatokat, és amikor kinyitottam a nálam hagyott könyveket, arra jutottam, hogy a hit és remény ábrándos-álságos hipnózisába kényszerítettek és manipuláltak a szperancisták, de ennek most vége, az igazságról pedig lehull a lepel. Az igazság azonban fájdalmasabb volt, mint azt gondoltam volna, az Omniál kötetei pedig tudtam, hogy nem hazudhatnak.

Az egyik kötet a kissé körülményes A Hit városának hitetlenjei – Kredóndia végnapjai címet viselte, a másik pedig a Wartenista dinasztiák, avagy a titkos kapocs névre hallgatott, és meg kell mondjam, inkább tűntek egy bestseller vagy egy akciófilm címeinek, mint komolyan vehető műveknek, de tudtam, hogy első megérzéseink általában nem tévedhetetlenek. Az első kötet címe túl izgalmasnak és szenzációvadásznak tűnt ahhoz, hogy ne azzal kezdjem, így belelapoztam, majd úgy döntöttem, rövidségénél fogva az egészet kiolvasom. Hirtelen ott találtam magamat Kredóndia népes utcáin és felszálltam az egyik ún. lebegő metróra, miközben feltűnt, hogy ammonínók, azaz városi zsoldosok cirkálnak mindenfelé, mintha keresnének valamit, vagy valamilyen merénylet történt volna a helyszínen.

A metrón türelmesen vártam, ahogy egymás után mondják be a megállókat és a kerületek neveit: Credondia Minor, Credondia Maior, Credondia Inferior, Credondia Superior, Credondia Museum. Sejtettem, hogy ennél az utolsónál kell leszállnom, és ez valami fontos találkozási pont lehet. Ez a vízionitás, vagyis fantaszcella egyébként élesen különbözött az eddigiektől, mert egy megfigyelő voltam, a puszta olvasás és a bensőséges átélés pedig sokkal élesebben váltak el egymástól, mint a korábbi tapasztalataim esetében. Láttam, ahogy a múzeumnál két nő és egy férfi találkozik, akik nyilvánvalóan magas pozíciókat töltenek be – a nő testét például az ammonínók sötétarany páncélja burkolta be, így biztosra vettem, hogy az Egyesült Kredóndiánus Zsoldoshadseregben is jelentős szerepet tölthet be.

Lehetőségem volt kihallgatni a beszélgetésüket, mert mint kiderült, később ők maguk mondták azt tollba azoknak a kései történészeknek, akik a város pusztulása után kezdtek alkotni, hogyan szőtték terveiket Kredóndia megbuktatására. Az ultimánusok ugyanis nem tűntek  el végleg, és felbuzdulva azon, hogy nem torolták meg teljesen tetteiket és nyitottak voltak feléjük a kompromisszumra, szépen lassan pozíciókat szereztek az újonnan létrejött városállamban is, amely talán az egyik utolsó wartensita fellegvár volt akkoriban a bolygón. Ellentétben a szperancistákkal, ők nem kegyelmeztek senkinek, és elkezdték ismételten a saját képükre formálni a rendszert, a merénylet pedig, amelynek nyomait láttam korábban, pusztán figyelemelterelés volt a részükről.

Döbbentem vettem tudomásul, hogy munkám, amelyet oly nehézségek árán hoztam létre bajtársaimmal és amelybe annyi garanciát építettem, milyen törékeny, és milyen gyorsan válik önmaga ellenségévé, hiszen az ultimánusok, akik rafinált eszközökkel szerezték vissza a hatalmat, mindvégig a színfalak mögött maradva, elkezdték felszámolni az ellenséges (vagyis a kompromisszumképes) elemeket, ezt pedig ők konszolidációnak nevezték. A vezetők szerint, akik a múzeumnál inkognitóban találkoztak, eljött az idő arra, hogy nyílt kártyákkal játszanak és megdöntsék a gyönge és kérészéletű rendszert, ami a találkozó után néhány nappal valóban meg is történt, a döbbent kredóndiánus lakosok számára egyébként váratlan és meglepő módon.

Valójában azonban megvoltak ennek a jelei, és nem szabadott volna, hogy felkészületlenül érje az ellenforradalom a fiatal békepártiakat és reménykedőket, akik végre nem a távoli jövőbe helyezett tényekről, hanem egy reményteljesebb, formálható és képlékeny közeljövőről beszéltek. Egy pillanatra elragadott ismét a szperancista hév, és eszembe jutott, miért is harcoltam értük olyan keményen, azonba szembesülnöm kellett vele, hogy valójában nincs lényegi különbség a felek között. Sokkal szomorúbb és iszonyúbb volt azonban látni, hogy a parancsnoknő, aki csigamintás sisakját leemelte, nem volt más, mint Regina Kárpátina, az egyik férfi pedig, aki egyébként kicsit emlékeztetett arra a Francus Nigrogusra a könyvekből, nem más, mint a szeretője, akikkel együtt kívánták átvenni a hatalmat.

Teljesen összetörtem, amikor becsuktam az első könyvet, és még jobban eltökéltem, hogy Hompestus eretneknek bélyegzett tudását felhasználva megállítom ezt az esztelenséget, még ha egykori szerelmemen is kell ezen keresztülgázolni, akit magukhoz édesgettek az ultimánusok maradékai, és aki ilyen gyalázatos módon elárult engem. Még jobban elszomorított azonban, amikor a következő könyvben azt olvastam, hogy valójában a Specto-nemzetség egyik tagja – Ordonn krónikás leszármazottja és így Kárpátina felmenője – volt az, aki megállította Hompestust, elrabolta a tudását és össszejátszott Wartencia alapító atyáival, akik engem is becsaptak saját jelenkoromban.

Eddigre már megértettem, hogy nem az eredeti személyek árultak el, akik összegyűltek a lakásomban, hanem nekik valamilyen eltorzult, részleges vetületeik, vagyis szellemüknek az a sötét dimenziója, azok az árnyékai, amelyek úgy alakultak ki, hogy idővel félreértelmeztek bizonyos tanításokat – elsősorban talán az anterioristák felügyelő- és kontroll szerepét, vagy a csekalisták miszticizmusát, de az én prewarteriánus összegzéseimet is alaposan átírták a későbbi évszázadok egyébként. Volt azonban más szörnyű tény is, amelyet felfedeztem: az, hogy valójában az a messianisztikus személy, akit megjósolt a szperancizmus, úgy kötődik hozzám, hogy az ő édesanyja, Sixtrina és ikernővére, Dextrina az én távoli utódaim lesznek, ősanyjuk pedig, vagyis az én hitvesem nem más, mint Tisszia Kapellina, miközben Dextrina, (aki elárulja nővérét és a többi igazi neowartenistát) lesz egy áruló szperancista vezér, Kárpátina édesanyja.

Teljesen beleborzongtam abba a gondolatba is, hogy Kárpátina képes elárulni azt az eszményt, ami miatt küzdöttünk, az viszont, hogy csalárd szerelmem az én egyik leszármazottamnak és az álságos Ordonn egyik sarjának a véréből fakad, iszonyatos gyötrődést, szánalmat, undort és félelmet ébresztett bennem. Ráadásul szembesülnöm kezdett azzal, hogy minden, amit a mi meghatározott és lehetséges szerepünkről mondott, az hazugság, és pusztán a saját céljaira akart engem felhasználni. Több egyébként nem derült ki arról, hogy milyen új rendszer fog kialakulni Kredóndia bukása után, de talán azért nem, mert ez még képlékeny volt és ködbe burkolózott.

Én mindenesetre tele bosszúval, daccal, gyűlölettel és szomorúsággal adtam vissza a könyveket Tissziának, akit hirtelen felindultságból derékon kaptam, megcsókoltam, majd megígértem neki, hogy helyrehozom a hibát, amelyet elkövettem, hiszen magamat okoltam azért, hogy nem fordítottam elég figyelmet a küldetésemre és idejekorán hagytam ott a szperancista államot, még mielőtt valóban megszilárdulhatott volna. Mi több, az is felmerült bennem, hogy talán valóban keménykezűbben kellett volna fellépni az ultimánus csoportokkal szemben.

Tisszia kéjtől terhesen és boldogan nyújtotta át nekem végül az iratokat, és mivel egyszerre csak egy ember számára volt lehetséges a célzott és irányított utazás, ezért sok sikert kívánt és csókot lehelt az ajkaimra, mintegy jelezvén, mire számíthatok, ha végül beteljesítem a sorsomat és leszámolok azokkal, akiken megkönyörültem. Amikor olvasni kezdtem a könyvet (a Wartenisták Evangéliumát) még éreztem, ahogy hozzám simul, és hallottam, ahogy lelkesítő, de indulatos beszédeket tart embereinek az egykori Tamarcia egyik füstölgő főterén és arról beszél, hogy a forradalom győzedelmeskedett, és meghaladtuk azt, amit az elődök nem tudtak  véghez vinni.

– Elérkezett a pillanat, hogy beteljesítsük azt, amin apám, Hompestus olyan szorgosan munkálkodott, és az oszciánusok elavult eszméi után megalkossunk valamit, ami már a wartenizmusnál is több, progresszívabb, valamit, ami már utána van és meghaladja azt: testvéreim, üdvözöljük együtt a posztwartenizmust!

Elmosódott, eltompult hangok és homályosuló képek formájában még hallottam és érzékeltem a tömeg üdvrivallgását, és egyszerre nyomasztó érzés lett úrrá rajtam. Ahogyan volt egy olyan sejtelmem, hogy a távoli jövőben Kredóndia nincs biztonságban, úgy aggódni kezdtem, hogy meddig fog tartani az a csoda, amelyet elkezdtünk felépíteni a vadóc és temperamentumos Tissziával, aki ott, ahová meg fogok érkezni, már több száz, vagy talán több ezer éve halott lesz. Rémes volt belegondolni, hogy én, aki már az ő idejében is csak egy történelmi alak vagyok, visszautazom hozzá egy olyan korból, ahol már ő sem létezik, azért, mert olvastunk egy olyan jövőről, ami még nincs, és meg szeretnénk róla bizonyosodni, hogy ne is legyen.

Emlékeztem rá, hogy egyik rendszer sem működhet a másik nélkül, hogy a wartenisták jóakarata ellenére szükségszerűen ki fog alakulni egy negatív pólus, hogy lesznek szakadások és túlkapások, mígnem létrejönnek olyan erők – és magam is egy ilyen mellett foglaltam állást – amelyek ökumenikus módon szeretnék helyreállítani az egységet azzal, hogy kompromisszumokkal kötik össze azokat az esetleges termékenyítő gondolatokat, amelyek a fragmentáltság során létrejöttek. Így pedig az újraegyesülés során magasabb szinten folytatja tovább működését és munkáját az eszme, és ismét várakozók, reménykedők és alkotómesterek fognak benépesíteni mindent, még ha keletkeznek is néha repedések és disszonanciák a rendszerben.

Mindennél az volt a legfontosabb a számomra, hogy megállítsam az ultimánusok visszatérését és megőrizzem azt a status quót, amit otthagytam a forradalom után. Azt sem tudtam, hogy távozásomhoz képest hány hónappal vagy évvel később tértem vissza, de a számítások alapján legfeljebb két-három év telhetett el – viszont Kredóndia belső fejlődése révén mégis egy már többszázéves, virágkorát élő társadalomként élte szorgos mindennapjait.

Amikor felnéztem a könyvből, az egyik városi parkban találtam magamat, körülöttem csupa olyan ismeretlen növénnyel, amelyekkel egyik korábbi általam meglátogatott korszakban sem találkoztam. Habár a feladatra igyekeztem koncentrálni, a különös mintázatú és formájú szirmok, kelyhek és levelek, a nyújtózkodó indák és tekeredő növényi szárak olyan élőlényekről árulkodtak, amelyek már-már megközelítik a tökéletességet funkcióik tekintetében, de soha nem lesznek egészen tökéletesek és mindig marad bennük egy meghatározhatatlan, misztikus elem, amely fejlesztésre szorul, ezzel pedig erőt és reményt adhat.

Örömmel nyugtáztam, hogy az élet minden területén megmutatkoznak azok a törekvések, amelyek valójában az emberiség teljes történelmében megvoltak, miközben a lebegő metrók egyikén éppen ugyanazon az útvonalon igyekeztem a múzeumhoz, amelyiken az apokrif történelemkönyv olvasása során is, ám gondosan ügyeltem rá, hogy elvegyüljek, hiszen a kredóndiánusok semmit sem sejtenek arról, milyen veszély vár rájuk. Meg kell, hogy őrizzék mind a hitüket, mind a bizalmukat a rendszerben, amelyet kiépítettünk még a szperancista forradalom után. Nem tudtam azonban megakadályozni, hogy az ammonínók igazoltassanak, majd miután felismerték, hogy ki vagyok, őrizetbe vette – nyilvánvalóan azért, mert eddigre már az ultimánusok irányították őket, akik Wartencia propagandája óta veszélyesnek tartották a jelenlétemet.

Nem volt értelme ellenkezni, ezért követtem őket a Kredóndiai Kormányzói Palotába, ahová bilincsben vezettek egyenesen a tanács elé. A teremben felismertem az elnök jobbján az elegáns ruhájában pózoló Kárpátinát, aki semmit sem változott attól eltekintve, hogy elsöprő haraggal és megvetéssel mért végig.

– Kredóndia dicső és jóravaló polgárai! Itt áll az ember, aki annyit tett értünk és a szperancizmusért, és aki most, amikor végre építeni kezdhetnénk az igazi jövőt, becsapott minket. Becsapta bajtársait, elveit, hitét, sőt… talán még olyanokat is megbántott, akik erre nem szolgáltak rá. Akik igen közel álltak hozzá, és akik szerették őt nem csak, mint háborús hőst vagy államférfit, hanem..

Ennél a pontnál elérzékenyült, elcsuklott a hangja és elakadt a szava, így a tanács elnöke, bizonyos Nigrogus, akiben magamra ismertem, csendre intette, ő pedig némán, engedelmesen foglalt helyet ismét. A tanácselnök az az ember vot egyébként, aki lehettem volna – aki talán én kellett volna, hogy legyek, de ő bizonyára nem tudta, Kárpátina milyen aljas tervre készül, sem arra, hogy a rossz embert fogták el. Nem volt kérdés, hogy az archívum krónikáiból értesültek arról, hogy sikeresen megszereztem Hospestus jegyzeteit, amit egyébként én használtam az utolsó alkalommal, ezek után pedig végleg elvesztek. Természetesen előadhattam védőbeszédemet, amelyben röviden, a releváns részletekre fókuszálva meséltem el mindent, amit fentebb már az olvasónak is kifejtettem Tissziával való megismerkedésemről és a kronomágusok oldalán való harcról.

Ekkor azonban váratlanul bevezettek kellő kísérlettel az újjáépített Omniálba, és megmutatták nekem, mi történt azok után, hogy eljöttem az eredeti Tamarci bukása után. Mint kiderült, az utolsó, vészjósló szavak, és az a dühöngő lincshangulat, amit hallani véltem, nem csak elmosódott, révületes képzelgés volt. Mondhatnám, hogy nem hittem el a vádakat, minden hamisítvány és koholmány volt, viszont ha az Archívumban tartózkodott valaki, akkor az eredeti dokumentumok egyértelműen megkülönböztethetőek voltak a hamisaktól, és szembesülnöm kellett vele, hogy valóban én követtem el azt a történelmi bűnt részben, amelyet később megpróbáltam megakadályozni. Az ultimánusok méltán jártak a nyomomban akkor, amikor Krisztina, azaz Kárpátina megmentett tőlük és a lázadók között elrejtett. Kiderült, hogy abban a posztwartenista forradalomban működtem közre, ami végül a korai munkákban megjövendölt Osztát rombolta le, és gyakorlatilag ezt próbáltam jóvátenni minden későbbi tettemmel.

Sem tudatlanságom, sem az, hogy a gyönyörű és ravasz Tisszia megvezetett, nem volt mentség, de még enyhítő körülmény sem: arra ítéltettek, hogy a saját zárt valóságomban, távol a wartenizmus legcsekélyebb impulzusaitól kell szembenéznem önmagammal, amíg minden olyan eszköztől megfosztottak, amellyel újabb bonyodalmat okozhattam volna; így szándékoztak visszaküldeni saját koromba, ahol legfeljebb őrültnek tartottak volna, ha előállok a távoli jövőről szóló elméleteimmel. Főleg egy olyan apokaliptikus korban, amelyben senki nem hisz már igazán a következő kétszáz évben sem, nem még a következő évezredek misztikus és fantasztikus történéseiben, amelyek talán csak az én fejemben léteztek egész idő alatt. Lehetett egy utolsó kívánságom a megmásíthatatlan ítélet végrehajtása előtt. Ez pedig természetesen az volt, hogy négyszemközt beszélhessek Kárpátinával.

Az egykori Olüsszia partján találkoztunk, az ammonínók kíséretében. A folyóra már nem lehetett ráismerni, hiszen alig maradt belőle valami a történelem viharai után, és medrében az egykori víznek mindössze a negyede csordogált. Igazából már csak parányi patak volt ahhoz a folyamhoz képest, ahogy korábban festett, de így is elgondolkodtatott, amíg megfáradt és lassan cammogó áramlatát figyeltem, hogy ez az egész időfolyam mennyire egyirányú, megállíthatatlan és visszafordíthatatlan volt minden elkeseredett próbálkozásom ellenére. Talán ha nem ellenkeztem volna, az megoldotta volna a helyzetet – de mint kiderült, akkor is csak tehetetlenül sodródtam, és a külső tényezőkön nem, csak a belső megélésen voltam képes változtatni. Mennyire igaza volt Hérakleitosznak híres megállapításával arról, hogy nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba, és mennyire Mrożeknek, aki zuhanáshoz hasonlította a létezést! Tudtam azonban, hogy nem ez volt a megfelelő pillanat arra, hogy természeti analógiákat próbáljak belepréselni abba az emberi színjátékba, amelyet isteninek hittem.

Gigász voltam, aki meg szerette volna ostromolni az Olümposzt, és bibliai óriás, aki Bábel tornyát kezdte el építeni, mégis Góliátként rogyott össze egy jelentéktelennek tűnő kis kavics, egy pillanatnyi félreértés miatt. Kárpátina látta a gyötrődésemet és mellém állt, de amikor meg akartam fogni a kezét, elhúzódott és már nem érzett semmi közöset kettőnkben. Odavolt a remény és elveszett, elhamvadt, elpárolgott az a varázs, ami összetartott bennünket. A szperancizmus valószínűleg abban a kárhozott pillanatban meghalt, és remegő tekintettel kellett végignéztnem, ahogy az Olüsszia hullámaival együtt sodródik tovább az Enyészet Óceánjába.

(A sorozat utolsó előtti része)

Ocsovai Ferenc regényének korábbi része a Szöveten:

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

© 2021–2023 | SzövetIrodalom | Minden jog fenntartva | Newsphere by AF themes.