2024.06.25.

SzövetIrodalom

A Szövet irodalmi, művészeti és közéleti magazin  legfontosabb célja, hogy teret és lehetőséget adjon íróknak, költőknek, alkotóknak: kezdőknek és ismerteknek, kívülállóknak és fő ízlésformálóknak, fiataloknak és időseknek

Kezdőlap » Ocsovai Ferenc: Sosem volt idők, avagy létünk szórványai (5.)

Ocsovai Ferenc: Sosem volt idők, avagy létünk szórványai (5.)

12 min read
Sokat gondolkodtam rajta, hová tegyem ezt az egészet, ami velem történt. Visszatérhettem volna megint, hogy egy kettős közhellyel éljek,  a ,,szürke hétköznapok rendes kerékvágásába”, de a legutóbbi kísérletem bebizonyította, hogy ez csak ideig-óráig lehetséges, és nem tudok teljesen elszakadni sem az eszmétől, sem attól a lehetséges jövőtől, amit láttam.

Hibridhitek szolgálói (I.)

Sokat gondolkodtam rajta, hová tegyem ezt az egészet, ami velem történt. Visszatérhettem volna megint, hogy egy kettős közhellyel éljek,  a ,,szürke hétköznapok rendes kerékvágásába”, de a legutóbbi kísérletem bebizonyította, hogy ez csak ideig-óráig lehetséges, és nem tudok teljesen elszakadni sem az eszmétől, sem attól a lehetséges jövőtől, amit láttam. Sokadszorra vívódtam magammal, hogyan dolgozzam fel az egészet, sőt, néha még annak gondolatával is eljátszottam, hogy milyen lenne, ha változtatni tudnék ezen a sötét képen, de a wartenista reneszánsz optimizmusa, a közös építőmesterség korszaka immáron örökre véget ért.

Tudtam, ha tenni próbálok valamit és makacsul tovább harcolok, hogy végül sikerre vigyem több ezer ember közös álmát (amely lehet, hogy valójában csak az enyém még egyelőre), akkor ugyanúgy determinált már a jövő teljes horizontja – csakúgy, mintha nem tennék semmit, csak próbálnám tovább élni az életemet boldogan. Ennek sztoikus békéjét felismerve kerestem egyfajta arany középszert, így úgy viselkedtem, mintha mi sem történt volna: társaságba jártam és szórakoztam, ám gondosan ügyelve arra, hogy a wartenizmusról még csak véletlenül se beszéljek, mert akkor vagy bolondnak néznek, vagy felütik a fejüket az álmosok inkvizítorai; esetleg találkozom valami extrémista gondolkodóval.

Viszont igyekeztem megőrizni korábbi érdeklődésemet, és szabadidőm egy részét továbbra is kutatásaimnak szenteltem, mialatt mindig körültekintően igyekeztem eljárni a szövegek tanulmányozása közben, nehogy egy újabb látomásos valóságban találjam magamat. Ezt a fogalmat is egyébként az egyik neowartenista iratban, Ordonn Krónikájában találtam: ő nevezte azokat az utazásokat, amelyekben nekem is részem volt, látomásos valóságnak, avagy vízionitásnak. Úgy definiálta őket, mint olyan pillanatokat, amelyeknek az álomhoz, a virtuális valósághoz és a pszichedelikus látomásokhoz hasonló tulajdonságai is vannak, azokkal ellentétben viszont nem csalják meg az érzékeket, mert amit látunk ilyenkor, az valóban megtörténik, és abban a pillanatban kézzelfogható valóságként funkcionál.

Nincsen emögött semmilyen varázslat, mert a puszta képzelőerő és akarat idézi meg ezeket a képeket végső soron, és addig léteznek, ameddig szükség van rájuk, de azt, hogy pontosan milyen a természetük, mi okozza és hogyan irányíthatjuk őket, az nem világos; ez talán a gondolat és akarat már említett asszociatív teremtőerejéhez kapcsolódik. Abban a pillanatban tehát, amikor a bagolysisakos őrnagy faggatni kezdett Új-Tamarciában, tényleg reális volt körülöttem minden. Valóban veszélyben voltam, és nem csak káprázat volt az egész, most viszont, ebben a pillanatban azt kell mondjam, hogy ezek a dolgok teljességgel a fantasztikum kategóriájába tartoznak. Ordonnról egyébként, akit Chordonnius Spectónak is neveznek, nem igazán tudni sokat. Vélhetően eretnekként tartották számon, és mindenhonnan igyekeztek kitörölni a nevét szellemi gyermekemben, Magna Oszciániában.

Ez volt egyébként az első alkalom, amikor úgy kutattam valami után, hogy nem tapasztalhattam meg első kézből a történteket, nem érintett meg a reménykedés és a várakozás varázsa, nem láttam sokszor a valódi célját a keresésnek. Az anyag többsége, amit találtam, nem a wartenizmus történelméhez kapcsolódott, sokkal inkább néhány szerző magánvéleménye és kommentárja volt, vagy néhány kapcsolódó fogalom és mechanizmus leírása. Nem láttam már Fetír hófödte csúcsát, Olüsszia kanyargó medrét, a Szabadház meghitt alkotói szellemét, de még Akrónia óceánparti erődfalai is rejtve maradtak előttem. Minden töredékes volt és értelmetlen. Próbáltam gondolkodni, hogyan lett belőlem áruló, a többiekből Alapító Atyák, és hogyan vált Magna Oszciánia egy álságos utópiává, amely a felszín alatt végtelenül technokrata, bürokrata és okkult: ahol rend uralkodik, de nem a harmonikus rend, hanem a zsarnoki, amihez képest még a puszta a káosz pozitív princípiummá válik.

Kik tehették mindezt? Az anterioristák? A létisták, a csekalisták? Csardogályok és önmegvetők? Mi vezetett a polgárháborúhoz és a wartenizmus eredendő megosztottságához, mi az oszciánusok és akchroniták megjelenéséhez? Ezekre a kérdésekre próbáltam válaszolni, hiszen Ordonn jegyzeteiből az is kiderült, hogy Új-Tamarcia fenyegető rémuralma arra a hitre alapszik és úgy alakították ki, hogy létezésével próbálja elejét venni a végső összecsapásnak és az ideológiai szakadásnak. Az egész azonban egy hazugság, írja itt Ordonn, hiszen a szkizma elkerülhetetlenül bekövetkezett, az első Tamarcia elpusztult, Oszta elsüllyedt, Akrónia felemelkedett, majd az pedig ugyancsak elpusztult, és megkezdődött a viszály és a bizalmatlanság kora, a Tévely Hava. Ez azonban félrevezető elnevezés, hiszen a hó itt világhónapot jelent, és hosszú évszázadokon át jelenlévő sötétséget, nem pusztán egyetlen apokaliptikus időpillanatot.

Itt megálltam, és úgy éreztem, levegőhöz kell jutnom. Próbáltam összevetni a krónikát a többi irománnyal, de az egésznek nem volt értelme. Úgy éreztem, valaki ferdít, valaki történelmet hamisít, és a nálam lévő dokumentumok töredéke számít hitelesnek. Az, hogy a krónika olvasásakor újra éreztem azt a különös bizsergést, amelyet korábban Ótárd mester naplójánál és más műveknél, ugyancsak megerősített abban, hogy jó úton járok. Lecsaptam mindent a földre ,és a városba mentem, hogy rápihenjek egy kicsit az olvasottakra. Aznap estére házibuliba voltam hivatalos, noha hivatalosan nem engedélyezték őket még mindig a járványhelyzetre való tekintettel, amely akkoriban tombolt. Ó, ha tudták volna ezek az emberek, mennyi további nehézségen kell még keresztülmennie és átlendülnie civilizációnknak – hogy a pandémia és a karantén mennyire csak a jéghegy csúcsa…!

Talán nem szórakozott volna senki ilyen önfeledten, ha látták volna, amit én, viszont akkor az eszme lényegi értelmét veszítette volna el. Ezzel én is tisztában voltam, így a legjobb, amit tehettem, az volt, ha elvegyülök, és egy estére elfelejtem az összes kozmikus kataklizmát, amely tudatomban kísértett. Javarészt jól alakult az este. Cimboráimmal és közeli barátaimmal régi történeteket elevenítettünk fel az alapszakról vagy a gimnáziumból, sokat nevettünk, előkerültek a kedvenc slágerek és poénok. Néha viszont, amikor senki nem látott, voltak olyan pillanatok, amikor elkomorult az arcom és elméláztam rajta, hogy milyen boldog voltam akkor még, amikor a tudás és megismerés felelőssége még nem nyomta így a vállamat. Hiába vettem biztosra, hogy ezek közül a katasztrófák közül sokat túlél majd az emberiség, valahogy a távoli jövő szörnyűségei mellett a közelebbi jövő derűs napjait nem éreztem túl jó üzletnek. A legrosszabb pedig az volt, hogy ezek már valójában mind meg is történtek.

Egy pillanatra azonban összeakadt a tekintetem egy lánnyal, aki engem figyelt. Zavarba is jöttem, hiszen nem szoktam hozzá, hogy figyeljenek engem és, hogy valakit megnyerjen a szimpátiám, főleg, ha annak a valakinek ilyen óriási, vakítóan kék szemei, formás ajkai, görbe mosolya, puha bőre és királynői profilja van, nem is beszélve hullámos, szőke tincseiről és bimbózó testéről. A többiekkel ellentétben soha nem találkoztam vele és fogalmam sem volt, hogy keveredhetett oda, ő viszont, amikor kint ültünk a sötétségben az erkélyen az asztal körül (amelyen egy méretes vízipipa és jó néhány kiürült korsó díszelgett már), áthuppant a mellettem lévő üres székre kapva a hirtelen jött lehetőségen.

Néhány másodpercig még szótlanul néztük egymást, majd elmosolyodott, a kezét nyújtotta és bemutatkozott:

– Krisztina vagyok – közölte velem kedélyesen.

– Ernő – hazudtam én, hogy leteszteljem, mennyit tud rólam, mennyire ismer.

– Ügyes próbálkozás, de ismerem az igazi nevedet – mondta higgadtan és bizalmasan. Ezután hozzátette: – Ki ne ismerné annak nevét, akit Magna Oszciánia teljes karhatalma üldöz? Ki ne hallott volna a férfiról, aki egységbe tömörítette a legjelesebb prewarteniánusokat, hogy megállítson egy polgárháborút, vagy arról, aki ott volt az eszme megszületésénél, a sziget megépülésénél és személyesen ismerte Eutardus, valamint Dolphininus mestert?

Amikor kiejtette az ismerős neveket, egyszeriben megváltozott az arcom. Egyrészt összerezzentem és azt hittem, kikotyogtam valamit ittasan, és most gúnyt űz belőlem vagy incselkedik velem ez a szép lány, de elkezdtem valami kimondottan erős köteléket érezni iránta, mintha ismertem volna, és hirtelen jobban rá mertem bízni talán bármilyen titkomat, mint azokra a barátaimra, akiket már ezer éve ismertem.

– Tudtam, hogy csak ki kell mondanom a varázsszót, drága, és a karjaimba omlasz – évődött tovább. Őszintén megmondom, ebben a pillanatban még jobban megborzongtam, hiszen attól tartottam, hogy valamiféle femme fatale-lal van dolgom, aki majd az ujja köré csavar. Lehet, hogy kémkedik utánam és valami csaló, aki befurakodott a baráti társaságomba, netán Új-Tamarcia ügynöke, aki a nyomomban jár és a vesztemre tör.

Akárhogy is volt, nem tudtam delejes vonzereje alól kivonni magamat, és csak figyeltem, hogy most mi következik.

– Sürgősen el kell mennünk hozzád, addig, amíg talán nincs késő, Ernő.

Az utolsó szót érdekes, sejtelmes hangsúllyal ejtette ki, hiszen tudta, hogy csak rögtönzött álnevet használtam, viszont hajlandó volt belemenni a játékba. Ebben a pillanatban kicsit csalódott voltam, ugyanakkor izgatott is, mert úgy tűnt, egy hétköznapi lánnyal van dolgom, akit mint férfi érdeklek, és ezen a szokatlan módon közeledik hozzám.

– Nem amiatt kell mennünk, amire gondolsz, erre most nincs idő – közölte erélyesen. – Be fognak törni a házadba, ezt az őseim már nemzedékekkel korábban megírták emlékirataikban, viszont ha időben odaérünk, a legfontosabb kötet, az egyetlen igazán értékes kincs talán megmenekül. Most pedig gyerünk – zárta rövidre a beszélgetést.

Furcsa módon azonnal tudtam, hogy Ordonn Krónikájára gondolhat, semmi másra, hiszen annak a könyvnek a hangulata, a stílusa és aurája nagyságrendekkel eltér bármi mástól, ami a kezem ügyébe került. Ellentmondásos érzések kavarogtak bennem, de bármilyen rémisztő is volt ez az ismertség, tudtam, hogy igaza van és követnem kell. Tudtam, hogy messze lakom, a pesti oldalon, ezért iparkodnom kell, viszont arra, ami ezután történt, nem számítottam. Feltűnt, hogy egyre inkább tompul körülöttünk a zaj, és mintha eltűnt volna mindenki más a buliból. Krisztina arra kért, hogy kövessem, és beléptünk az erkélyről a lakásba. Legnagyobb meglepetésemre ekkor a saját lakásomban találtam magamat, amely néma volt és homályos, viszont észrevettem valami szokatlant, amely megrémített. Az iratok, amelyeket hetek óta tanulmányoztam, szanaszét hevertek. Egyeseket megrongáltak vagy darabokra téptek, másokat csak feldúltak, de olyanok is voltak, amelyek hiányoztak.

A legrosszabbtól tartottam, és kutatni kezdtem, hogy hol lehet a legértékesebb példány, ami nyilván hívatlan látogatóim betörésének legfőbb oka volt, Krisztina azonban vállamra tette kezét, leültetett, majd válltáskájából egy apró, de vaskos kötetet húzott elő, amely kissé úgy festett, mint egy házi biblia. Természetesen Ordonn Krónikája volt az.

– Sajnálom, hogy betörtem az otthonodba, de meg kellett előznöm őket – mondta. Azt nem árulta el, hogy kiket, de tudtam, hogy vélhetően oszciániai hivatalnokok tettek nálam felettébb kéretlen látogatást ezüstös-feketés páncéljukban. – Már generációkkal ezelőtt tudtunk erről az egészről, de meg kellett várnunk, amíg felismered annak szükségességét, hogy Wartenciának pusztulnia kell.

Erre ráncolni kezdtem a homlokomat, mert nem értettem, miről van szó, de hölgypartnerem rögtön megmagyarázott mindent. Mint kiderült, Új-Tamarcia, Oszciánia és a többi fogalom nem volt elég kifejező az Alapító Atyák számára (akik ugyanazok az alakok, akik elárultak engem a reneszánszunk során), és saját szájuk íze szerint átírták kicsit azokat az ötleteket, amelyeket közösen találtam ki velük. Azért, hogy elejét vegyék a polgárháborúnak (ami pedig akkora már rég lezajlott), létrehozták az egyesített, végső és leghatalmasabb wartenista társadalmat, amelyet számukra logikus módon Wartenciának neveztek el.

Ez a világ azt hirdeti, hogy beteljesült a prófécia, eljött az ígéret földje, a várakozásnak vége, és amire még továbbra is várnunk kell, az egy következő szint, amely már isteni rangra emeli az individuumot, és meghajlítja magát az univerzumot is az emberi akaratnak megfelelően. Mindehhez az uomo-állandót, a granyicitást és a többi általunk kidolgozott tételt igyekeztek felhasználni, illetve felállították az Ultimánus Gárdát: azt a hatalmi szervezetet, amelynek egyik képviselőjével én magam is találkoztam.

Éreztem, hogy túlságosan megalomán és kivitelezhetetlen az egész tervezet, ráadásul fényévekre van attól a koncepciótól, ami bennem fogalmazódott meg, és amelyet a korai wartenista kötetek és ábrándos álmaim sugalltak. Azt is megtudtam, hogy noha valóban újjáépítettek mindent, mindezt a saját képükre formálták, és visszamenőleg is beszivárogtak a régi Oszta Echódiumába, vagyis a legfelsőbb tanácsba is az ultimánusok, akik mindenki mást eretneknek bélyegeztek, aki nem volt hajlandó követni őket. Lassan, de biztosan terjesztették eszméjüket ezzel a fondorlatos szalámitaktikával, megszabadultak a kellemetlen elemektől és előkészítették az évszázadokkal későbbi hatalalomátvételt.

Voltak azonban természetesen olyanok, akik nem értettek egyet a rendszerrel. Nem terveztek semmiféle lázadást, ahogyan az a klasszikus történetekben lenni szokott, mindössze alternatívát kerestek és igyekeztek túlélni valahogy, eközben pedig igyekeztek hinni még a megújulásban. Abból a neowartenista hagyományból indultak ki, amely már Akrónia katakombáiban is megjelent, központi gondolatuk pedig az volt, hogy ha aktívan nem is képesek felkelni Wartencia ellen, csak saját eszményüket átmenteni, akkor is van valami, amit nem vehet el tőlük a tudósállam propagandája – ez pedig a remény. A várakozás céltalan volt és csődöt mondott, hiszen egy radikális és öncélú futurizmusba torkollott, a reménykedés azonban attól különleges, hogy van egy olyan emberi, lelki és megfoghatatlan aspektusa, amely több, mint puszta tervezés és építés, ezáltal pedig képes bennünket igazán megtölteni tartalommal.

Nem olyan, mint várni és hitegetni a tömegeket, sőt, nem is szól ez az irányzat mindenkinek. Ugyanakkor arra is törekszik, hogy ne legyen elitista, ne csak kiváltságos kevesekhez szóljon, akik megszerveznek mindent és manipulálják a többséget. Éppen emiatt a reménykedés miatt egy már csak foszlányaiban létező és eltorzult nyelvből, a latinból kölcsönzött fordulattal jelölték és úgy nevezték magukat ezek az emberek, hogy szperancisták: azaz a remény hívei. Wartencia kormánya természetesen tudott a létezésükről, de úgy interpretálta azt polgárai előtt, mint egy olyan korcs agyszüleményt, amely a wartenizmus előzményeinek szedett-vetett tákolmánya, amelyet nem konszenzus kovácsolt egybe, mint az ő hitüket, hanem csak különböző nézetek darabjaiból forrasztották azt össze, emiatt instabil, megbízhatatlan és kiszámíthatatlan. Az Alapító Atyák és utódaik emiatt úgy beszéltek csak a szeprancizmus követőiről, hogy ők szellemi eretnekek, azaz a hibridhitek szolgálói.

Amíg a lány történetét hallgattam, feltűnt, hogy egy félhomályban lévő, néhány pislákoló izzóval megvilágított szobában vagyok, körülöttem pedig maroknyi, csapzott kinézetű, ám civilizált ember gyűlt össze, így kétségem sem fért hozzá, hogy most már én is együtt bujkálok valahol Wartencia utcái alatt a szperancistákkal. Azt is megtudtam, hogy Krisztina valódi neve Regina Carpathina, és, hogy valamilyen rejtélyes oknál fogva ő a mozgalom egyik kulcsfigurája. A következő néhány óra során szembesültem vele, hogy Ordonn Krónikája valóban hibridhitű irománynak számít a hatalom szemében, hiszen arról szól, hogy amíg én kísérletet tettem rá, hogy elejét vegyem Oszta első pusztulásának, Akrónia létrejöttének és a katasztrofális szakadásnak, amely ehhez vezetett, addig társaim az eredeti wartenizmus negatív aspektusát testesítik meg és illúziókba ringatják a Wartencia polgárait.

Eközben, ahogy Ordonn fogalmaz, annyira fanatizálódtak a vezetők és az ultimánusok egy része, hogy ők maguk is elhiszik saját hazugságaikat és vallási rajongássá fokozták azokat, noha a hagyományos vallásosságot mélyen elítélik a felvilágosodás szellemében. Ez az egyik legösszeszedettebb, legalaposabb és legnyíltabb kritika, amelyet Wartenciával szemben megfogalmaztak hosszú fennállása során, így nem csoda, hogy ekkora ellenérzéseket váltott ki és a hibridhitűek elsőszámú zendüléskeltőjévé vált Chordonnius. Engem egyébként, szintén valamiféle eltorzult latinság nyomán Nicrocruxnak neveztek és a wartenizmus elsőszámú megrontójaként tartottak számon, aki félreértelmezte Eutardus, F. Danubius és Dolphinius tanításait, mialatt romlásba akarta taszítani az eszmét a wartenista reneszánsz alatt. Úgy tekintettek rám, mint egy bukott csillagra, egy áruló Luciferre, aki sokat tehetett volna a wartenizmusért, és éppen ezért tragikus, hogy mennyire felforgatta azt.

Továbbírtam tehát a wartenizmus történetét azzal a szándékommal, hogy elejét veszem a szakadásnak, azonban úgy tűnt, a kozmosznak megvannak a maga törvényei és ez elkerülhetetlen volt. Kárpátina viszont (aki ragaszkodott a magyaros helyesíráshoz, ha velem kapcsolatban értekezett) hitt benne, hogy ugyanígy tovább is göngyölíthetjük még ezt a fonalat a megfelelő irányba, és nem kell, hogy Wartenciával, mint történelem utáni álnok disztópiával érjen véget minden. Bíztak valamiféle megváltó eljövetelében, aki majd megtalálja a módját, hogyan lehet elpusztítani az ultimánusok világát, vagy azt, hogyan lehet megtanulni végleg együtt élni vele és túljárni az eszén. Ezekről a fejleményekről semmit nem olvastam könyveimben, de valahogy a helyzetből ösztönösen arra következtettem, hogy talán én leszek ez a vezéregyéniség, de tartottam is a feladattól, hiszen soha nem éreztem magamat vezetésre termettnek, és talán éppen ezért fordultak végül ellenem társaim és változtatták meg a jövőt, amelyet közösen építeni kezdtünk.

Úgy döntöttem, ha már rám sütötték billogként ezt a Nicrocrux nevet, akkor végül is megtartom, de Kárpátina továbbra is bizalmasan inkább Ernőnek nevezett, ahogyan első találkozásunkkor történt, és néha én is véletlenül Krisztinának vagy Reginának szólítottam inkább. Láthatóan nagyon a szívén viselte nem csak a szperancizmus ügyét, hanem az én hogylétemet is, illetve néha sóhajaiból arra következtettem, hogy emlékeztetem talán valakire, vagy pedig valamilyen titokzatos módon kapcsolódom hozzá, ahogyan azt korábban is sejtettem. Ügyes harcosnak és stratégának bizonyult, ugyanakkor kiváló írónak és beszélgetőpartnernek is, miközben összejöveteleink során elkészítettük a használati útmutatást a szperancista wartenológiához, hiszen a mi harcunk elsősorban szellemi síkon zajlott.

Folytatjuk

Ocsovai Ferenc regényének előző része a Szöveten:

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

© 2021–2023 | SzövetIrodalom | Minden jog fenntartva | Newsphere by AF themes.