2024.05.24.

SzövetIrodalom

A Szövet irodalmi, művészeti és közéleti magazin  legfontosabb célja, hogy teret és lehetőséget adjon íróknak, költőknek, alkotóknak: kezdőknek és ismerteknek, kívülállóknak és fő ízlésformálóknak, fiataloknak és időseknek

Kezdőlap » Péter Péter: Katonatörténet

Péter Péter: Katonatörténet

7 min read
Miska valamiféle szitkot mormolva elimbolygott a kerítésig. Kimászott az utcára. és a legnagyobb lelki nyugalommal becsöngetett a szemközti házba, amitől Rudi homlokát kiverte a hideg veríték, és majdnem kijózanodott. Hogy mit mondott Miska, mit nem a szemközt kaput nyitó öregasszonynak, annak a kiderítése majd a történészekre vár, tény viszont az, hogy visszaérkezett egy nagy konyhakéssel.

    — Idefigyeljenek! Itt van ez a kilépőcédula, kimennek a helyőrség erdejébe, és kiválasztanak két szép fenyőfát. Az egyiket felállítják az ezredklubban, a másikat a legénységi étkezdében — adta ki parancsát röviden, pattogó szavakkal Halmay őrnagy, az ezred humántisztje. — Megértették?

    — Értettük! — vágta rá egyszerre Miska és Rudi.

    — Távozhatnak!

    Amikor a két jó barát kívül volt a laktanya kapuján, Miska rákacsintott Rudira.

    — Te — kezdte —, a fene megy olyan messzire két nyamvadt fenyőért! Oltári tippem van! Úgyis este lenne, mire visszaérnénk. És most jól hegyezd a füleidet, pajtás! Estig piálunk egy jó nagyot, aztán elmegyünk látogatóba abba a kertbe, ahol szerény meglátásom szerint osztályon felüli fenyők nőnek. Ha azokat bevisszük az öreg Halmaynak, hát tátva marad a szája a csodálkozástól. Erre mérget vehetsz!

    — Végre egy értelmes harci feladat! Nem is vagy te olyan túl hülye, Miska! — egyezett bele Rudi. — De figyelmeztetlek, nekem egy árva kanyilóm sincs.

    — Bízd ide, pajti! Tegnapelőtt az akváriumból kicsalogattam a parancsnok reprezentatív törpe teknősbékáit, és eladtam alkalmi áron, darabonként kétszáz forintért kinn a kiskölköknek. Te, kasszasiker volt! úgy vitték, mint a cukrot! Volt olyan kiskölök, amelyik kettőt is vett.

    — Óriási vagy, Miska! De mit csináltál az őrséggel?

    — Édesapám, látszik, hogy amikor téged dörzsöltek, én már fényes voltam!

    — De mégis, ott erős az őrség.

    — Erős őrség? Ugyan, édesapám! Ha netán elfelejtetted volna: én voltam az őr.

    Szótlanul haladt egy jó darabig egymás mellett a két cimbora, majd egy éles kanyar után megcélozták a maguk között csak Aranykapcának becézett vendéglő bejáratát.

    — Maca, egy rundót a szokásosból! — rikkantotta el magát Miska, amikor a felszolgálólány régi ismerősként üdvözölte őket. A lány törzsvendégeknek kijáró tisztelettel folytatta:

   — Csakhogy látom magukat! Már azt hittem, megint a kóterben csücsülnek, vagy legalábbis lebetegedtek. Egy hete nem jártak errefelé. Vagy talán gyakorlaton voltak?

    — Ez katonai titok! — kacsintott Rudi Macára. A világért sem vallották volna be, hogy nem volt egy huncut vasuk sem.

    — Te, ez az áru ma egész tűrhetően csinos — állapította meg Miska, amikor a lány letéve eléjük a rumot, újra eltávozott a bárpult irányába azzal a jellegzetesen ringó járásával, amiben nagy örömüket lelték a helyőrségben állomásozó ezred legényei, valahányszor csak felhívta vele figyelmüket, vagy inkább a fantáziájukat.

    — Akkor igyál csak, pajtás, minél többet iszol, annál csinosabb lesz — bölcselkedett Rudi —, mert régi tengerészközmondás, hogy nincsen csúnya nő, csak kevés rum!

    Később a lány leült hozzájuk évődni egy kicsit, s csak akkor kelt fel, ha egy-egy vendég betévedt. Iszogattak. Öreg este lett már, amikorra elfogyott a pénzük.

    — Indulni kéne — indítványozta Rudi akadozó nyelvvel.

    — Pedig most már semmi hangulatom sincs ehhez a karácsonyfás harci feladathoz — sóhajtotta Miska —, de igazad van pajtás, menni kell!

    Kifizették az utolsó kört. Maca, mint aki jól ismeri a két cimbora tettei mögött rejtőző okokat, a felsőbbrendűek mosolyával szólt a két barát után:

    — Kár, hogy elfogyott a pénzük, egész jól elbeszélgettünk!

    — Na, csak ne sértegesse a hadsereget, annyi dohányunk maradt még, hogy kitapétázhatja vele ezt az egész ócska bungalót! — szólt vissza a válla felett Rudi.

    — No, csak nem törtek fel?

    — De bizony, akárcsak a huszárőrmester feneke!

    Nevettek. a két cimbora kilépett a havas utcára, és elindult, szemmel láthatóan, enyhén roggyant állapotban.

    — No, ott horgonyzunk le, öregem — mutatott Miska nemsokára egy kertes épületre. — Látod a fenyőket?

    — Látom — felelte a másik —, tényleg klasszak! Ilyenek nincsenek ám az erdőn, az holtbiztos! Ahogy elnézem: ezüstfenyők.

    — Kitűnő a megfigyelőképességed, pajtikám. És most váltsunk egy átszállót a palánk túlsó oldalára! Amint elnézem, szerencsénk lesz. Sötét a ház, óvatosság leküzdve!

    — Először a köpenyüket dobták át a kerítésen, hogy ne akadályozza őket a mozgásban, majd kissé nehézkesen, de sikerült átmászniuk. Miska nadrágja hátul vagy húszcentis hosszban felhasadt a nem könnyű feladat elvégzése után, s kivillant a szakadáson át a molinó fehérsége. Rudi hangosan kuncogott:

    — Öregem, nyitva maradt a redőnyzárad! Fényképezéshez felkészülni!

    — Állítsd le magad — fortyant fel Miska mérgesen —, meghallja valaki!

    — Ugyan, a kutya sincsen itthon! — ellenkezett a másik. És ebben a pillanatban egy felborzolt szőrű, eldönthetetlen fajtájú kutya rohant feléjük a havon.

    A két vitéz a józanokat megszégyenítő gyorsasággal menekült újra a kerítésen kívülre.

    — Ez így nem lesz jó! Muszáj lesz ezt a hülye, mozgó tereptárgyat jobb belátásra bírni!

    — Hát csak bírd, Miska! Én be nem megyek még egyszer! Te találtad ki ezt az egész marhaságot, hát szelídítsd meg te ezt a dögöt!

    — Legjobb lenne agyonütni!

    — Igen, jobb ma egy döglött oroszlán, mint holnap egy élő! Ezt mondta P. Howard is.

    — Szép kis kutya, jó kis kutya, arany kis kutyulija a gazdinak — hízelkedett az állatnak Miska —, okos kis kutyuska!

    A kutya mozgása egyre békésebbé és barátságosabbá vált, s egy félórai ostrom után már eltűrte a kerítés hasadékán benyúló kezek simogatását is. Miska megetette vele a vendéglőben szerzett, saját fogyasztásra szánt. maradék mokkacukrot.

    — Ez a rusnya állat felfalta az egész heti M-készletemet — sóhajtotta bánatosan az utolsó kocka után.

A fiúk ezután lassan, óvatosan visszamerészkedtek a kertbe. A kutya most már tűrte őket, s farkcsóválva kísérte az első fenyőig két újdonsült barátját.

Miska kotorászni kezdett a zsebeiben, majd megnyúlt képpel fordult Rudihoz:

    — Te, nincs nálad bicska? Kilyukadt a zsebem…

    — Te ökörimádó, elherdáltad a közös vagyont! Most mi az ördögöt csináljunk?

    — A fene egye meg! várj meg, rögtön jövök!

    — Eredj csak, kíváncsi leszek, most mit találsz ki! Erős a gyanúm, a homlokodat is csak azért jelölte meg egy anyajeggyel a teremtő, nehogy a csészealjakon érkező marslakók összetévesszenek holmi értelmes élőlénnyel!

    Miska valamiféle szitkot mormolva elimbolygott a kerítésig. Kimászott az utcára. és a legnagyobb lelki nyugalommal becsöngetett a szemközti házba, amitől Rudi homlokát kiverte a hideg veríték, és majdnem kijózanodott.

    Hogy mit mondott Miska, mit nem a szemközt kaput nyitó öregasszonynak, annak a kiderítése majd a történészekre vár, tény viszont az, hogy visszaérkezett egy nagy konyhakéssel.

  — Te nyomott agyú, akkora állat vagy, hogy hozzád képest a jávai majomember egy jó képességű jogi doktor! — támadt rá Rudi. — mért nem tudtál egy pár házzal arrébb menni!? Az emberre ráhozod a csöndes sikító-frászt!

   — Vondd már be a vitorláid! Már kezdesz olyan szemtelen lenni, hogy hozzád képest a piaci légy egy karmelita apáca! Különben is fogjunk neki, mert mindjárt lejár a mandátumunk!

    Kivágták az első fenyőt. Rudi felemelte, körbeforgatta, és nagy szakértelemmel vizsgálgatta, mielőtt kimondta a véleményét:

    — Te marha, ez görbe! Még megsértődne az öreg miatta. Itt hagyjuk.

    Visszaszúrták a hóba. Lassanként elkészültek a fenyők kivágásával. A kutya farkcsóválva kísérte őket a kerítésig. Amikor Miska Rudinak kiadta a fákat és a köpenyeket, majd miután ő is elhagyta a kertet, a kerítés résén benyúlva még utoljára megsimogatta a négylábút.

    — Szép kis kutya, jó kis kutya, hülye kis kutyája a gazdinak! — mondta hízelkedve, aztán egy jól irányzott csapással orrba vágta az állatot, amelynek panaszos üvöltése messze elhallatszott.

    — No, ez se fog még egyszer utcai ismeretséget kötni a hadsereggel! — jegyezte meg Rudi.

    — Bölcselkedés helyett inkább siess előre, amíg meg nem lát valaki — mondta Miska —, én addig visszaviszem a kést, amint az egy gentlemanhez illik!

 

   Negyedóra múlva a két cimbora megelégedett vigyorral állított be a kapuügyeletre a fenyőkkel, a jól végzett, kemény munka tudatában. A fák felállítása után, a bennük dolgozó szesz hatására, minden bevezetés nélkül mély álomba zuhantak a szakasz körletében.

*      *      *

     Másnap a délelőtti foglalkozás után a századügyeletes hivatta a két barátot.

     — Jelentkezzenek a parancsnoki épületben Halmay őrnagynál!

     — Értettük!

     Néhány perc múlva már az őrnagy ajtaja előtt álltak.

     — Most kapjuk a dicséretet — súgta Miska, majd mindketten szorongó várakozással lépték át a küszöböt.

     — Őrnagy úr, jelentem, Varga Mihály honvéd másodmagammal parancsára megjelentem.

     Halmay őrnagy összehúzott szemmel nézett a két vigyázzba feszült legényre, és egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki valakit is belátható időn belül meg akarna dicsérni.

     —  Varga honvéd, végrehajtották a parancsot?

     —  jelentem, igen.

     — Nem hinném, Varga! Tudniillik láttam reggel a fenyőket. Nem az erdőből valók. Én pedig azt a parancsot adtam maguknak — csattant fel a tiszt hangja —, hogy a helyőrség erdejéből vágjanak fákat!!!

   — Kissé közelebbről hoztuk, őrnagy úr… — mondta Miska elbizonytalanodó vigyorral, ami a következő másodpercekben végleg lefagyott az arcáról.

    — Tudják honnét valók a fák? Megismerem, mert az egész városban nincsenek ilyen ezüstfenyők, csak egyetlenegy helyen. És most jól figyeljenek ide: reggel a kertemből két ezüstfenyő hiányzott, egy pedig valakik jóvoltából néhány méterrel arrébbvándorolt a helyéről. Nem sejtik véletlenül, kik lehettek a tettesek?

    A két fiú lesütötte a szemét. Miska vörös lett, mint a pipacs, Rudi pedig elsápadt, olyan lett, mint a meszelt fal. Még mielőtt felocsúdtak volna a meglepetésből, az őrnagy folytatta:

    — És a fiam spórkasszájából hiányzik négyszáz forint, viszont pontosan két ugyanolyan teknősbékája van, mint amilyenek már nincsenek a parancsnok akváriumában, mert valamiféle járvány folytán tegnapelőtt virradóra teljesen kipusztultak. Varga, nem sejti, ki lehetett az a langaléta teknősbékaárus, akinek egy jól felismerhető anyajegy van a homlokán?

    Miska homlokán lángolni kezdett az anyajegy. Itt már szükségtelenné vált a védekezés bármilyen fajtája. A tiszt hangja éles és gúnyos volt, amint a két cimbora által felvett hangnemet utánozta:

    — Itt a fogdajegyük, Varga! Kellemes karácsonyi ünnepeket kívánok becses személyüknek! Távozhatnak. Egyébként még egy utolsó jó tanács: kerüljék el jó messzire a kutyámat, mert reggel óta minden sorkatonára rátámad.

    — Hülye állat vagy, Miska! Most megcsináltad a karácsonyi eltávunkat! — mondta Rudi, amint kitámolyogtak az ajtón. — Karácsonyfadísz helyett fényesíthetjük a klozetot! A klassz ötleteidért megérdemelnél most egy akkora pofont, hogy lenyeljed a saját ádámcsutkádat!

    — No, no, Rudi! Azért azt elismered, hogy amint megjósoltam, mégiscsak sikerült a karácsonyi meglepetést megszereznünk az öregnek!

Péter Péter prózája legutóbb a Szöveten:

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

© 2021–2023 | SzövetIrodalom | Minden jog fenntartva | Newsphere by AF themes.