2024.05.20.

SzövetIrodalom

A Szövet irodalmi, művészeti és közéleti magazin  legfontosabb célja, hogy teret és lehetőséget adjon íróknak, költőknek, alkotóknak: kezdőknek és ismerteknek, kívülállóknak és fő ízlésformálóknak, fiataloknak és időseknek

Kezdőlap » Péter Péter: Ablak a negyedik dimenzióra

Péter Péter: Ablak a negyedik dimenzióra

5 min read
  Kissé nehezen vettem lélegzetet. Mintha valami összeszorította volna a tüdőmet. A levegő fülledt volt, és olyan érzés telepedett rám, mintha megrekedt volna a nyár, és egyáltalán nem akarna moccanni az idő. A távolban gyülekező sejtelmes fellegek szinte észrevétlenül kerültek a fejem fölé. Eltűnt a fény, és egyre mélyebbé vált a homály. Mire a házam elé értem már szinte esti sötétség uralta a tájat, és szétfreccsentek az aszfalton az első nagy kövér esőcseppek.

Alighogy betettem magam mögött az ajtót, hatalmas fénylobbanás világította be a szobát, kísérteties naggyá növelve a tárgyak falra kivetülő árnyait, majd néhány másodperc szünet után hatalmas dörrenés rázta meg a környéket, és abban a pillanatban iszonyatos erővel szakadt le a fergeteg. Az ég sötét kárpitját szétszabdalták a villámok cikkcakkjai, és a levegő megtelt az ózon jellegzetes szagával. A lidérces fények felvillanásai szinte egybeolvadva vibráltak a szobában, és egyszer csak géppuskatűzként kezdte verni a tetőt a jég.

Aztán hirtelen, mintegy parancsszóra, elcsöndesült minden, csak az esőcseppek monoton zenéjét lehetett hallani. Nemsokára az eső is elállt, kisvártatva ránk mosolygott a nap is, és kelet felé szivárvány íve ékesítette az ég azúrját. Csak a haragoszöld lombok nedves csillogása és a földet borító jégszemcséken szikrázó fények emlékeztettek a nemrég lezajlott heves égiháborúra.

Péter Péter

   

Felemeltem a telefonkagylót. Bepötyögtem a lottóiroda számát. Szerettem volna megtudni a nyertes számokat. A megszokott női hang helyett férfi jelentkezett:

    – Tessék, itt Horányi.

    – Bocsánat, téves – mondtam, és újra hívtam az iroda számát.

    – Tessék, itt Horányi.

    Nem értettem, mi történhetett, viszont valahogyan ismerősnek tűnt a hang. Mélyen búgó, kellemes, különös orgánumú férfihang volt. Aztán hirtelen villámcsapásként ért a felismerés: a csaknem húsz éve elhunyt költőtársam hangja, akinek néhány éve én szerveztem meg a poszthumusz szerzői estjét. Uramisten, ez lehetetlen!

    – Horányi Árpád?!

    – Igen.

    – A költő?!

    – Igen. És köszönöm neked, hogy megrendezted a költői estemet.

    – Tudod, hogy ki vagyok? – kérdeztem, és éreztem, úgy szorítom a kagylót, hogy belefehérednek az ujjaim.

    – Miért ne tudnám – jött a válasz, míg szaporábban kezdett lüktetni ereimben a vér.

    – Úristen, Árpi, hiszen te már vagy jó húsz éve eltávoztál közülünk!

    – Igen, azóta itt vagyok az asztráltérben.

    – Hol? Az asztráltérben? És mit csinálsz ott?

    – Azt, amit azelőtt. Írogatok. Szomszédom a Vellei Laci. Talán emlékszel még rá.

    –  Hogyne! Ő előbb távozott el. És ki van még ott?

    – Hát a szüleim, nagyszüleim, sok más ismerőssel együtt. Új barátaim is vannak. Tudod ebben a dimenzióban csak várakozunk, és folytatjuk a megszokott életünket, amíg nem léphetünk egy dimenzióval feljebb.

    – Atyaúristen! Mesélj, hogy éltek ott?

    – Amint már mondtam, egyszerűen folytatjuk a régi életünket. Itt nincs pénz, nincs kormány, nem kell táplálkoznunk, megvan mindenünk, amit csak kívánunk. Élünk egymás mellett békében, és várakozunk.

    – Nincs kormány, nincs semmiféle felsőbb vezetés? Égi se?

    – Nincs. Nincs rá szükség, és senki sem akar uralkodni a másik felett. Nem is tudna.

    – És bűnözők sincsenek?

    – Azok valószínűleg máshová kerülnek. Itt nincsenek. És itt nincs miért bűnözni.

    – Ez egy utópia!

    – Nem az. Ez egy másik valóság. Egy értelmesebb világ.

    – Akkor nem is bántad meg, hogy odakerültél?

    – Nem. Mindjárt első pillanattól fogva körülvettek a rég nem látott rokonok, ismerősök. De most ne haragudj, le kell tennem, mert nemsokára kezdődik a felolvasó estem. Majd hívlak. Szia!

– Szia!

    Letette a kagylót. Zúgott a fejem, és nem akartam sehogy sem elhinni, hogy ez megtörténhetett velem. Talán a vihar megnyitott valahogyan egy csatornát a túlvilágra? Egy rést, egy ablakot? Már semmit sem értettem. Fel akartam hívni egyik jó barátom, hogy elújságoljam neki a történteket, de hiába pötyögtem be a számát, a vonal egyszerűen megszakadt, lesüketült. Próbálkoztam mással is, az eredmény ugyanaz volt. Talán jobb is – gondoltam, úgysem hinnének nekem, azt gondolnák, megbolondultam vagy ugratom őket. Végül felhívtam újra a lottózó számát, amelyen az égi csatorna jelentkezett. Ez működött. Kicsengett, de nem vette fel senki. Hát mégis igaz? Nincs otthon Árpi, elment felolvasásra…

    Néhány óra múlva csengett a telefon. Felvettem a hallgatót. Árpi jelentkezett.

    – Na, hogy sikerült a felolvasásod? – kérdeztem.

    – Remekül, mint mindig. Azok, akik szeretik a műveimet, azok mindig eljönnek.

    Kértem mondja el egyik új versét. Megtette. Valóban új volt, nem ismertem; ilyen vers nem szerepelt a hátrahagyott repertoárjában. Minden kétséget kizárólag az ő szerzeménye volt, felismertem a stílusáról, jellegzetes szófűzéséről, szóképeiről.

    Később megkérdeztem, netán ismeri–e a két éve elhunyt feleségemet, akit én is csak azután ismertem meg, amikor ő már eltávozott közülünk.

    – Hogyne – felelte – itt van nem messze a szüleiddel és az édesanyjával. A szüleid révén ismertem meg.

    – És megtudnád tenni, hogy megkéred őt, beszéljen majd velem?

    – Természetesen. Egy pillanat és átkapcsolok. Hívom.

    Talán fél percet, ha vártam, és felhangzott a feleségem jól ismert hangja:

    – Haló!

    Alig tudtam megszólalni a meghatódottságtól. Elcsukló hangon jelentkeztem.

    – Ne sírj, itt vagyok, én vagyok az – mondta. – Ne aggódj, jól vagyok. Örülök, hogy beszélhetek veled. Örülök, hogy elmondhatom, kösz, hogy velem voltál utolsó perceimben is, és fogtad a kezem. Amikor testemet elhagytam, láttam, ott van körülöttem a család, és azt is láttam, megcsókolod a homlokom. Láttam a gyászotokat. Megértettem. Láttam, amint kimentél a folyosóra és folytak a könnyek az arcodon. Nem akartam, hogy szenvedj miattam, de mit tehettem?

    –  Te ezt mind láttad?

    – Igen. Tudod, nem mindenki távozik azonnal. Én még napokig ott maradtam a térben lebegve, de ti nem láthattatok, mert a lélek láthatatlan háromdimenziós lények számára. Éreztem, nem akartál elengedni, és amíg az, aki legközelebb áll hozzánk, nem enged el, addig várakoznunk kell.

    – Bocsáss meg, nem tudtalak elengedni, hiába mondták. És éreztelek, hidd el! A gyertya, amit eloltottunk újra meggyulladt, a dolgok leestek a polcról indokolatlanul. A heverőn meglöktél, hogy nem férsz el tőlem, ahogyan sokszor megtetted éjszakánként. Határozottam éreztem a jelenlétedet…

    Nevetett. Azzal a gyöngyöző, jellegzetes nevetésével, amit úgy kedveltem.

    – És kösz, hogy készítettél egy szép verseskötetet rólam. De itt van édesanyád, adom őt, beszélj vele!

    – Szervusz, kicsi fiam! – hallottam anyám hangját. (Hiába múltam el hetven, én mindig csak a kicsi fia maradok. Az anyák már csak ilyenek!)

    – Szervusz, mama! – mondtam megilletődve, majd hosszasan elbeszélgettünk. Kértem, hívja ide apámat is.

    – Kint van a kertben, de kiviszem neki a telefont.

    – Szervusz, te csibész! – hallottam az apám hangját. Mindég kedveskedően csibésznek nevezett, ha valamiért büszke volt rám, vagy valami stiklit csináltam, ami jól sült el. Szinte láttam a mosolygós kék szász szemét.

Beszélgettünk. Aztán hirtelen indokolatlanul megszakadt a vonal. Nem tudtam újrahívni az égi csatornát, akárhogyan is próbálkoztam. Ugyanakkor a földi állomások sem voltak elérhetőek a vezetékes telefonon. Csak a maroktelefon működött ebben a háromdimenziós világban, amelyben én éltem.

    Másnap kora reggel megcsörrent a készülék. Árpi volt. Sok mindenről beszélgettünk, főként az ottani életről, az irodalomról stb. A végén ecseteltem, milyen érdekes, hogy a nyertes lottószámokat akartam megkérdezni, és ez az égi csatorna jelentkezett be helyette.

    – A nyertes számokat? – kérdezte Árpád. – Azokat én is megmondhatom neked: 24, 52, 58, 61, 78.

    – Kösz.

   A számokat felírtam a telefon mellett állandó jelleggel ott heverő jegyzettömbbe. Amikor később a lottózó felé jártam, meglepetve láttam, hogy nem ezek voltak a nyerőszámok. Nem tudtam mire vélni a dolgot, de elhatároztam, ha már így alakult, az Árpi által adott számokat is meg fogom tenni a következő hétre. Hazafelé az úton elkapott egy nyári zivatar, nagy égzengéssel. Be kellett menekülnöm a Margaréta presszóba. Otthon meglepetés ért, az égi vonal megszűnt, helyette újra a lottózó jelentkezett a megszokott női hanggal. A telefonon helyreállt a régi rend, mindenki hívható lett. A magam részéről nagyon sajnáltam az események ilyenforma alakulását. Biztosan megint a vihar! – gondoltam.             Az igazi meglepetés egy hét múlva következett be: az égi csatorna által megadott öt számot kihúzták a sorsoláson. A második nagy meglepetés akkor ért, amikor rájöttem, elfelejtettem bemenni a lottózóba, s megtenni azokat a bizonyos számokat. Úgy gondolom, senki sem róhatja fel bűnömül, hogy szinte dührohamot kaptam. Az egész történetben az volt a legfurcsább, senki sem volt, aki elhitte volna a nyertes számok történetét. Azt hitték, ugratom őket.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

© 2021–2023 | SzövetIrodalom | Minden jog fenntartva | Newsphere by AF themes.