Ferber Katalin: Búcsú

Állandóan kicsúszott a kezéből a kefe. Iszamos, vörös lében állt.
Dalt akart dúdolni, de képtelen volt rá.
Súrolnia kellett azt, ami a kezében volt.
– Amíg hófehér nem lesz!
Ezt ordította neki először németül egy egyenruhás, amit a tolmácsa fordított.
Tisztára, fehérre.
Rengeteg üreg, kiálló rész, a kefe vastag volt, rongy kellett volna ehhez, de azt nem adtak.
Mellette ugyanezt csinálta az unokatestvére.
Súrolt.
Amint moccant, hogy kiegyenesedhessen, az iszamos lé hangokat adott ki. Klutty.
Megpróbált mozdulatlanná merevedve tovább súrolni.
Kiesett a kefe a kezéből, bele ebbe a szörnyű vörös lébe.
Azonnal odaugrott egy őr, s csak mutatta, hogy vegye fel azonnal.
Nem magyarázhatta el neki, hogy a kefe kopott, újat kellene kapnia, ő csak a saját nyelvén tudott, az őr pedig egy másik nyelven, mutogatás, ordítozás, mutogatás, ordítozás.
Beszélni kezdett a tárgyhoz, amit súrolt.
– Remélem, nem rossz amit csinálok? Sajnálom, muszáj addig súrolnom, amíg a rózsaszín helyett fehér lesz.

Arra is vigyáznom kell, hogy ne okozzak kárt, ezt többször elmondták: azt nem fogadják el, ha megkarcolom, azt se ha egy darab letörik belőle, persze véletlenül.
Már ki tudja mióta állt ott.
Látta, persze csak az egyik oldalán, hogy Mia, az unokatestvére elkészült egy darabbal, szólt az őrnek, az óvatosan átvette tőle, s eltűnt a teremből.
Irigyelte Miát, mert gyorsabb volt mint ő.
Az asztalnál, ahol sokadmagával súrolt, a vele szemben álló hangtalanul súgta: ez a szerelmed volt.

A mérhető ember (Der vermessene Mensch) (Rendezte: Lars Kraume, 2023)

Összezavarodott, de ez csak egy pillanat töredékéig tartott.
Tudta, hogy nem teheti le az asztalra a tárgyat, a súrolókefét sem ejtheti ki mégegyszer a kezéből.
Ordítani szeretett volna.
Azt sem volt szabad.
Az őr szólt, hogy ehetnek.
Ki kellett menniük a teremből, az összetákolt épület lépcsőjére ültek, előttük a tenger, ő legfeljebb oda tudott volna menekülni, de úszni nem tudott.
Cápa sziget.
Sok cápa volt a sziget körül, onnan kapta a nevét.
Ha beugranék – gondolta, rögtön felfalnának. Olyan lenne a tenger vize, mint bent, a teremben. Vöröses, iszamos.
Nem emlékezett, hogy mióta van itt. Férfiak az őrön kívül nem voltak körülötte.
Egyetlen rokonát sem látta sehol.
A németek valószínűleg agyonlőtték őket.
A nőket összegyűjtötték és beterelték ebbe az összetákolt épületbe, fejeket hozott néhány őr, azt kellett fehérre súrolni.
Lassan haladtak mindannyian, rettenetes meleg volt és bűz, no meg az a vörös lé.
A többiek azt suttogták, ha elkészülnek egy darabbal, azt a németek gondosan becsomagolják, hajóra rakják, Németországba viszik.
El nem tudta képzelni, mire használják ezeket.
Nem mondtak se neki, se a többieknek semmit.
Tényleg Mbaot tartotta a kezében órák óta?
Hány testvérét, unokatestvérét tartotta a kezében?
Apját biztosan nem, ő, úgy hallotta, hogy néhány törzsi taggal elmenekült a sivatagba.
Hátha túléli, gondolta.
Hátha nem ebbe a terembe érkezik.
Meg kellene szökni a borzalom elöl.
Tudta hogy lehetetlen, futás közben vagy lelőnék, vagy a tengerbe dobnák. Vagy mindkettő, de a sorrend fontos.
Kaptak egy kis vizet, mellé egy darab kukoricakenyeret, evett, ivott, felállt és visszament a terembe.
Már csak néhány mozdulat, s ez is elkészül, gondolta.
Bejött az őr, s egy hatalmas kosarat tett le mellé.
Mindenkit felismert.
A tolmács csak annyit mondott, estére ennek is el kell készülnie.
Nem lesz búcsú tőlük, nem lesz temetésük, majd ha megérkeznek Németországba, tárgyi bizonyítékok lesznek arra, hogy nem érdemelték meg az életet.

(1906, Namíbia, Cápa-sziget, koncentrációs tábor.)

Ferber Katalin tudósítása a 74. Berlinale Nemzetközi Filmfesztiválról: