miáú?

Domokos Dominika

Számol. A bütykeim, a csigolyáim. Mintha aprópénz lenne. Mintha mindre szüksége volna. A melleimmel játszik, mint a félig teli tejeszacskóval a gyerek. A bordáimra hangya útvonalat rajzol, a köldökömet pedig bányatónak képzeli. Az ujja egy műugró, ami kavirnyászik a levegőben, majd nyílegyenesen bele dugja az ujját és nagyot sóhajt, mintha fejest ugrana, merülne. Azt akarja, hogy díjazzam. Tud úszni és enged a víznek. Mindig csodáltam érte, mintha sellő volna, én meg egy ponty. A különbség érezhető. A bőrömbe rajzol, mintha homokpart lenne, mintha üzenni akarna valaki plátóinak. Szőrös és óriás, nyálkás, mint egy hal. Amikor fázik, amikor unatkozik, amikor éhes, amikor nem talál valamit, tép belőlem egy darabot, mintha kenyérbél lennék. Már az első alkalommal is hagytam, ha jól emlékszem, nem is ellenkeztem. Mondhatni jó étvágyat is kívántam hozzá. Itt rontottam el. Ő megszokta, meg sem lepődött. Ma is hagyom. Ő ma is örül. Már hozzászoktam, mint egy étel ízéhez vagy az akcentushoz. Nem tűnik fel, amit csinál. Már nem. Ő tép, cibál, mint kutya a göthös macskát, ami sokat nyávogott és rossz kerítésen mászott át. Én is rossz helyen vagyok. Ahogy rázza a macskát, a merev csontok a fizika törvényeit meghazudtolóan lobognak, mint egy zászló. Kinyílik a hasfala, mint egy tépőzár, kunkorodnak a belek, mint a krepp papír kukacok és mindez nem baj. Nem zavar a látvány. Gyönyörködtet a sok szín. Nem zavar, hogy tép, cibál, és holnaptól újra kezdjük. Nem zavar, hogy én vagyok az a macska.

/Inspiráció: Goya, Saturn Devouring His Son/

Fancisco Goya: Szaturnusz felfalja egyik gyermekét