PRÓZAIRODALOM

Vasagyi Mária: Rövidtörténetek

Vigyázzatok…

Vigyázzatok, nehogy letapossátok a harangvirágot!, figyelmeztette Josephust és Absalomot Seneca. Hűvösödött. Lassan már elérkezett a vacsoraidő, s ők hárman még mindig vitatkoztak Poppaea tölgyfáinak árnyékában óvatosan kerülgetve a pázsiton a gímpáfrányokat. Száz szónak is egy a vége, reszelte meg torkát Seneca s tógáját mellénél szorosabbra fogta, a jelen a jövendőt makacsul hordozza, ami ezer év múlva fog történni, az itt van most, velünk, és az ezer év múlva történőben benne leend a mostani jelen. És benne leszünk mi is!, nevetett föl Absalom, ami pedig illemsértő volt a nagy tudós jelenlétében, ám Seneca nem hallotta meg, már semmit sem látott, semmit sem hallott, hanem a villa bal szárnyának utolsó ajtaja felé sandított, ahol Poppaea cirokszőke fürtjeit vélte látni a függöny rózsái mögött.

Teringettét…

Teringettét, te aztán a vesémbe látsz!, hallom Josephus Flavius hangját egészen közelről, érzem testének babérszagát, mit törődöm én a veséddel!, válaszolom, egész lényed szálazom, minden ízében lemeztelenítem, hát nem tudod?, minden porcikádat megismerem, és lelked bugyrait bejárom naponta, hogy azt a könyvet megírhassam!, sok szerencsét hozzá!, mazel tov!, rikkantja Josephus Flavius és eltűnik. Reggel nyitva találom az üvegajtót, az egyetlent, amelyet mindig zárva tartunk, és nem járunk ki rajta, s most csattogtatja szárnyait az a galambmintás ajtó, amely az ismeretlen végtelenség zafírkékjére nyílik.

Pár perc késéssel…

Pár perc késéssel csontfehér ballonkabátban befut a kávézóba nagynevű nyelvészünk, Bárczi Géza, egyenesen az asztalomhoz tart, lelkesen köszönt, jól ismerjük egymást, mondja, szülőházaink alig kétszáz méternyire vannak egymástól, már hogyne ismernénk egymást a nagy korkülönbség és annak ellenére is, hogy már rég eltávoztam. És helyet foglal velem szemben, hajába túr, arca elkomorul. Ásványvizet rendel, lassan issza, nagyon hideg, mondja. Azután sokáig ülünk hallgatagon. Már a delet is elharangozzák, midőn váratlanul kifakad, magyarázza meg, kérem, mit jelent ez a szó, hogy határvadász, mi ennek az értelme, a határt vadásszák?, de kik és miért?, mert ugye a határról tudjuk, hogy ősmagyar szó, s azt is, hogy a dravidák kattarnak nevezik a mezsgyét, a határt, náluk a kate valaminek a szélét, végét jelenti, úgy, mint nálunk a határ, szóval érti, határa van józan észnek, önvédelemnek, fertőzésnek, türelemnek, de tisztázzuk tovább: a vadász a Magyar Nyelv 1862-ben kiadott szótárában általán minden ember, ki bizonyos eszközzel, fegyverrel, csellel vadakat fogdos, öldös. De határt hogyan lehet öldösni? Távollétemben a határ élőlénnyé változott volna?, folytatja Bárczi Géza és keserűen nevet, aztán meg figyelje csak, hajol közel arcomhoz, azt írja az a szótár, hogy a vadász a hadseregben olyan csapatbeli vitéz, melynek különös rendeltetése az ellenségből egyes egyéneket venni célba s e végett az ily vitézek a lövésben kiválóan képeztetnek. Na, ehhez mit szól? Miféle ellenség? Miféle egyének? Miféle kapcsolat van esetünkben a határ és a vadász között? Fals egy szóképzés, annyi bizonyos. Dilettáns munka. Szennyezi nyelvünket. Megenged még egy szomorú párhuzamot? Itt van ez a mandsur vada-me igeszó, ami ezt jelenti: kutyákat a vadra ereszteni – die Hunde auf das Wild loslassen! Ugye ismerős? A das Wild helyébe die Juden került az emberiség történetének egyszázad másodpercével ezelőtt. És most kiket hajszolnak, kik a martalékok? Írók, nyelvészek, ti ezt szó nélkül hagyjátok? Embervadászatot a határon? Az emberség és a nyelv végzetes ficamát?, kiabálta Bárczi Géza, és mielőtt válaszoltam volna, a pulthoz sietett fizetni. Azóta nem találkoztam vele.

Vasagyi Mária legutóbb a Szöveten: