Ferber Katalin: Mint a mélytengeri bálnák….
Nincs és nem is lehet semmiféle magyarázatom arra, miért írok azokról a még élő emberekről, akik csaknem egész életüket lakott településektől távol (50-100 kilométerre), karanténokban töltötték név nélkül, (mert azt elvitelükkor a hatóságok elvették tőlük), lakcím nélkül (mert minden lepratelep Japában szigorúan zárt és titkos helyen volt); értéktárgyaikat, pénzüket szintúgy elvették tőlük, és semmiféle reményük nem volt, hogy valaha szabad emberek lesznek.
A lepra, melynek okozóját Hansen, norvég orvosbiológus fedezte fel, Japánban évszázadokon keresztül létezett, de tömeges fertőzést csak a japán-orsz hábrú (1905) után okozott a lakosság körében.
1907-ben megszületett a rendelet, miszerint minden leprást el kell szállítani otthonából (zárt szállítóeszközzel napfelkelte előtt), s a leprásoknak épített karanténházakba kell bezárni őket. A külvilágban élőkkel nem érintkezhettek, egyetlen ablakon nyújtották be nekik az ételt, s hamarosan sterilizálásukról, és a megszületendő utódjaik (törvényben előírt) megöléséről is kormányhatározat született.
Több mint egy évtizede éltem a szigetországban, s még sohasem hallottam a leprásokról.
Egy este, talán 2005-ben, az esti híradó után egy dokumentumfilmet vetítettek róluk. Pontosabban: a történetükről. A dokumentumfilmnek második része is volt, másnap azt is megnéztem, és nem hittem el egyetlen képet sem, nem hittem el egyetlen mondatot sem, mert e kétrészes dokumentumfilm minden addigi ismeretemet az országról, a kormányról, a japán állam működéséről alapvetően megkérdőjelezte.
A dokumentumfilm bemutatásának jó oka volt. A Kizumi-vezette kormány 2002-ben helyt adott a bezárt emberek két évtizedes kérelmének, melyben az alkotmányban garantált szabadságjogra hivatkoztak. Vagyis szabad emberek lettek.
A dokumentumfilm második része sokkal megrázóbb volt, mint az első, pedig azt hittem annál brutálisabb, kegyetlenebb „krónika” már nincs, amit az első részben láttam ezekről az emberekről.
De volt. Kiderült ugyanis, hogy bár 1945 elején a japán hatóságok (pontosabban az egészségügyi tárca dolgozói) tudtak a leprát gyógyító gyógyszerről, s azt a háborús káosz ellenére sikerült be is szerezni, egy minisztériumi alkalmazott feljegyzése szerint (láttam az eredeti dokumentumot e film második részében) a leprások oly régóta vannak bezárva, hogy kiengedésük csak problémákat okozna, hiszen bajkeverők lennének.
A gyógyszert tehát megkapta minden lepratelepen lakó, de a szabadságát nem nyerte vissza.
A legfájdalmasabb az a képsor volt, mely bemutatta a lepratelepen született csecsemők formalinban tartósított piciny testét, melyek egy részét „orvosi” kísérletekre használták.
A telepeken elhunytakat pedig hamvasztás után számozott dobozokban tárolták, név nélkül.
Bár 1953-ban új törvény született a leprások korábbiakhoz képest enyhébb bánásmódjáról, ám mert lezajlott betegségük látható nyomokat hagyott arcukon, kezeiken, semmi esélyük nem volt arra, hogy az „egészséges” társadalomban helyük legyen.
2003-tól azonban szabad emberek lettek, egymillió jent (mai árfolyamon kb. 8 ezer eurót) kapott mindegyikőjük (az addigi életük elvételéért), de helyüket természetesen nem találhatták abban a társadalomban (vagyis hazájukban), ahol a legkisebb látható különbség a „normális”-nak nevezettől azonnali viszonygást és elutasítást váltott ki.
Szerencsémre egy olyan vidéki kisvárosban dolgoztam, ahol a településtől nem messze lepratelep volt évtizedekig. Ennek köszönhettem, hogy egyikőjükkel, már szabad emberként, találkozhattam. (Az elrontott Japán című könyvemben Hangversenyen címmel írtam e találkozásról.)
2019-ben ismét perek százainak nyomására a kormány elfogadta, hogy a még élő. egykor leprában szenvedő embereknek és hozzátartozóiknak újabb pénzügyi segítséget nyújtson.
Lepramúzeum is nyílt Tokióban. Vagyis minden rendben van.
Aki azonban tízezrek valódi helyzetére és szenvedéseire kíváncsi, ne a Wikipédián vagy a japán kormány hivatalos közleményeiben keresse a tényeket.
Van egy sajátos japán kifejezés, a mokuszacu, ami annyit jelent: hallgatással bármely probléma magától megszüntethető.
Valóban?
Berlin
Ferber Katalin legutóbb a Szöveten: