Mezei Attila: Alabástrom

Nem sokkal azután, hogy a Kárpátok géniuszát és kémia-tudományokban igen jártas feleségét egy kivégzőosztag telepumpálta ólommal, az állam eladta az alabástrombányát. A vevő egy nagy bukaresti bank volt, még meg sem száradt a tinta a papíron, amikor továbbadták egy cégnek, akinek volt egy hasonló bányája. Az új tulajdont azonnal bezárták, a jobb gépeket elvitték, az embereket szélnek eresztették. Gál Zakariásnak szerencséje volt, hogy már eddig is gondozott két házat a nyaralótelepen, most pedig, a legjobbkor, megkereste egy kolozsvári orvos, az ő két villájára is ügyelni kellene, mert két évre St. Luisba megy valamilyen program támogatásával. Így már csaknem összejött annyi, amit a bányában keresett. Persze, nem volt a Dárius kincse, de az asszonnyal nem jártak Balira, de még Constancára sem nyaralni és operabérletük sem volt. A kertészkedést kicsit komolyabban vették és hetente egyszer bement a Daciával a hunyadi piacra. Mikor mi volt, azt árult, retket, zöldhagymát, lekvárt, szemlesütve pálinkát. A piacozást megelőző napon mindig elment gombázni, ha keveset talált, akkor megették, ha érdemes volt, akkor a városban igyekezett túladni rajta.

Időnként felcammogott a bányához, leginkább ha rossz idő volt, amikor olyan lassan permetelt az eső, hogy nem csak az ember ingébe, hanem a gondolataiba is beszállt a pára. Mindent örökre tönkretettek, szétraboltak, az iroda ajtaját is csapkodta a szél. Benézett, régebben utált bemenni oda, sosem sült ki belőle jó dolog, vagy túlórázni kellett, vagy szondáztatták, főleg az utóbbi volt veszélyes. A sarokban egy csaknem az ablak magasságáig érő papírhalom, jelenléti ívek, munkanaplók, baleseti papírok, gépkönyvek. Talált egy szemetes zsákot, teleszedte, jó lesz begyújtani. Meglátott egy esztergályozott alabástrom darabot, kihúzta a papírok alól. Annak a kis asztalnak az egyik lába volt, amin az igazgató, Milinte telefonja és konyakos üvegje meg az alkoholszondás doboz állt. Tovább kaparászott és isten csodájára megtalálta a lapját is a vele négy kis konzollal összeillesztett polccal és a hiányzó három lábat is. A papiros zsákot otthagyta a fenébe, megvárta a szürkületet és hazavitte az asztalkát, virágtartónak jó lesz.

A felesége, Zelma, morgott egy kicsit, amikor bejelentette, hogy elugrik, iszik egy sört. Mindig ugyanazt mondta, „Kuporgatni kellene, nem vedelni!” A szomszédban álló régi kis házat nézte ki, „Milyen jó lenne, ha jönnek a gyerekek”. Igaza is volt, a néni tavaly halt ki belőle, nem volt rossz állapotú, meg kellene venni, mielőtt valami oláh ideámbolyodik. Az is igaz, hogy ha egyszerre jön a két fiú a családjával, Temesvárról és Szegedről, akkor éppen a Fickó kutyának marad helye az óljában, más zeg-zugokban alszik valaki. Nem is drága a házikó, olyan régi, hogy még a „varjúváras” mérnök, a Kós is lerajzolta valamikor, de még annyijuk sincs. Nem azon a pár sörön múlik a vétel, amit majd most megiszik. Sztánán nincs kocsma, a boltos asszonynak, az Annuskának kell ordítani, mint az apaszamár, ő pedig átjön szemből és kinyit. Erre most nem volt szükség, a bolt előtti öt széken, két egyforma nem volt közte, már ült valaki. Zakariásnak a fal melletti lócán jutott hely, a többiek jóval korábban érkeztek, az egyikük már össze is vizelte magát. Mindenki az „alabástromban” dolgozott valamikor, most is a munkahelyük veszte volt a téma. Egyszer csak az irodai kis asztal hollétét firtatták, azt még a régi direktor, a Chován hozta valahonnan, állítólag a Bánffyaké volt és egy Itáliából származó elegáns darab. Valaki közbe szólt, hogy nem elegáns, hanem reneszánsz és egy vagyont érhet, a Chován meg azért nem vitte magával, mert akit a Siguranza letartóztatott, annak általában már nem volt szüksége dohányzóasztalkára.

Zakariás csak egy sört ivott, ezen az egykori kollégák és a felesége is csodálkoztak. Még aznap este összeállította a bútort, nem volt világra szóló feladat, csak be kellett csavarni a lábakat. Minden alkatrészt tüzetesen átvizsgált, a nem látható helyekre RBS monogram volt bevésve. „Egy vagyont érhet”, alig tudott elaludni, de az asszonynak, Zelmának sem hagyta, hogy egy kicsit megjutalmazza a korai hazatérés miatt. Másnap a nyaralótelepre ment, gyalogolt vagy három kilométert, átkelt a síneken, elment a Varjúvár előtt, kiszellőztette a rábízott házakat, leellenőrizte a villanyórákat, kaszálni még nem kellett. Eszébe jutott, hogy egy Hagyik nevű öreg, aki a múzeumban dolgozott, majdnem mindig kint van. Kopott, barna köpenyben hajladozott, a harminc tő pityókájáról szedte le a bogarakat, nem szórt matadort, a gyümölcsfáit sem vegyszerezte soha. Többször javasolta neki, hogy egy-két permetezéssel sokkal kevesebb gondja lenne, több gyümölcsöt szüretelhetne. Mindig azt válaszolta, hogy ő nem mérgezi magát, „Zaki, maga csak permetezzen, de ne csodálkozzon, ha öt év múlva olyan fülei lesznek, mint a karfiol és a farka sem áll fel!”. Most nem erről volt szó, a verandában ültek le, az öreg restaurátor hozott egy kis kupica pálinkát, csak egyet. Zakariás az alabástromról beszélt, szóba hozta a kis asztalkát is. Hagyik nem csak hallott róla, látta is, szerinte egy olasz csinálta Sienában, a szárhegyi Lázár kastélyban volt sokáig, Bethlen Gábor nevelkedésének idején biztosan, aztán a Bánffyaknál Bonchidán, onnan a Chován igazgató egyszerűen ellopta a háború, a bombázás zűrzavarában. Érhet legalább egymillió forintot, leiben nem tudja, mert az aztán óránként változik. Persze ezt a pénzt csak egy budapesti műkereskedésben, mondjuk, a Kígyó utcában lehet megkapni érte, jóllehet ez már meg is történt.

Hazafelé azon morfondírozott, hogy ezzel a pénzzel meg lehetne venni a kis házat és még annyi temesvári sört ihatna, a csíkit nem szerette igazán, amennyi a bőre alá fér. Aznap este a történetet elmesélte az asszonynak is, akinek a hátán feküdt, de már megnyugodva, Zelma azonnal kikászálódott alóla. Két perc csend után a fehérnép megjegyezte, a lap beférne a gyerek nagy, kockás táskájába, a lábak meg a katonai málhazsákba. A táska tényleg itt maradt, ez a művelt világ legrondább szatyra, ezért nem vitte magával. Alulra rakta a lapot a polccal, letakarta, rátette a kis csempevágót, a gumi térdvédőket, kőműves kanalat, szivacsot és a vászonzacskóját nyolc szendviccsel, meg két flakonban vizet. Több mint tizenöt kiló volt. A málhazsákba a lábak mellé vízmértékek és a hosszabb simítók kerültek, ez sem nyomott sokkal kevesebbet. Az egész cókmókot talicskával tolta ki az állomásra, felpakolta a kolozsvári vonatra, be kellett mennie, a nemzetközi erre jár, de Sztánán nem áll meg. Egy nyakkendős ember segített neki felcihelődni a másik vonatra, a nagy táskát a lábához tette. Aludni próbált, de a nyakkendős meg egy pörge bajuszú a gombákról beszélgettek. A határőr meg a finánc csak az egyik lábat vették ki a zsákból, azt mondta, hogy gipszminta, hülyén néztek, de nem szóltak semmit. Pesten taxival ment a Kígyó utcába, a sofőr segített neki betenni a táskát és megkérdezte, „Mi… a veszett szentség van ebben?”. Nem mondott semmit, aztán a fociról próbált beszélgetni, de Zaki ahhoz aztán végleg nem értett. A kereskedésben a pultok elé lepakolta a csomagjait, szerencsétlenkedett egy-két percet, aztán odasuhant hozzá egy nő, akinek a kelleténél kettővel több gomb volt nyitva a blúzán. Megtudta, hogy a vonatszagú ember eladni akar valami kőasztalt, szólt egy zakós, vörös hajú, fiatal férfinak. Az bemutatkozott, hogy ő a becsüs, amikor meglátta az esztergált lábat, azonnal abbahagyta az addig folyamatos minőségi régiségekről szóló karattyolást. Kicsit elvékonyodott hangon megkérte a lányt is, hogy segítsen bevinni a poggyászt a másik terembe. Az lehajolt a táska egyik füléért, Zaki még a mellbimbója körüli barna kis udvart is látta, de nem tudta felemelni. Bent körben zöld posztóval letakart állványok voltak. A szerszámokat a földre pakolta, az asztal alkatrészeit a posztóra. A becsüs forgatta a lábakat, a bevésett monogramot sápadtan silabizálta. Végignézett minden darabot, megállapította, hogy alabástrom és szívesen ad érte kétszázezer forintot. Az egykori bányász elkezdett visszapakolni, a becsüs türelmet kért, telefonálnia kell, két perc múlva újabb fél óra megértést óhajtott, úton van egy specialista kollégája. A lány hozott egy tálcán kávét és vizet, otthagyták. Kipakolta az ölébe a maradék két szendvicsét, házi kenyér, növendékből készült rántott hús, hozzá csípős paprika. Ömlött róla a víz az erőstől, amikor visszaértek. Gyorsan, nagyjából egy levegővel, közölte velük, hogy a családi örökségről tudja, hogy Sienában készült reneszánsz darab, a Lázár, majd a Bánffy családé volt, ők ajándékozták a nagyapjának és másfél milliót kér érte. A szakértő nem vacakolt sokat, mindent megnézett és minden alkatrészt egy vegyszeres törlővel leellenőrzött. Kimentek, tíz perc múlva a mindent tudó már nem jött, a becsüsnél papírok voltak. Egy nyilatkozat, hogy nem bűncselekményből való a tárgy és egy adásvételi, az összeg nem volt beleírva. Az alkalmazott elmondta, hogy a lap és a polc közötti négy traverzből egy nem eredeti és egymillió háromszázat ajánl. Zaki elfogadta, aláírt mindent. A váróteremben, amikor pár percre egyedül volt, a pénzt négy nejlon zacskóban két műanyag lap közé rakta és betette a táska alsó bélésébe, rápakolta a szerszámokat. Evett a restiben egy zúzapörköltet, ivott két korsó barna sört, aztán kivárta a hét órát a kolozsvári vonatig.

Csak négyen voltak a kupéban, két hosszú hajú, hátizsákos fiatal és egy anyajegyes fejű kopasz, aki a táskáját nem tette fel, arra dobta a ballonkabátját. Zakariás vérnyomása az égben lehetett a határon, de nem volt semmi gond. Még Nagyvárad előtt elbotorkált a büfékocsiba, inni az idegességre még egy magyar vagy cseh sört. A vonat megállt, bámult ki az ablakon, nézte a szép épületet és a leszállókat. A kopasz is leszállt a fülkéből, a ballonkabátjában volt és vissza-vissza tekintgetve vitte a táskáját… illetve az ő táskáját, a világ legrondább, kockás szatyrát. A vonat még állt, Zaki feltépte az ajtót, kiáltott egyet, hogy „Tolvaj!”, néhányan megütközve ránéztek, rendőr éppen nem volt sehol. A kopasz eltűnt az állomás sarkánál, elvesztette szem elől. Akkorákat káromkodott, hogy emiatt a két perc miatt biztosan nem fog a mennybe kerülni. Hirtelen a park egyik ösvényén megpillantotta a tolvajt, utána rohant, egy szétbarmolt padnál megragadott egy törött lécet, amivel a rohanás zajára megforduló, érdeklődő arcú kopaszt homlokon vágta. Mint a zsák eldőlt, megragadta a táskát és visszaszáguldott az állomásra. Egy beton virágtartóra telepedett, kinyitotta, négy könyv volt benne, az egyik „Magyarország földalatti gombái”, néhány ing és egy papírzacskóban alma.

Még hallotta a várostól búcsúzó nemzetközi vonat kürtölését!

Mezei Attila prózája legutóbb a Szöveten: