Ha egy lennék közületek

Tóth Olivér

ha egy lennék közületek a meddőség sózott
bányáinak gyöngyporaként vetélt ragyogást
sosem ígérte volna szememre aranyát halál
és sosem fertőzött volna az elhidegülés ha
nem kellett volna megtanulnom az álcázás
mesterségét vénákat égetve álmaimra jaj

ha csak egy lennék közületek bíborságomat
nem cserélném fel gyásszal évezredeitekért
hogy egyet se ejtsek rabul a remélés állandó
ponyváit vonva tarkómra pajzsul verésetekre
szalmaszálaimra nem kényszerítenék holdat
vásárra nem vinne bőröm mily halálos oldat

ha csak egy lennék közületek és érne szégyen
hasfalaitokba tett imák elefántcsorda csontján
a hegytompa éleire faragott szüzességem ölne
állatot embert tavasszal nyáron ősszel télen
földágyas agyagedényeidbe gyűlt könnyeidből
vérmásodat kortyolnám találkozásunkig féljem

ha csak egy lennék közületek de nem rémíszt
a gyávaság csapdáiba ragadt maradvány képe
csonkaságomat aki vágyta aki megélte kikérte
istállóim hamuképű gyeplőtelen szent paripáit
rozsdaderes ég levélcsobogásába esett felhők
párzott reszketése a szeretettől gyámoltalanul
kérdő jóság kérkedik tobzódik öleléseimben is

ha csak egy lennék közületek gyűlölnétek
a lélekre unszolt húst nevezetlen testemet
levetne minden karja és elhagyna vállatok
az emberségnek túlajzott nyelvén idegen
zászlóitokra izomtalan rebegésem múlását
dadogásba fojtaná Isten nagy némaság
süppedne koporsóburkaitokba szült babáira

ha csak egy lennék közületek glóriája lennék
szellemszerelmes íriszéből vászonra vitt festék
átláthatóságából rám tördelt szilánkjai alól is
áldanálak fennhangon az Úrnak szenteltessék
dicséreteitekre sápadt tömegeinek sátrában
élőinek meztelenre vetkeznék legyek angyal

ha csak egy lennék közületek éjjel vagy nappal
a világ vége terített szőnyegem lenne előttetek
hogy ahol állok ne kelljen tovább mennetek
hogy ahol én járok tovább ne kelljen reszkessetek
hogy ahol én éhezem többé ne kelljen éhezzetek
hogy ahol én élek ne kelljen többé létezzetek
hogy ahol én nem ott Isten se ítéljen élőt és halottat

ha egy lennék közületek a tikkadtság bugyraiban
oltárrá dermedt kővel szitáljon az univerzum át
dugaszolt fekete borában a kegyelem erjeszt
ma többé nem hisz a szóban bódulatában kódol
betűi között ujjai közül szakított hártyáját ne félje
aranymosásba halt Krisztusom öngyilkosságát

ha egy lennék közületek e meddőség sebzett
bányáimnak gyöngyporaként ítélt ragyogást
sosem ígértem volna szemeire aranyom talán
és sosem fertőzött volna hideg lebegés ha fáj
megtanulnom az álcázás gyönyörében járni
mesterséget égetve álmaim vénáiba dunsztoltak
hogy porladó bősz ne legyek amerre maga jár