– Rozi! Rozi! – kiabált Jolán a lányára. Dühös volt az egész világra, de leginkább magára. A férje a fronton, ő meg itt hét gyerekkel. Béla, a legkisebb még csecsszopó, ráadásul hasfájós és rossz alvó is. Aludna ő, de nem lehet! Egy anyának nem lehet! Ezek meg semmit nem csinálnak úgy, ahogy kéne!
– Rozi! Rozi! – ismételte még hangosabban, hogy szinte belészakadt a torka.
Rozi leszegett fejjel lépett be a frissen sarazott padlójú konyhába. Éppen fejni volt. Hátul az istállóból nem hallotta elsőre az anyja szigorú hangját, de amikor ráeszmélt, hogy őt szólítja, összerezzent. Tudta, az anyja megint elhalmozza a keserűségtől és a fáradtságtól visszafogott, sziszegésszerű gyűlöletével. Valahogy belül érezte, hogy nem neki szól ez az iszonyatos keserűség, de a lényegét nem értette. Gyakran együtt fájt az anyjával, bár a feléje sugárzó reménytelenséggel szemben képtelen volt védekezni.
– Igen anyám – motyogta maga elé lehajtott fejjel.
Jolán karján a kisdeddel megindult felé.
– Hát hányszor szóljon neked az ember, mi? – apró, de gyors léptekkel, mint egy menyét mellette termett, és az arcába suttogott. – Ha nem lenne a kezembe ez a szutykos kölyök, megtépnélek. Biz’ isten!
Rozi nem szólt vissza. Csak rosszabb lett volna. Magában persze gyakran visszafeleselt neki, de hangosan soha. Inkább csendben várta, mit akar tőle az anyja.
Jolán kicsit megrázta a gyereket, mintha félne, hogy felébred. Feszült figyelemmel kísérte a mocorgást, majd amikor megnyugodva konstatálta, hogy van még pár perc csönd az életében, odaszólt a némán ácsorgó lányának.
– Eredj, adj enni a többieknek! Már itt visítanak órák óta. Zsuzsi meg beteg. Az is süldő lett, meg is lett a havibaja. De milyen havibaja? Ha vérezni kezd, két napig az ágyat nyomja az az istenverte. Semmirekellő, gyenge, nyafogós asszony lesz! Én a ti korotokban…!
Rozi nem is hallgatta tovább. Ha ott ácsorog, még rosszabb lesz, mert az anyja egyre jobban elkeseredik, és egyre nagyobb indulattal ostorozza az életét. Dezső bátyjára gondolt. Az jó ember. Már alig várta, hogy újra találkozzanak. Zsuzsi mondta, hogy olyan kedves az öreg, és olyan jó vele lenni. De ez titok – Hát mi lehet az a titok?
Kezében a sztrapacskás tállal kifordult a konyhából, és kivitte az udvarra a szőlőlugas alá.
A júliusi nap éles fénnyel perzselte a földet, mintha egyszer s mindenkorra el akarná pusztítani. Ezt a háborút minden élőlény megszenvedte, de az ő testvérei fittyet hányva hancúroztak az udvaron. Bőrük cserbarnára sült, szemük kékje úgy világított, mint a telihold. Hideg kútvízzel locsolták egymást, még a föld is elázott. Palkó, a legnagyobb húzta a gémet, és a kútgyűrű mellett fekvő vályúba öntötte a mélyen hűs vizet. Józsi és Bandi – a két kisebb, két kézzel fröcskölte Gyuszit, a nagyobb testvérüket. Harsány nevetésük mosolyt csalt Rozi arcára.
– Gyertek enni! – kiáltotta feléjük, de ezzel csak azt érte el, hogy őt is elkezdték pocsolni.
Palkó újra lenyomta a gémet, és megmerítette a favödröt. Széles vállán táncot jártak az izmok, ahogy könnyedén elkezdte felfelé húzni a farudat. A két kisseb gyerek önfeledten szórta a vizet Rozira, aki sikoltva takarta a nagy lábost, amiben a káposztás sztrapacska volt, miközben futva a lugas felé vette az irányt.
Palkó óvatosan leakasztotta a gém rudjáról a vödröt és megállt a két kölyök fölött.
– Ne félj Rozi! – kiáltotta, majd a két gyerekre zúdította a vödör tartalmát. – Ettől majd megéheznek!
Józsi és Bandi visítva, nevetve szaladt a gémes kúttól egyre távolabb.
Rozi nevetve nézte őket. Még mielőtt beszaladtak volna a házba a sáros lábukkal, Gyuszi elébük ugrott. Egyetlen pillantása elég volt, hogy a két pulya megtorpanjon.
– Eszünk – mondta. Tartottak tőle, mert Gyuszi hangja hasonlított legjobban az apjukéra.
Soha nem bántotta őket, de a szava szent volt, még akkor is, ha már csak egy halvány emlék volt életükben. Úgy, ahogy voltak, csurogva, csepegve a lugas felé vették az irányt.
Rozi hálásan nézett a testvéreire. Nagyon szerette őket. Másuk se volt, csak ők heten, és mindaz, amit az élet adhatott ebben a kegyetlen világban. A háború már őket is elérte. A faluban csak gyerekek, nők és az idősebb férfiak maradtak, akik gyakran megszenvedték az átvonuló hadak erőszakos sanyargatását. Sokszor átéltek olyan borzalmakat, amiről azelőtt azt sem tudták, hogy létezik. Csak a remény maradt, hogy mindez véget ér, és ők visszakapják az apjukat, akit a világégés óta csak hetekre láttak. Józsi még csecsszopó volt, mikor az apja bevonult, azóta talán kétszer, ha találkoztak. Amikor Gyuszi ilyen hangon megszólalt, Rozit elragadták az apjáról őrzött emlékek. Az éneke a búza aratása közben, a gyümölcsösben együtt kifosztott madárfészkek. A picsogó fiókák az apja hatalmas kezében, ahogy kukaccal eteti őket, vagy a széna boglyázása.
– Elkaplak – zengett benne a könnyű bariton. – Bízz bennem!
És ő a boglya tetejéről nézte az apja hatalmas kérges kezeit, ahogyan feléje nyújtja. Egy percig sem habozott. A fenekére ült és a szemét becsukva lecsusszant a magasból, egyenesen az ő istenének karjaiba. Az apja szorosan magához húzta, úgy tartva a fejét, mint egy kisdedét.
– Te! – súgta a fülébe. – Mondtam én, hogy fiú vagy! Te! Én Rozim! Rozikán!
Együtt nevettek. A név aztán ráragadt, és ő még büszke is volt rá egy ideig, de így süldő lányként már nem szívesen hallgatott rá.
– Rozi! Rozikán? Nem eszünk? – nézett Palkó az arcába, visszarántva őt a valóságba.
– De – húzta el a száját. – Megyek szólok a Zsuzsinak.
Folytatjuk
Kabdebon János prózája legutóbb a Szöveten:
Discover more from SzövetIrodalom
Subscribe to get the latest posts sent to your email.
